Két fej sütőtök

Az egész Rendből Lupint rémítette meg a legjobban az, ami a Minisztériumban történt, és rögtön ráparancsolt Harryre, hogy felügyelet nélkül nem léphet ki a házból a saját biztonsága érdekében. Harry ezt azonban a legkevésbé sem vette jó néven, és egész szombaton, hosszú órákon át vitatkozott Lupinnal a biztonságról és a veszély valós mértékéről.

- Harry, figyelj rám, kérlek! – mondta birkatürelemmel a megviselt arcú Lupin, mikor Harryvel negyedszerre is elmeséltették a történteket a Rend tagjainak, most épp Mordonnak.

A nappaliban ültek vagy álltak, kinek hogy tartotta a kedve és a vérmérséklete. Lupin nyugodtan ült egy fotelben és próbálta meggyőzni a fiút, aki fel-alá járkált a szobában, mint valami ketrecbe zárt oroszlán.

- A miniszter ezen lépése bebizonyította, hogy semmitől sem riad vissza, hogy átvegye a Főnix Rendje felett az irányítást… - Lupin gondterhelten sóhajtott egyet. – Harry, abbahagynád ezt?

Harry megállt a szoba közepén és karba tett kézzel figyelt.

- Jó – nyugtázta a férfi. – Most, hogy Dumbledore halott, megszűnt az a visszatartó erő, ami megakadályozta…

- Nem érdekel ez a szöveg, már ezerszer elmondta! – vágott bele ingerülten Harry. – Azt akarom, hogy értse meg, nem maradhatok a főhadiszálláson. Ronnal és Hermionéval úgy terveztük, hogy az esküvő után indulunk…

- És mégis hova, ha szabad tudnom? – kérdezte Mordon, aki a beszélgetés eleje óta egy szót sem szólt.

Harry idegesen megvakarta a fejét és háttal a falnak dőlt.

- Nem mondhatom meg… Dumbledore akarta így.

- Dumbledore? – lepődött meg Lupin. – A professzor azt akarta, hogy a biztonságra fittyet hányva elinduljatok… de hát… ?

- Bármilyen hihetetlen: igen. – közölte Harry a tömör igazságot.

Lupin rosszallóan a fejét hajtogatta.

- De miért? Miért mennétek?

Harry bosszúsan horkantott. Tessék, a témánál vannak! Hogy magyarázhatná el nekik, hogy Dumbledore parancsára meg kell keresniük a horcruxokat és elpusztítani, anélkül, hogy bárki is tudna erről? Avassa be őket…? Nem, Dumbledore utasításai egyértelműek voltak. Hermionén és Ronon kívül senki nem tudhat a tervről.

- Azt nem mondhatom el. Dumbledore megtiltotta, hogy elmondjam…

- Nem, az ki van zárva! – mordult fel Lupin. – Hogy adhatott volna nektek ilyen parancsot…? Ez nem vall rá…

- De igen, ez pontosan rá vall – szólt közbe Hermione, aki Ronnal együtt eddig némán hallgatta a vitát.

Egyszerre minden fej feléje fordult, és a lány egy pillanatra elpirult. Gyorsan összeszedte magát, megköszörülte a torkát és belefogott a bővebb magyarázatba:

- Dumbledore többször is megbízott már minket különböző feladattal, például mikor Siriust szabadítottuk ki Flitwick professzor szobájából…

- Az más volt! – torkollta le Lupin. – Akkor nem volt más választás. De egy ilyen súlyos helyzetben a professzor nem bízna rátok olyan feladatot, amit más is el tudna végezni…

- Más nem tudja elvégezni – szólalt meg most Ron, s hirtelen ő is teljes figyelmet kapott a szobában. – Csak Harry…

Egy teljes percig mindenki néma csendben meredt a három jó barátra, s mindenkinek ugyanaz a rémítő gondolat járt a fejében, melyet végül Lupin bírt kinyögni.

- Azt… azt akarjátok mondani, hogy… amiért elmentek, annak az oka Voldemort…?

A kérdés ott lógott a levegőben és senki nem volt hajlandó megválaszolni. Harry végül megelégelte a sehova nem vezető vitát. Ellökte magát a faltól, Lupin elé lépett és nagyon komoly arccal egyenest a szemébe nézett.

- Tudom, hogy nehéz megérteni, de vannak dolgok, amiket ugyanúgy nem mondhatok el maguknak, ahogy maguk nekem és Ronéknak. Szeretném, ha megértené, bármi is történjék, Ron, Hermione és én néhány nappal az esküvő után elmegyünk innen. Nem akadályozhatod meg semmi módon…

Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást. Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a horcruxokat.

Lupin többet nem szólt egy szót sem, ingerülten felállt és távozott, Mordonnal és a jelenlévő Rendtagokkal, Tonkas-szal, Dedalus Diggle-el és egy eddig nem látott boszorkánnyal a nyomában. Ez után a Rend egyetlen tagja sem tett fel kérdéseket Harrynek, de másnap tartottak egy titkos megbeszélést a dolgozószobában – vagy valahol, mert a szobából megint nem hallatszott ki egy árva nesz sem.

*

A kellemetlen hírek azonban nem sokáig nyomták rá baljós bélyegüket a Prewett-házban töltött napokra, mert hétfő délután végre visszaérkezett Franciaországból Bill, Fleur, Mr és Mrs Delacour, és velük jött Fleur húga, nagymamája és unokatestvére is. Bill sokkal jobban nézett ki azóta, hogy Harry legutóbb látta, bár arcán még mindig látszottak a sebek, melyeket Fenrir Grayback, a brutális vérfarkas tépett a fiún, még Dumbledore halála estélyén. Szerencsére nem volt telihold, így Bill nem kapta el a szörnyű kórt, mint Lupin, aki szintén Grayback áldozata volt még kiskorában. Ennek ellenére Lupin figyelmeztette őket, hogy lehetnek a fiún bizonyos elváltozások, de Harry ebből első látásra mindössze annyit vett észre, hogy Bill kicsit erősebb arcszőrzettel rendelkezik, mint előtte. Pajesza megerősödött és lenyúlt az álláig, de ez inkább javított az arcán, mert eltakarta a sebhelyek egy részét. Harry emlékezett Mr és Mrs Weasley egy fojtott hangú beszélgetésére, hogy legidősebb fiúk a Szent Mungó gyógyítói szerint csak hordozza a vérfarkas kórt, de nem ütköznek ki rajta a betegség súlyosabb tünetei. Ennek ellenére Bill nem maradt a régi teljes valójában. Jókedvű volt, ahogy korábban mindig, úgy tűnt, túltette magát a rossz emlékeken, és Fenrir miatt sem kellett aggódnia többé, mert a vérfarkas Harry jóvoltából az Azkaban legsötétebb cellájába került.

Fleur a nagymamájával kézen fogva érkezett, akitől arcvonásait és szőke hajzuhatagát örökölte – Fleur nagymamája véla volt. Igaz, már egy igen öreg véla, elmúlt már száz éves is, de természetes vonzereje és bűbája részben megmaradt, Harry biztos volt benne, hogy a hölgy fiatalkorában még gyönyörűbb lehetett, mint unokája.

Harry csakhamar rájött, hogy Fleur a legkevésbé sem idegesítő, fellengzős, nagyképű és nem viselkedik úgy, mint egy elkényeztetett liba, ahogy azt Ginny gyakran említette – a rokonságához képest. Mr Delacour ugyan teljesen átlagos aranyvérű varázsló volt kissé kopaszodó fejjel és jellegzetes franciás bajuszával, de a felesége, Mrs Delacour túltett mindenen. Órák hosszat bírt csacsogni elképesztően jelentéktelen dolgokról, s jellemző volt rá, hogy bárki bármit mond, erős kényszert érezzen rá, hogy az ő mondandója sokkal fontosabb – s ennek Hermionét megszégyenítő hadarásával eleget is tudott tenni. Bill arcáról nem lehetett rosszallást, vagy türelmetlenséget leolvasni, mikor jövendőbeli anyósával próbált meg normális beszélgetést kezdeményezni, s Harry nem tudta, hogy ez pusztán kötélidegeknek, vagy valami másnak tudható be. Abban biztos volt, hogy ha neki jutna ilyen anyós, igen gyorsan vége szakadna a jó kapcsolatuknak, mert az első beszélgetés alatt tíz perc után ordítani kezdene, mint egy felbőszült sakál.

Ronnal együtt azt is megállapította, hogy a Delacour rokonság legnormálisabb tagja a pici Gabrielle, aki leginkább a tízéves Ginnyre emlékeztette mindkettejüket. Ez a megállapítás több okból is közel állt az igazsághoz, mivel Gabrielle valóságos imádattal tekintett fel a két fiúra, és elpirult, valahányszor a közelükbe érkezett, s hajlamos volt felborítani az útjába kerülő dolgokat. Harryt Gabrielle ezen, néha igen vicces tulajdonsága mellett még kinézetében is Ginnyre emlékeztette, a szőke kislány ugyanis hajszínétől eltekintve ugyanolyan szeplős arccal és csillogó barna szemekkel volt megáldva.

Az unokatestvér, akit Fleur csak, mint „Michelle kuzint” mutatott be, már más lapra tartozott. A szőkésbarna hajú lány Harry szerény megítélése szerint egy kifejlett pszichopata volt, amit több, furcsábbnál furcsább megnyilatkozása alapján szűrt le.

- Szia! Harry Potter vagyok – mutatkozott be Harry a vendégnek, mikor a rokonság megérkezett.

- Na és? – válaszolta pökhendi hangnemben, enyhe francia akcentussal, s azzal tovább állt. Harry ezzel le is tudta a dolgot, gondolta, legalább vele se lesz sok gond, de tévedett.

Michelle kuzin ugyanis annál érdekesebb jelenségnek találta Ront, talán mert unokatestvére jövendőbelije láttán ő is kedvet kapott a vörös fiúkhoz.

- Udv’! Michelle vagyok’ – mutatkozott be csábosan a lány.

- Szi-szia… én meg Ron – tett eleget az üdvözlésnek Ron.

- Milyen magas és erős, akárcsak a bátyja… - mondogatta a lány úgy, mintha valami állat-vásáron lenne. Ron a füléig elvörösödött.

Hermione ezt egy cseppet sem találta örvendetesnek, s mikor Michelle észrevette a barna hajú, kócos lányt, olyan szemeket meresztett rá, mint valami undorító ragacsra a cipője talpán. A két lány között hamar elmérgesedett a viszony, Ron pedig két tűz közé szorult. Egy alkalommal a francia lány minden teketóriázás nélkül kigáncsolta Hermionét, mikor az elment mellette. Harry sem volt tétlen, s miután felsegítette a hasra esett lányt, észrevétlenül egy viszkető-átkot küldött Michelle kuzinra, aki pár perccel később jajgatva vakarózott és felrohant a szobájába.

Az esküvő előtti napokban az utolsó simításokat, a díszítést és apróbb szervezgetéseket végezték, ebben már Harrynek és három barátjának nem sok dolga akadt, leszámítva a szalon feldíszítését, ami gyorsan ment, mivel most segítséget is kaptak. Idejük nagy részét Ginny és Hermione kímélése miatt a rokonságtól elszigetelve, az egyik emeleti hálószobában töltötték beszélgetéssel, sakkozással, olvasgatással – ez utóbbit elsősorban Hermione határozott kérésére, aki ragaszkodott hozzá, hogy a „lógásuk” ellenére legalább egyszer olvassák el mindegyik heted éves tankönyvet.

*

Vasárnap ismét kora reggel kellett kelnie a társaságnak – elérkezett a várva várt esküvő napja. Harry, Ron, Hermione és Ginny legelső dolga volt, akárcsak a többieké, hogy alaposan megmosakodjanak, majd felöltözzenek a dísztalárokba. Reggeli zuhanyozásról szó sem lehetett, hiszen a Delacour-okkal együtt voltak vagy tizenheten. A fürdőszobában így is kisebb közlekedési dugó alakult ki, hogy mindenkinek csak egy gyors mosakodás és fogmosás volt engedélyezve, a lányok a további szépítkezést a szobájukban végezhették csak el.

Mindenki felöltötte legszebb talárját, Ginny és Gabrielle Fleur kérésére gyönyörű, aranyszínű ruhákba öltöztek, ami remekül ment mindkettejük hajszínéhez. Ők Fleurral együtt öltözködtek az emeleti szobában, így Harry csak sokkal később csodálhatta meg titkolt barátnőjét koszorúslányként, mikor a többi vendég is megérkezett és eljött a ceremónia ideje.

Harry és Ron vadonatúj dísztalárokba öltöztek, hiszen a legutóbbi alkalom óta, mikor szükség volt ilyen ruhára, már három év telt el, s egyikük sem remélhette, hogy még beleférnének az akkori darabokba. Harry új dísztalárját szintén Mrs Weasley vette abból a pénzből, amit a fiú adott neki az egy héttel ez előtti bevásárlása során. Az asszony ekkor vásárolta be az esküvőhöz szükséges további holmikat, miközben gyermekei a Prewett-házat takarították.

Harry talárja kicsit más volt, mint a régi, ez fekete volt és sokkal rövidebb, inkább hasonlított egy elegáns zakóra, mint talárra, révén csuklya sem tartozott hozzá. Harry a rövidre szabott öltözködési idő alatt úgy döntött, új dísztalárjához szintén új varázserejű fekete csizmáit fogja felvenni, s hozzá egy fekete nadrágot. Mikor megvizsgálta magát szobájuk öt tükre közül az egyikben, kicsit gyászhuszárnak érezte magát, de vállat vont és csatlakozott a barna taláros Ronhoz, aki már a folyosón várta és türelmetlenül rágta a körmét. Barátjának ez úttal szerencsére normális, új talár jutott, amin nem volt egy fia csipke sem. Mikor Harry csatlakozott hozzá, Ron mégsem akart még mozdulni, s leginkább a szomszéd ajtót leste, valószínűleg Hermionét várva.

- Hajlandók lennétek lejönni? Már megérkeztek az első vendégek! – hallatszott lentről Mrs Weasley hangja, s a fiúk kénytelen-kelletlen lementek az előtérbe, fogadni a vendégeket.

A legtöbb embert ismerték, akik a következő néhány óra alatt érkeztek. Néhányuk a Főnix Rendje tagja volt, mások a Minisztériumban dolgoztak, mint Mr Weasley munkatársai, vagy a család barátai. De sok volt köztük a teljesen ismeretlen is, s ezek közt feltűnően sok volt a szőke, illetve vörös hajú – révén mindkét család aranyvérű volt, ennél fogva terjedelmes rokonsággal büszkélkedhetek, akik mind a meghívottak közt szerepeltek. Az ismeretlen arcokat szemlélve Harry eltűnődött, vajon van-e köztük olyan, aki Voldemort embere lehet. Ezt az ötletet azonban gyorsan elvetette, hiszen mindenki tudta, hogy Weasleyék a legnagyobb „árulóknak” számítanak a vértisztaság-párti aranyvérű családok közt, s biztos, hogy egyik ellenségük se jönne el az esküvőre. És gyorsan emlékeztette magát arra is, hogy Mordon mágikus határvonala nem engedné át a halálfalókat.

Hirtelen azonban eszébe jutott egy újabb rejtély, amin akármennyit is gondolkodott, nem jött rá ésszerű válaszra. Már éppen fordult volna Ronhoz, hogy félre vonja és megkérdezze, mikor egy harsogó hang szólította a nevét.

- Harry! Ron! Sziasztok! – Hagrid két és fél méteres alakja tornyosult előttük, kitakarván a felhős eget a két fiú látómezejéből, s mellette nem más, mint Madame Maxime, a Beauxbatons igazgatónője.

- Szia Hagrid! Csókolom Madame Maxime! – köszönt Harry és Ron illedelmesen, s furcsa mód Hagrid ezúttal nem is intézett hozzájuk mást, hanem büszke fejtartással bevonult a házba, oldalán a hatalmas hölggyel.

A két fiú vigyorogva összenézett, s mikor Ron kis szívecskét formált a kezéből, Harry hangosan elnevette magát.

- Potter, lankadatlan éberség! – recsegte a következőnek érkező Alastor Mordon a nevetgélő fiúknak és fejcsóválva bevonult a házba.

Utána következett Lupin és Tonks, akik kézen fogva sétáltak be, és Harryék tőlük is csak egy üdvözlést és egy halvány mosolyt kaptak.

Most egy ideig nem jött több vendég, s Harry félrevonta Ront az ajtóból.

- Ron, figyelj, hogy lehet az, hogy a házon Fidelius-bűbáj ül, és képesek voltatok ennyi embert meghívni?

- Öhmmm… anya sok vendéget szeretett volna, meg aztán a többi védelem rajta marad a házon. Senki nem juthat be, aki a halálfalók embere lenne… a Fidelius-bűbájt meg meglehet újítani, és persze senkinek nem mondtuk el, hogy ez a főhadi… MICSODA!?

Harry követte Ron tekintetét az udvar felé, s rögtön megértette, miért bődült el a barátja. A házhoz vezető lépcsőn egy fiatalember közeledett feléjük. Egy magas, sötét hajú, komor tekintetű fiú, akivel már három éve nem találkoztak: Viktor Krum.

- Téged meg ki hívott meg? – morogta Ron a fiú képébe, mikor odaért hozzájuk.

Krum összehúzta a szemöldökét a barátságtalan üdvözlésre, s ettől még jobban elsötétült az ábrázata.

- Fleur hívott meg. Ő régi barát. Kíváncsi voltam esküvőjére – válaszolta a bolgár fogó. – Szia! – nyújtott kezet Harrynek, aki elfogadta a jobbot.

- Szia! Rég találkoztunk. Bent várakozik a többi vendég – tette hozzá Harry, hogy Krum gyorsan eltűnjön, mert Ron úgy nézett ki, mint egy fújtató dúvad.

Krum belépett az ajtón és rögtön beszélgetésbe elegyedett Mordonnal. Harry Ronhoz fordult, mikor megbizonyosodott róla, hogy a legújabb vendég nem hallja őket.

- Jól vagy…?

- Nem! Nem vagyok jól! – füstölgött Ron. – Képes idedugni a képét annyi év után! Tudom én, hogy miért jött! Hermione miatt! Oh… akarom mondani Hermijjóni miatt, hogy fordulna föl az a bolgár majom!

- Nyugodj meg, kérlek! – Harry nyugtatólag barátja vállára tette a kezét. – Az már nagyon régen volt, valószínűleg már semmi sincs köztük. Sőt, az is lehet, hogy Krumnak már van másik barátnője – ezt valójában nem gondolta komolyan, de úgy érezte, elkél most egy kis jótékony hazugság.

Ron Harry minden igyekezete ellenére sem volt hajlandó megnyugodni, hirtelen jött paranoiája annyira felerősödött, hogy ott hagyta Harryt és berohant a házba, hogy azonnal megkeresse Hermionét.

Harry így a továbbiakban egymaga fogadta a vendégeket, még fél óráig, amikor a hajnal óta itt őgyelgő fehér taláros esküvőszervezők megkezdték kiosztani az utasításokat, hogy mindenki készüljön fel, pár perc múlva kezdetét veszi az esküvő.

Kora délutánba hajlott az idő, mikor a több mint ötvenfős tömeg a ház előtt az udvaron gyűlt össze, a dombtetőn. Csodálatos kilátás nyílt innen a tájra, a dimbes-dombos, erdős környezetre, amin akár egy súlyos lepel, ült meg alacsonyan a tejfehér köd. Az ég borult volt, a Nap fénye erőtlenül világította meg a tájat. A szél csak enyhén lengedezett, nem borzolta a kedélyeket, és eső sem hullott a fellegekből.

Az első vendégekkel együtt robogott ki az ajtón Ron is, aki egy pillantást se vetett Harryre, és nagyon feldúltnak látszott. Az esküvőszervezők irányították a vendégeket, előbb egy nagy faládához, amiben hófehér liliomok feküdtek – ebből mindenkinek vennie kellett egy szálat. Utána a szervezők utasítása szerint kellett elhelyezkedniük egy kis fa asztal körül, melynek fehér csipketerítőjén apró virágok közt egy pergamentekercs és két penna feküdt. Az asztalka mellett állt az esküvői felhatalmazott, egy hosszú, ősz szakállas varázsló, és a két koszorúslány, Ginny és Gabrielle, valamint a násznagy, Charlie.

A vendégeknek három körbe kellett felállniuk, a legbelsőben - mely az asztalt egy csaknem négy méter távolságban vette körbe – helyezkedtek el a menyasszony és a vőlegény legközelebbi rokonai: szülei, testvérei, nagyszülei, és a szertartás kezdetén itt állt maga a menyasszony és vőlegény is, Fleur Mr és Mrs Delacour, Bill pedig Mr és Mrs Weasley között. Harry két testes asszonyság válla fölött elnézve megpillantotta Fleurt, aki több mint gyönyörű volt hófehér talárjában, melyet egy fonatos öv fogott össze a derekán. Haja elegáns kontyba csavarodott a tarkóján, s az egészet megkoronázta az a pompás fejék, melyet Muriel néni adott kölcsön a lánynak az esküvő idejére.

Mögéjük álltak a távolabbi rokonok – nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, keresztapák és keresztanyák, az ő gyerekeik és unokáik – ők alkották a második kört. A harmadik gyűrű volt a legnépesebb, mely a barátokból, ismerősökből és a második körből kimaradt, nagyon távoli rokonokból állt. Ide került Harry, Lupin, Mordon, Hagrid és Madame Maxime is, valamint az utolsók közt kilépő Hermione és Viktor Krum. „Ajjaj!” – nyögte hangtalanul Harry, mikor meglátta, hogy a lány és Krum kézen fogva jönnek feléjük, bár azt is észrevette, hogy Hermione nem tűnt túl feldobottnak a találkozástól.

Eltartott vagy tizenöt percig, míg mindenki elfoglalta a megfelelő helyet, s ekkor az ősz varázsló felemelte kezét – erre a sokaság elcsendesedett.