Tonks, a mentőangyal

Az élet a Prewett házban nagyon hasonlított Black-ház-belire, azzal a különbséggel, hogy kicsit nagyobb volt a sürgés-forgás, hiszen nem csak a Főnix Rendje tagjai tartották itt megbeszéléseiket, hanem az esküvői előkészületek is felbolygatták az amúgy csendes, békés ház nyugalmát – amit Muriel néni egyáltalán nem vett rossz néven. Harrynek kicsit déjá vu érzése volt, mert a Black-ház takarítása helyett most az esküvőre való készülés foglalta le minden percét, mint Ronnak, Hermionénak és Ginnynek. Fred és George sem tudta most kivonni magát a munkából, mert Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy zárják be addig a boltot, amíg le nem zajlik a ceremónia, valamiféle „betegség miatt zárva” indokkal. Az ikrek részéről ez heves tiltakozást váltott ki és rögtön elkezdték a „felnőttek vagyunk, nem parancsolsz nekünk” című előadásukat, de hamar bebizonyosodott, hogy Mrs Weasley szigorú tekintete még mindig csodás eredményeket képes elérni.

Így Harryék nem maradtak magukra a munkában, aminek igazán örültek, mivel Mr és Mrs Weasley, Charlie és a házban megforduló többi vendég mind-mind a Rend szolgálatában álltak, és feladatuk sokkal fontosabb és sürgetőbb volt, mintsem ráérnének holmi esküvők szervezgetésére. Harry pedig újsütetű szolidaritása miatt nem parancsolta ide Siport, hogy végezze el helyettük a munkát. A kis csapat egyetlen segítsége Muriel néni volt, aki felügyelte a takarítást, pakolást, kertrendezést. Az ikrek kiharcolták maguknak, hogy a borospincét takaríthassák – Ron meggyőződése szerint azért, hogy ne száradjanak ki a nagy munkában…

Harryék legelső feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat – ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elővették azokat a sárkánybőr munkavédelmi kesztyűket, amiket elsőéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A kesztyű megkímélte őket az undok szennyeződéstől, de a nehéz munkában kezük hamar kiizzadt. A nagy, nehéz bútorok egymás hegyén-hátán feküdtek, kusza összevisszaságban, ezért kézzel kellett kibányászni őket, a varázslat itt nem segített. A lépcsőn lefelé már Hermione és Ginny lebegtették a szekrényeket, egészen addig, míg Mrs Weasley meg nem látta, hogy egy szem lánya varázsolni merészel az iskolán kívül.

- Ugyan már anya! – tiltakozott a lány. – A Minisztériumban itt nem érzékelik, hogy én varázsoltam! És különben is… bűbájtanból én vagyok a legjobb az egész évfolyamon…

- Nem érdekel, Ginny! – pörölt Mrs Weasley a lányával. - Megmondták, nem varázsolhat kiskorú az iskolán kívül! Legjobb lesz, ha velem jössz, és segítesz megfőzni az ebédet.

Így a pakolást már csak Ron és Harry, a lebegtetést, pedig Hermione végezte – és a két fiú nem igazán örült ennek. Ron azért nem, mert Ginny sokkal gyorsabb volt, mint Hermione, Harry pedig azért, mert a vörös hajú lány közelében sokkal jobb kedvel ment neki a munka.

- És most mi legyen ezzel a hatalmas kupaccal? – kérdezte Hermione Muriel nénitől, miután kihordták a lim-lomot a ház elé az udvarra.

- Szerintem gyújtsuk fel… - javasolta Ron, de Muriel néninek más tervei voltak.

A bútorokat, ruhákat, kalitkákat, s minden egyéb nem varázsos holmit leröptettek a domb aljára a házhoz vezető lépcső mellé, majd a néni bement a városba, hogy falragaszokat tegyen ki az érdeklődőknek. Délutánra meg is érkeztek a lomtalanításra a muglik, akik kedvtelve válogattak a még felhasználható holmik között.

Másnap a szalon takarítását egy váratlan esemény szakította félbe – váratlan volt, mert a nagy munkában teljesen megfeledkeztek róla: a roxforti levelek érkezése. Harry, Ron és Hermione puszta megszokásból nyitották ki a borítékokat, hogy elolvassák McGalagony igazgatónő sorait. Mikor Mrs Weasley is megtudta, hogy megérkeztek a levelek, Harrynek feltűnt, hogy az asszony mély hallgatásba burkolózott és egész nap kerülte a társaságot.

- Mondd csak Ron, anyukád már tudja, hogy nem mész vissza az iskolába? – kérdezte Harry.

Barátja nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt:

- Igen, tudja… Kész tények elé állítottam, miután hazajöttünk – ez volt az első dolgom. Nem mondom, rendesen kiborult… De most már nyugodtabb valamivel.

- És… és azt tudja, hogy mit fogunk csinálni?

- Dehogyis! Azt hiszed, elmondtam neki? – suttogta Ron Harry fülébe. - Sokkot kapott volna! Csak annyit tud, hogy elutazunk, és sokáig nem leszünk itthon… Igazából ezzel még meg is nyugtattam, mert azt hiszi, hogy a háború elöl, így biztonságban leszünk…

Harry bólogatott és úgy vélte, Ron tényleg jól adta elő a terveiket. Ennek ellenére kissé rosszul érezte magát, hogy ilyen veszélyes útra mennek, s közben Mrs Weasley azt fogja hinni, hogy biztonságban vannak.

- Hermione, te mit mondtál otthon? – fordult Ron a lányhoz.

- Nekem könnyen ment! – legyintett Hermione. – Azt mondtam, hogy halasztok egy évet a suliban és inkább elutazom tapasztalatot gyűjteni, ami… végül is, igaz, bizonyos szempontból – tette hozzá mosolyogva a lány.

- Az… bizonyos szempontból – Harry és Ron összevigyorogtak, és az járt a fejükben, hogy Hermione vajon képes lenne-e valamit nem a tanulás és tapasztalat szerzés oldaláról megközelíteni.

A szokásos tankönyvlista mellé Ron és Harry egy hoppanálási vizsgapapírt is kaptak, amin a következő sablonszöveg állt:

Tisztelt vizsgázó!

Kérjük, hogy az esedékes hoppanálás-vizsga következő, augusztus 9. szombati napra kitűzött időpontján, de. 6 órakor jelenjen meg a londoni Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Közlekedésügyi Főosztályán a Hoppanálási Vizsgaközpontban. Kérjük továbbá, hogy a vizsgára hozza magával a mellékelt értékelőlapot, és előzőleg töltse ki a személyes adatokat.

Üdvözlettel:

Wilkie Derreng

hoppanálási vizsgabiztos

- Addig már csak hat nap! – mondta Ron elsápadó arccal. A fiúnak nem sikerült legelső, április 21-i vizsgája, ezért érthető módon kissé aggódva tekintett az újabb megmérettetés elé.

- Ne aggódj, most biztos sikerülni fog – nyugtatgatta Hermione -, a múltkor is csak egy apróságon múlott…

- Apróság… persze… - morogta a fiú. – Te összevissza sikoltoztál, amikor a második gyakorláson hátrahagytad egy hajtincsedet… az én szemöldököm az apróság…

Harryt a legkevésbé sem izgatta a hoppanálás vizsga, egyrészt, mert már elég jól ment neki, másrészt az se zavarta volna, ha megbukik, és nem kap jogosítványt.

- Ki lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? Milyen könyvet írt elő? – kérdezte Harry Ginnyhez fordulva.

A lány átfutotta a tankönyvjegyzékét, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.

- Nem látom… nincs SVK-s könyvünk…

- Lehet, hogy törölték a tantervből, azok után, hogy annyi szörnyűség történt a tanárokkal – vetette fel Hermione.

- Várj csak! – szólalt meg Ron. – ezt itt nem olvastátok?

Ron McGalagony levelének aljára mutatott, ahol a szokásos szöveg után egy további értesítést lehetett olvasni.

- Figyeld: „… ez úton tájékoztatjuk a kedves diákokat, hogy a sötét varázslatok kivédése tantárgyat töröltük a tantervből, helyette a mágikus önvédelem című kurzust fogják tanulni a diákok a bűbájtan keretein belül, emelt óraszámban első évtől hetedikig.” – Mágikus önvédelem? Mi értelme egy puszta névváltoztatásnak?

- Így akarnak védekezni az átok ellen… - vetette fel Harry. – Voldemort megátkozta a sötét varázslatok kivédése tantárgyat, szóval, ha megváltoztatják a nevét, talán nem fog hatni az átok.

- Mi…? Voldemort átkozta meg a tantárgyat? – döbbent meg Ginny.

- Ja, persze, te nem tudtad… - kapott észbe Harry. – Voldemort eleinte nagyon akarta azt a tantárgyat tanítani, és mikor Dumbledore visszautasította, elátkozta az egészet.

- Hű… akkor nem csoda, hogy minden tanár pórul járt…

- Azért nem mind… – morogta Harry és Piton járt az eszében, majd fogcsikorgatva hozzátette: – még… 

Aznap folytatták a szalon csinosítását: felmostak, port töröltek, pókhálóztak, felállítottak két hatalmas asztalt, és hozzá a sok-sok széket a vendégek fogadására.

Másnap következett a kert rendbetétele, lenyírták a füvet, kigazolták a virágágyást, törpementesítették a bokrok tövét és formára nyírták a sövényt. Az egész munka végére tisztességesen elfáradtak és kiadós izomlázuk lett. Ha Harry korábban azt hitte, hogy könnyebb dolguk lesz, mint a Black-házzal, be kellett látnia, hogy tévedett. Az új főhadiszállás legalább annyira kifárasztotta őket, igaz, legalább nem kellett az undok kártevőkkel – doxikkal, tündérmanókkal - hadakozniuk.

A Rend tagjai közül szinte mindenkit ismertek, csak egy-két új ember volt, aki megfordult a házban. A legsűrűbben Lupin, Tonks és Mordon jártak a főhadiszálláson, aminek Harryék nagyon örültek. Mindazonáltal a tanácskozások szigorúan titkosak voltak és ezekre Harryt, Ront, Ginnyt, Hermionét és az ikreket továbbra sem hívták meg. Igaz, az ikrek nem vették ezt rossz néven, volt nekik dolguk elég a háború nyomon követése nélkül is, Harryéket viszont annál rosszabbul érintette ez. Lupin még mindig tartotta magát ahhoz, hogy a Főnix Rendjének csak nagykorú, a Roxfortban végzett emberek lehetnek a tagjai, s ennek a társaság egyik tagja sem felelt meg.

- Anya van a háttérben, az tuti! – jegyezte meg Ron mérgesen, mikor becsapták előttük a dolgozószoba ajtaját, ahol a tanácskozások folytak. – Megkérte Lupint, hogy ne engedjen minket a Rendbe… ez az egész „nem jártad ki a Roxfortot” - dolog egy nagy hülyeség, egyáltalán nem vall Lupinra… 

Harry ebben nem volt olyan biztos, de abban egyetértett Ronnal, hogy Mrs Weasley bizonyosan megragadna minden alkalmat, csak hogy kivonja gyerekeit a háborúból, és Harry ezért nem hibáztatta az asszonyt – igaz, nem is örült neki.

Csalódottan indultak vissza dolgozni, mikor Hermione megállította őket:

- Várjatok csak! – szólt és közel ment az ajtóhoz. – Lehetséges volna…?

- Micsoda? – kérdezte Ron.

- Nem hallottam azt a cuppanó hangot, ami lepáncélozza az ajtót – közölte suttogva a lány.

- Hah! Akkor lehet, hogy a telefül bejut a résen… - Ron a zsebében kotorászott, és csakhamar előhúzott egy-két hosszú, hússzínű zsineget. Az előző évek tapasztalatai miatt Ron mindig magánál hordott néhányat ikerbátyjai találmányából, amivel könnyen kihallgathatók titkos tanácskozások, akár zárt ajtók mögül is. Ron példáján Harry is elővette a saját telefülét, és meg se lepődött azon, hogy Ginny kezében is ott volt egy.

- Tessék, itt van egy… - adta át Ron a másik telefület Hermionénak, majd mind odalapultak az ajtóhoz és alácsúsztatták a zsinegek végét.

Türelmesen vártak mikor szólalnak meg a beszédfoszlányok, a tanácskozás részletei, de nem hallatszott semmi. Harry nagyon jól tudta, még ha suttogva is beszélnek és a szoba tőlük távol eső végében vannak, akkor is úgy kellene hallaniuk mindent, mintha közvetlenül mellettük állnának. Egy árva neszt, lépteket, suttogást, semmit se hallottak.

- Nem értem… pedig működnie kéne… - Ron teljesen tanácstalan volt.

- Várj egy picit – Ginny az ajtóra tapasztotta a fülét, majd finoman koppantott egyet rajta. Az ajtó normális koppanó hangot adott. Ginny megvonta a vállát. – Pedig tényleg nincs lepáncélozva… Harry, mit csinálsz!?

Harry megunta a tétova várakozást, pálcáját a kulcslyukra szegezte és kinyitotta a zárat. Az ajtó nyikorogva kitárult, Harry pedig gondolkozás nélkül belépett. Döbbenten vette észre, hogy a szobában egy teremtett lélek sincs. A bezárt ablakon álmosan sütött be a délutáni napfény, amit a szép tükrök szórtak szét a szoba minden sarkába. Ron, Hermione és Ginny is beléptek a szobába tátott szájjal.

- Mi a…?

- Hová tűntek mind?

- Talán nyílik innen egy titkos szoba – vetette fel Ginny.

- Nem, az lehetetlen – rázta meg a fejét Hermione. – Minden oldalról szobák veszik körül ezt a helységet, és mind ismerjük. Az egyik felén a szüleitek szobája van, a másikon meg Muriel nénié, és mindegyiket láttuk. Ott nem lehetnek…

- Talán a szekrényben vannak és megnövelték tértágító bűbájjal! – mondta Ron, és már nyitotta is a gardrób ajtaját… de abban csak egy szürke talár és pár törött üveg volt, semmi több.

- Ez azt jelenti, hogy nem is itt vannak… - gondolkozott hangosan Hermione.

- Hű, de okos vagy! Ezt egymagad találtad ki? – gúnyolódott Ron.

- Úgy értem, hogy nem itt, a házban, hanem valahol másutt – morogta a lány.

- Vagyis dehoppanáltak?

- Nem, Ginny, itt nem lehet dehoppaná…

- Jó, jó!... Úgy értem, akkor zsupszkulcsot használtak?

Hermione homlokráncolva gondolkozott a rejtélyen.

- Talán… - mondta lassan. – De az is lehet, hogy máshogyan mentek el. Mondjuk, mint a King’s Cross pályaudvaron az a fal, ami a 9 és ¾-ik vágányra vezet… Lehet, hogy mikor átléptek a dolgozószoba ajtaján, egy másik helyre kerültek, amit mi nem láttunk… egy titkos helyre. Az is lehet, hogy nem mentek messze, de meglehet, hogy az ország másik végében vannak…

- De mi van, ha…

- Jaj, hagyjátok már! – csattant fel Harry idegesen. – Nem látjátok? Túljártak az eszünkön! Semmibe sem leszünk beavatva, amíg ők nem akarják! De jól van, akkor ők se lesznek beavatva semmibe!

- Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes vagy? – torkolta le Hermione.

Harry sóhajtott egyet. Rosszul vette fel ezt a mellőzést, a két évvel ezelőtti állapotot juttatta eszébe, mikor a Rend és barátai semmiről se tájékoztatták a nyári szünet alatt. Ennek ellenére elszégyellte magát előbbi kirohanása miatt. Csak most vette észre, milyen kicsinyes volt.

- De igen… bocs. Menjünk innen. Folytassuk a sövénynyírást.

*

Szombaton Harry és Ron a változatosság kedvéért kora hajnalban kelt, hogy időben odaérjenek a hoppanálás vizsga kitűzött időpontjára. Reggel ötöt mutatott a gyűlölt ébresztőóra, mikor a két fiú félálomban mosakodott és öltözködött. Mikor beléptek a konyhába, hogy elfogyasszák a szegényes reggelit – tea és pirítós volt csupán, mert Charlie tapasztalatból tudta, hogy hoppanálás előtt nem ajánlott degeszre tömni magát az embernek -, Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy azonnal öltözzenek át normális ruhába, nem mehetnek vizsgázni farmerben és pólóban. Így Harry és Ron még unottabb képpel másztak vissza az emeletre, hogy talárba öltözzenek.

- Hogyan fogunk Londonba menni? – kérdezte Ron miközben fejét támasztotta és tömte magába a szikkadt pirítóst.

- Hopp-porral mentek a kandallón át – válaszolta Mrs Weasley.

- Azért kellett átöltöznünk, hogy most összekormozzuk magunkat? – csóválta a fejét Ron.

- Jó reggelt, jó reggelt! – köszöntötte őket a mindig vidám Muriel néni, aki ekkor lépett a szobába. – felkészültetek a megmérettetésre?

A két fiú válaszul kórusban mordult egyet.

- Na, fel a fejjel, biztos sikerülni fog! – bíztatta őket a néni. – Nem olyan nagy szám az a hoppanálás! Emlékszem, nekem már az első gyakorláson sikerült, igaz akkor még sokkal jobb tanárunk volt, nem az Derreng, az a hozzá nem értő pancser! Nyugalom, majd én helyettetek is izgulok az ajtó előtt, amíg bent lesztek, aztán, ha végeztetek…

- Hogy-hogy? A néni is velünk jön? – kapta fel a fejét Harry.

- Igen, igen. Nem mondtam még?

- Mi dolgod van neked a Minisztériumban, Muriel néni? – kérdezte Ron csodálkozva.

- Kis ez – kis az – válaszolta titokzatosan a néni és többet egy szót sem volt hajlandó beszélni a témáról. – Nektek most a hoppanálásra kell koncentrálnotok!

Miután lenyomták a pirítóst és legurították a kevéske teát, Harry és Ron a kandallóhoz lépett, majd Muriel néni eléjük tartott egy díszes fadobozkát, amiben a csillogó hopp-port tartotta. Vettek egy marékkal a porból és a tűzbe hajították, amitől a lángok zöldes színűre színeződtek. Ron belépett a tűzbe, kimondta úti célját és eltűnt. Őt követte Harry, aki kicsit viszolygott az utazás ezen formájától, a rossz tapasztalatok miatt, de ő is sikeresen megérkezett a Mágiaügyi Minisztérium átriumába.

Az átrium nagyon megváltozott, mióta legutóbb itt járt – nyilván, mivel akkor porig rombolták az egészet. Az ugyancsak lerombolt Mágikus Testvériség Szökőkútja megüresedett talapzatára nem kerültek vissza a hatalmas arany szobrok, melyeket a Voldemort elleni ádáz küzdelemben Dumbledore professzor uszított ellenfelére. Eltűntek, akár a professzor…

A pávakék mennyezeten még mindig szüntelenül ott táncoltak az arany szimbólumok, de a régen fényesre csiszolt fapadlót rendesen elhanyagolták: kopott, fénytelen, szálkás volt, a falakon itt-ott pókháló lógott, amiket pár éve még szorgos kezek takarítottak, hogy Nagy-Britannia varázslóinak évszázados múltra visszatekintő kormányzószerve mindig dicsőségesen ragyogjon, ha fogadja a betévedő vendégeket. A mostani állapot azonban a válságos időszakot tükrözte, mikor az embereket már nem érdekli a pompa, a kellem és a külcsín – csak a túlélés és a győzelem. Ez a háborús minisztérium volt.

Nem változott azonban az emberek sürgő-forgó színes tömege, akik az átrium távozó és érkező kandallóinál sorakoztak, s a Harry mögé érkező Muriel néni már terelte is tovább a két fiút, hogy ne tartsák fel az ideges tömeget. Első útjuk a Biztonsági Őrszolgálathoz vezetett, ahol a pávakék taláros őr regisztrálta a fiúk pálcáit. Mikor Muriel néni pálcáját vizsgálta, felpillantott annak tulajdonosára, s a csodálkozó felismerés ült ki az arcára.

- Miss Prewett! – kiáltott fel. – De örülök, hogy viszont látom! Régen járt felénk…

- Igen, sok volt a dolgom – mondta mosolyogva a néni a nyilvánvaló hazugságot és visszavette a pálcáját. – Ahogy most is, úgyhogy megbocsásson…

Azzal tovább álltak és elindultak az aranyrácsos kapun túl a felvonók felé, és beálltak az egyik előtt kígyózó sorba. Fejük felett halványlila papírrepülők köröztek, melyekről Harry tudta, hogy a minisztérium házon belüli üzenetei, a különböző ügyosztályok közti kommunikáció eszközei.

Harry Ronra nézett, s látta, hogy barátja ugyanúgy meglepődött az előbbi furcsa üdvözlésen, mint ő.

- Mond csak, Muriel néni… - kezdte Ron, de egy erőteljes hang félbeszakította.

- MURIEL! Tyűha! – kiáltotta egy szakállas férfi a szomszédos lift előtt várakozók csoportjából. Átverekedte magát az emberek sokaságán és kézcsókkal üdvözölte a mosolygó, majd elpiruló Muriel nénit.

- Á, kedves Arnold! Régen találkoztunk.

- Mennyi is? Tizenhét éve? Muriel, te gyönyörűbb vagy, mint valaha!

Lassan mások érdeklődését is felkeltette a jelenet, s néhány idősebb boszorkány és varázsló csatlakoztak Arnoldhoz, hogy lelkesen üdvözöljék a nénit. Egyesek teljesen közvetlenül közeledtek, mások meg különös tisztelettel köszöntek a néninek. A fiatalabb hivatalnokok és dolgozók viszont értetlenül álltak az események előtt, akárcsak Harry és Ron. Fogalmuk sem volt róla ki ez az idős hölgy, s ahogy Harry Ron döbbent arcára nézett, rá kellett jönnie, hogy nekik is új ez a helyzet.