A szobába érve Harry először azt hitte, véletlenül az ikrekhez nyitott be, mert a legkisebb Weasley fiú szobája nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt. A falakról eltűntek a narancssárga kviddics poszterek, a Chudley Csúzlik játékosainak képei, melyek régen a szoba minden négyzetcentiméterét befedték. Fehérre meszelt falak fogadták és néhány bekeretezett fotó, melyekről közelebb érve megállapíthatta, hogy az egyik a Weasley-család tagjait, a többi Harryt, Hermionét és Ront mutatták. Régi emlékek voltak, egy-kettőn egészen kicsik voltak, ahogy Harry megállapította, talán másodévesek lehettek. Köztük volt az a fotó is, amit Colin Creevy készített Harryről és Lockhartról, meg a Reggeli Próféta fotója is a Trimágus Tusa bajnokairól.

Harry egy kicsit meghökkent, és amint barátja beljebb terelte a szobában, rá kellett, hogy döbbenjen, a régi, mókamester Ron is felnőtt immár.

Harry ledobta a bőröndöt az ágy elé, kicsatolta és előhúzta az egyik zsebbe rejtett gyűrött borítékot, Dumbledore levelét. Úgy érezte, ez most elsőbbséget élvez, a pakolás később is ráér.

- Harry, mi az? – kérdezte kíváncsian Hermione a levélre mutatva.

- Egy levél Dumbledore-tól. Egy búcsúlevél… másfél hete kaptam meg, Fawkes kézbesítette…

- A főnix? – csodálkozott Ron.

- Aha… Hermione, azt hiszem jobb lesz, ha felolvasod, ahelyett, hogy én mondanám el… Egy kicsit nehéz. Jobb, ha szó szerint halljátok.

- Rendben van… - mondta csendesen Hermione, majd átvette a levelet, leült Ron ágya szélére és olvasni kezdett.

A levél épp olyan hatással volt barátaira, amire Harry számított. A kezdeti, szomorúsággal vegyült kíváncsiság lassan könnyekbe fúlt, Hermione egyre többször akadt meg olvasás közben, hogy kifújja az orrát, Ron pedig szobája falának dőlve meredt a mennyezetre és néha megcsóválta a fejét.

A gyászos hangulatot aztán felváltotta a megrökönyödés:

- „Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton” – jajistenem, ne… - nyögött fel Hermione.

- Ezt nem hiszem el! – bődült el Ron. - Hiszen nagyon jól tudta, hogy utáljátok egymást…

- Olvass csak tovább – vágott közbe Harry.

Hermione szipogva folytatta a felolvasást.

- „… Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Őt már mindenről felvilágosítottam, tudja, amit én tudok.” – ne! Ez nem lehet igaz!

- Hogy tehette ezt!? Hogyan lehetett ennyire vak?

Barátait ugyanúgy felkavarta a levél, ahogy őt magát. Hermione csorgó könnyei közt homlokráncolva meredt a levélre, majd, miután kezdte megemészteni az olvasottakat, remegő hangon kérdezte:

- Harry, ugye tudod, hogy ez mit jelent?

- Igen… Ha Dumbledore elmondta neki, hogy tudunk a horcruxokról, akkor Voldemort már tudja, hogy tudjuk… és ezzel mindennek vége.

- Va-vagyis… - Ron hangja hitetlenkedve csengett, mint aki nem akarja elfogadni a szörnyű igazságot – ez azt jelenti, hogy… a háborút már el is vesztettük?

- Azt hiszem, igen.

Dermesztő csend telepedett a szobára, nyomasztó, szinte fojtogató tanácstalanság. Ron arcán látszott, hogy legszívesebben ordítana dühében, akárcsak Harry az álmaiban. Hermione a levelet szorongatta, újra és újra olvasta a sorokat, mintha el lenne rejtve köztük bármilyen rejtett utasítás, bármilyen segítség, egy kibúvó… de nem volt semmi ilyesmi. Az igazság ott állt feketén-fehéren. Dumbledore pont a Főnix Rend árulóját avatta be legrejtegetettebb titkaiba… Akárcsak Harry szülei és Sirius. Ők is a józanészre hallgatva döntöttek Peter Pettigrew mellett, az áruló mellett…

Csakhogy a Féregfarkként is ismert férfi és Piton árulása közt volt egy lényeges különbség, amit Harry nagyon is tisztán látott: míg Pettigrew árulása a nagyúr bukását is okozta egyszerre, addig Pitoné inkább a győzelmét segíti elő…

Hermione összegyűrte a levelet, s ez magához térítette Harryt a révületéből. Tudta, hogy ennek a titoknak csak ők hárman vannak a birtokában az egész Főnix Rendjéből, csak ők tudják, mennyire válságos a helyzetük. A többi auror mit sem sejt erről… Így nekik kell cselekedni, immár az új információk birtokában. S Harry azt is tudta, hogy barátai tőle várnak útmutatást. Ennek eleget kell tennie. Ez az ő feladata:

- Figyeljetek… tudom, ez most elég rossz hír…

- Hah, enyhén fogalmazol… - horkantott fel Ron.

- …de akkor is muszáj megtalálnunk Voldemort horcruxait, ha tudja is, hogy keressük. Ha… ha elpusztítjuk őket, esélyünk lesz szembe szállni vele…

- Harry, ez reménytelen… - szólt közbe Hermione. – Ha Voldemort tudja, hogy el akarjuk pusztítani a horcruxokat, akkor lehet, hogy máris csinált még többet és elrejtette őket máshová… vagy…

- Nem, nem! Ez egyáltalán nem biztos Hermione! – tiltakozott Harry, és vett egy mély levegőt, hogy előadja teóriáját, amin az elmúlt napokban gondolkodott: - Ha Voldemort fel is készült ellenünk, végtelen számú horcruxot nem csinálhat! Ahogy én kivettem Dumbledore szavaiból, minden egyes lélek-darabolásnál elveszít valamit… valamit a saját személyiségéből. Elsőnek a szeretet érzését áldozta fel, mert azt már korábban se tartotta fontosnak… Ezért is volt neki fájdalmas, mikor korábban hozzámért, vagy mikor megpróbált megszállni. Az elvesztett érzések, melyek nekem megvoltak, égették a testét, mintha szét akarnák feszíteni, akár egy ék…

Mindig elveszített valamennyit, de szerintem egy idő után már nem darabolhatja tovább saját magát, mert olyasmit is elveszítene, amire szüksége van… A szeme… a szeme bevérzett és elvörösödött. Tudod, hogy tartja a mondás, a szem a lélek tükre… És a lelke sérült. Súlyosan sérült… Ha tovább darabolná, csak ártana magának.

Ezért sokkal több horcruxot nem fog csinálni, maximum egy-kettőt.

Hermione és Ron elgondolkodva ráncolta a homlokát, úgy tűnt, ez meggyőzte őket.

- Igen… azt hiszem, igazad lehet… - motyogta Hermione. – De akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, ha a horcruxokat keressük, mert Voldemort számít ránk és lehet, hogy halálfalók fognak várni minket.

- Ezek szerint, még mindig jönni akarsz? – kérdezte Harry és felvette a földről Dumbledore többszörösen összegyűrt levelét.

- Hát persze, hogy jönni akarok, már egyszer elmondtam! – fortyant fel a lány, s ezzel sikerült mosolyt csalnia mind Harry, mind Ron arcára.

- És te Ron? – tette fel Harry a fölösleges kérdést.

- Akkor se maradnék itthon, ha az Imperius-átokkal kényszerítenél! Veled megyek – szögezte le Ron.

Harry és vörös hajú barátja egymásra vigyorogtak, majd mikor kezdtek hozzálátni a pakolásnak, elismeréssel adóztak Hermione varázstudományának, aki egyetlen pálcaintéssel a helyére röptette Harry pulóvereit, talárjait és zoknijait.

*

Harry tizenhetedik születésnapja, s élete második születésnapi vacsorája igazi álom volt a fiúnak. Mrs Weasley sütött egy ínycsiklandozóan finom hátszínből és petrezselymes burgonyából álló vacsorát, amit egy nagy dobos torta koronázott meg, tizenhét égő gyertyával, melyek Fred és George varázsvicc boltjából származtak, és hangosan énekelték a születésnapi köszöntőt.

A vacsorán jelen volt a Weasley-család összes tagja, Bill és Percy kivételével. Bill Franciaországban tartózkodott, ahol jövőbeli anyósával, apósával és a Delacour rokonsággal ismerkedett; valamint Percy, aki ki tudja hol volt éppen.

Ez persze nem szegte kedvét a Weasley-családnak, sem a többi vendégnek, Lupinnak és Tonksnak, akik kézen fogva érkeztek meg az esti félhomályban és igencsak boldognak tűntek.

- Boldog szülinapot! – harsogta mindenki, mikor Harry elfújta a gyertyákat és felvágta a tortát.

Az ízletes vacsora elfogyasztása után Harry úgy érezte magát, mint egy jól lakott oroszlán, aki egymaga elfogyasztott egy egész antilopot. Az ajándékok sem várattak sokáig magukra, Ron rögtön a kezébe nyomott egy borzalmasan becsomagolt valamit, amiről Harry letépkedve a papírt, megállapította, hogy egy üveg tizenkét éves Ogden-féle Lángnyelv-whisky.

Ginny mosolyogva átnyújtott neki egy doboz Mindenízű Drazsét, de mikor Harry átvette az ajándékot, a lány észrevétlenül rákacsintott. Harrynek nem volt lehetősége elgondolkodni a gesztus jelentésén, mert a többiek rögtön elhalmozták jókívánságaikkal.

- Harry! – csapott Fred a fiú vállára. – Most már te is „nagyfiú” vagy, ahogy anya szokta mondani. Mi lenne, ha megbontanánk azt az üveg whisky-t?

- Nem fogjátok itt részegre inni magatokat, fiatalember! – figyelmeztette Mrs Weasley a fiát.

Hermione ajándéka egy pár gyönyörű, fekete varázs-csizma volt, ami elnyomta viselője lépteinek hangját – Harry ezt igen hasznosnak találta, s azon nyomban eldöntötte, hogy ha útra kel, ez lesz a lábán.

Charlie-tól, Mr és Mrs Weasley-től egy-egy nagy csomag édességet kapott, Lupintól és Tonkstól egy ezüst, mágikus iránytűt, mely mindig megmutatja bármilyen városnak a pontos irányát, Fred és George ajándéka, pedig egy Feneketlen Zsák volt, melybe bármekkora tárgyat is gyömöszöl az ember, a zsák mérete és pehelykönnyű súlya változatlan marad.

Az ajándékozás után mindenki valami kellemes elfoglaltságot keresett magának – olvasgattak, a Varázsszem Rádió adását hallgatták, vagy, mint Ron és Charlie, sakkozni készültek.

- Ginny, drága, egyszem húgom! – vigyorgott George, amint leült a lány mellé a kanapéra. – Hogy is van ez, mondd csak? Anyától hallom, hogy annak a Dean Thomas nevű fiúnak is kitetted a szűrét. Sőt, azt csiripelik a madarak, hogy utána egy hónap alatt valaki más is „áldozatul esett”…

- Ha olyan jól informált vagy, minek kérdezősködsz? – csattant fel Ginny dühösen.

- Mert jobb szeretném a te szádból hallani az igazi okát ennek a gyakori váltogatásnak, ahelyett, hogy a pletykákra hallgatnék. Így fenntartom a lehetőséget, hogy megmagyarázd…

- Mit? – Ginny már paprikavörös volt és felpattant a kanapéról. – Mit kéne neked megmagyaráznom? Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok és kivel, ezt már Ronnak is elmondtam tavaly!

- Én egy szót se szóltam most… - szólt közbe védekezően Ron, aki a sakktáblát állította fel az étkezőasztalon.

- Igazad van, semmi közöm hozzá – mondta George tőle szokatlanul komoly arccal. – Csak sajnálom azokat a szegény szerencsétlen fiúkat, akikkel…

PAFF! Ginny pofon vágta a bátyját, majd felrohant az emeletre és becsapta maga mögött az ajtót.

Harry is egyre kínosabban érezte magát, nem tudta, a jelenlévők közül hányan tudják, ki az a harmadik fiú. George még egy darabig meglepődve bámult maga elé, aztán legurított egy pohár sütőtök levet.

- Tényleg semmi közöd hozzá, Fred… - törte meg a csendet Ron.

- George vagyok.

- Az mindegy – torkollta le az öccse. – Tavaly én is összevesztem vele, mert én se tudtam, mi a valódi oka, hogy faképnél hagyta két barátját is…

- Hármat, egy hónap alatt…

Ron erre nem szólt semmit, csak váltott egy pillantást előbb Harryvel, aztán Hermionéval, majd halványan elmosolyodott és folytatta a sakkbábuk felállítását.

Tíz körül a társaság lassan elcsendesedett, Mr Weasley minisztériumi jelentéseket olvasgatott – ez egyre többször fordult elő a háború kitörése óta. Olyan sok munka nehezedett a minisztériumi tisztségviselők nyakára, hogy a túlóra már nem volt elég az ügyosztályok hatékony működéséhez. Mrs Weasley és Hermione mosogattak – az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megtanítsa a lánynak a konyhai munka minden csínját-bínját, s most épp egy hatékony edénytörlő bűbájt tanított neki, amivel munkára bírhatja a törlőkendőket, zsírkaparókat és súrolókat.

Lupin és Tonks a vacsora után elbúcsúztak és távoztak, őket követte Fred és George, akiknek az üzletük fölött volt egy kis lakásuk, és ott aludtak. Ron és Charlie sakkpartit játszottak, melynek során az idősebb Weasley fiú fogcsikorgatva próbált védekezni öccse hatékony támadásai ellen – nem sok sikerrel. Harry egy darabig figyelte őket, s mikor már Ron sorban a harmadik játszmát nyerte, látványosan ásítva elbúcsúzott mindenkitől, az Esti Prófétával a kezében felmászott az emeletre és a szobába lépve kitárta az ablakot. A fogyó hold fénye halványan bevilágított, keskeny fénycsíkot vetítve a szobába, megnyújtva a bútorok árnyékait. Harry beleszimatolt a levegőbe és mélyen beszívta a csodás virágillatot, mely megtöltötte a tüdejét, szívét, lelkét. Fáradt szemmel az ablakpárkánynak támaszkodva, pálcája fényénél olvasgatni kezdte az újságot.

Szinte minden cikk a Sötét Nagyúrról, illetve a Minisztérium intézkedéseiről szólt, külön vizsgálóbizottságot alakítottak, hogy kiderítsék, ki dolgozik Voldemortnak és ki nem. Megszaporodtak a rejtélyes eltűnések, halálesetek, kviblik és mugli származású varázslók elleni merényletek, és több városban kezd eluralkodni a pánikhangulat.

Volt azonban egy cikk, ami nem a folyó háborúról szólt, hanem valami egészen másról:

Koboldzavargások

Anglia szerte egyre több furcsa jelenség borzolja a kedélyeket. Nem csak a Sötét Nagyúr visszatérése folytán szaporodó pletykák terjednek, hanem egy régi-új problémáról is hallani szóbeszédeket. Nevezetesen a koboldlázadásokról.

Mindenki hallott már a 17. századi véres Kobold háborúkról, mikor is rengeteg ártatlan varázslót küldtek a halálba a bányáikat és az aranyukat féltő kelta koboldok.

Mikor Cornelius Caramel, volt Mágiaügyi Miniszter tavaly ilyenkor törvényjavaslatot nyújtott be a Gringotts Kobold- és Varázslóbank minisztériumi ellenőrzés alá vonásáról, a kobold népesség körében erősödni kezdett a Minisztérium és varázsló ellenes érzület. Lapunk szerkesztősége megkérdezett néhány varázsló-polgárt, akik nagyobb számú kobold népesség közelében élnek, hogy tartanak-e a lázadásoktól.

„Nem hinném, hogy a Minisztérium hozzáállása helyénvaló. Most, hogy maguknak akarják a Gringotts-ot meg az Oldham-i bányákat, feléledtek a régi, radikális koboldszervezetek. Mi attól tartunk, hogy újabb lázadások fognak kitörni. A koboldok nem hagyják a bányáikat. És attól félek, hogy ha kell, akkor vért is fognak ontani.” – nyilatkozott egy Belfast külvárosában élő férfi.

Mikor meg akartuk keresni a Minisztériumban az illetékest a kobold-ügyekkel kapcsolatban, furcsa problémával kerültünk szembe. Mindenki valaki máshoz küldött minket, de senki nem akart válaszolni a kérdéseinkre. Végül a sajtóosztály vezetője irányított minket Ian Brooks-hoz, aki a Varázslény Felügyeleti Bizottság főnöke. Ő elmonta nekünk, hogy tényleg voltak kisebb kihágások, tüntetések, melyeket kezelniük kell, de nem kell tartanunk újabb lázadásoktól. A lakosságot azonban ez nem nyugtatja meg, továbbra is félnek a koboldoktól és a Minisztériumtól várják a megoldást a helyzetre.

„Remek – gondolta Harry – nem elég Voldemort, most még ezek is nekünk esnek!” Dühödten összegyűrte az újságot, megpördült és a sarokba hajította.

Habár annak idején a Mágiatörténet órákat nagyrészt átaludta, arra még emlékezett, hogy a koboldokkal nem érdemes ujjat húzni – erre még Hagrid is figyelmeztette. Igazából ez volt a legelső tanácsa Harrynek, mikor életében először lépett a varázs világba. Ha kitörne egy koboldlázadás, az nagyon súlyos következményekkel járna, a Minisztérium két tűz közé szorulna.

- Na mi van, Charlie megunta a vereség-sorozatot? – kérdezte Harry barátjától, aki ekkor lépett be a sötét szobába.

- Igen. Annyira, hogy felborította a sakktáblát, és elzavarta Ront aludni – a hang, ami válaszolt nem Roné volt, hanem egy csendes leányhang.

- Ginny! – ocsúdott fel Harry. – Azt hittem, Ron az, nem láttam az arcod…

Ginny kilépett az árnyékból és mosolyogva Harryhez ment, karjait annak nyaka köré kulcsolta és hosszan megcsókolta a fiút.

- Boldog születésnapot! – suttogta Harry fülébe, aki azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.

- Köszönöm… - sóhajtotta boldogan a fiú. – De… azt mondtad Ron aludni ment? Akkor hol van most…?

Ginny halkan elnevette magát.

- Nos, Ron lefekvés előtt még Hermionéhoz ment esti puszit adni… - mondta kajánul Ginny. – Én meg bezártam őket…

- Tényleg? – vigyorgott Harry. – De Hermione úgyis kinyitja.

- Varázslattal zártam be. Rajtam kívül ki nem nyitja más… Úgyhogy senki nem zavar meg…

Ginny ismét megcsókolta a fiút, ujjaival beletúrt annak kócos, fekete hajába.

Harry ekkor érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik a nyakának – elhúzódott a lánytól és lenézett. A medál volt az, melyet előző nap küldött neki Siporral, az a pici arany ékszer, melybe Harry varázslattal az egyetlen szimbólumot véste, amiről rá lehet ismerni: a villám alakú sebhelyet. Amiről Ginnynek mindig ő juthat eszébe.

- Megkaptam az üzeneted… - mondta a lány, mikor látta, hogy Harry a medaliont nézi. – Nagyon szép, és köszönöm, hogy enyhítetted vele a magányomat… Hadd adjak most én is valamit neked! Valamit, amivel talán segíthetek… - Ginny Harry füléhez hajolva suttogta bele a szavakat, melyektől a fiúnak egyszerre a bizsergető hideg és a perzselő forróság hullámai járták át a testét.

- Az én ajándékom nem egy tárgy, nem is köszöntő, vagy bármi… mert tudom, hogy semmi ilyesmivel nem tudnám kimutatni az irántad való szeretetemet… Az ajándékom csupán egy ígéret – Ginny még szorosabbra fonta az ölelést, s most Harry és ő érezték egymás szívdobogását, minden egyes lélegzetvételt, sőt, egymás gondolatait is úgy érezték, mintha a sajátjuk lenne.

- Ígérem neked, hogy várni fogok rád. Akármeddig, bármilyen hosszú ideig… Ha harminc évig is tart legyőznöd Voldemortot, én harminc évig várok rád.

Tudom, hogy ez az, amire vágytál, Harry, ezért küldted a medált is, hogy kérjed, még várjak rád. Tudnod kell, hogy soha nem akartam mást engedni a szívembe, csak téged. Annak ellenére, hogy megegyeztünk, nem találkozunk többet, nem kell teljesen elszakadnunk egymástól… Nem szabad, mert csak magunknak ártanánk vele.

Harry egy szót sem bírt kinyögni – ennél szebb ajándékot el sem tudott képzelni. Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, míg mindkettőjükön úrrá lett az álmosság. Harry kérdőn nézett Ginnyre, aki álmos szemekkel pislogott vissza rá, de azon nyomban elmosolyodott, mikor megértette, mire gondol a fiú. „Na igen… Ron be van zárva Hermionéhoz. A többi szoba is foglalt… kénytelen vagy itt aludni!”

Bemásztak az ágyba, a takaró alá, Harry Ginny mögé, és magához ölelte a lányt. Ez a kellemes szorítás, a puha bőr érintése, a lágy virág-illat, és a tudat, hogy itt van vele az, akire mindig számíthat, segített Harrynek ellazulni, és pár percen belül már el is aludt.