Fél nyolc volt, mikor felöltözött és rávette magát, hogy újra szembenézzen a Dursley családdal. Reggeli idő volt, azonban a konyhában csak Dudley-t találta, aki a TV-t bámulva tömte dinnyeméretű fejét egy nagy adag szalonnából, kolbászból, főtt tojásból és egy vekni kenyérből álló reggeljével.

- Már megint nem tudtunk aludni az átkozott vinnyogásodtól! – morogta Dudley, mikor meglátta unokatestvérét a konyhaajtóban.

- Neked is jó reggelt, Nagy Dé - Harry fel sem vette az előbbi megjegyzést, napjában több ezerszer érték hasonló atrocitások, mikor a Dursley házban volt. Dursley-ék jóformán többször szidták meg őt bármilyen okból, mint amilyen gyakran levegőt vettek. Harry gyanította, ez lehet az oka annak, hogy Dudley, Vernon bácsi és Petunia néni feje rendszeresen az egészségestől eltérő színárnyalatokban pompázott.

- Petunia és Vernon hol vannak? – kérdezte Harry a nagydarab fiút, s közben arra gondolt, hogy bírja el az a gyengécske konyhai szék a szőke Dursley fiú roppant tömegét. Nem tudhatta, hogy Vernon bácsi, már évekkel korábban extrém strapabíró saválló acélból készült székeket rendelt, mikor az új konyhabútort csináltatta egy londoni szakemberrel.

- Bevásárolnak – hangzott a tömör válasz, Dudley közben le sem vette szemét a TV-ről, ahol épp az előző esti bokszmérkőzés ismétlését vetítették a sportcsatornán.

Dudley Dursley két éve boksz-edzésekre kezdett járni, és legújabb tudását arra használta, hogy még jobban terrorizálja a környékbeli gyerekeket. A Privet Drive és a szomszédos utcák lakói egyenesen közveszélyesnek tartották, és a gyerekek eleinte csak csoportosan mertek közlekedni. A baj az volt, hogy Dudley is a bandájával rótta az utcákat, barátai pedig nem sokban maradtak el tőle sem kegyetlenségben, sem terjedelemben.

Dudley rémuralma aztán két éve, augusztusban alább hagyott, mert elterjedt a híre, hogy a környék másik hírhedt huligánja, a koszos, mosdatlan, veszélyes tekintetű Harry Potter úgy ellátta a Dursley-gyerek baját, hogy az napokig rettegésben élt. Ezért a környékbeli gyerekek összefogtak, mikor látták, hogy nem egy legyőzhetetlen valaki. Egy estén, múlt nyáron meglepték Dudleyt és bandáját, miközben azok a játszótér padjait rongálták, és kövekkel, botokkal elkergették őket. Így aztán helyreállt a régi rend és újra Harry lett a „legveszedelmesebb” alak a környéken.

Harry leült a reggeliző asztalhoz, egy kis adag szalonnát és egy kolbászt halmozott a tányérjára, majd a főtt tojások felé nyúlt. Közben Dudley horkantott egyet és Harryre förmedt.

- Mit képzelsz, mit csinálsz?

- Épp reggelizni készülök. Szerinted mit csinálok? – válaszolta Harry hűvösen, majd kivett egy tojást a tálból.

- A szalonna az enyém, anya azért csinálta, hogy meg tudjam őrizni a kondíciómat.

- Bocs Dudluska, de úgy látom a te tányérodra már nem fér egy morzsa sem, úgyhogy kiveszem, ami maradt – vigyorgott Harry.

Közben öntött magának teát és vett egy pirítóst.

- Ehhem-ehhem - Dudley figyelmeztetően megköszörülte a torkát és homlokráncolva nézett Harryre, talán, mert nem értett egyet azzal a teamennyiséggel, amit Harry önteni merészelt magának.

Harry barátságosan elmosolyodott, közelebb hajolt unokatestvéréhez és ezt súgta a fülébe: „abrakadabra”. Dudley úgy tűnt, értette a célzást, mert lila képe pillanatok alatt sápadttá vált, és megadóan visszafordult a tányérja felé.

Alig egy perce rágta unottan a szalonnát Harry, mikor hangos fékcsikorgás hallatszott kintről, az utcafrontról. Egy autó közeledett, majd, BUMM! Hangos csattanás hallatszott, ahogy a ház előtti kukák szanaszét gurultak az utcán.

Harry azonnal felpattant pálcával a kezében, és az ajtóhoz rohant – Dudley még csak most kezdte felfogni, hogy valami más is történik az evésen és TV-zésen kívül.

Harry feltépte a bejárati ajtót és azt látta, hogy Vernon bácsi enyhén ideges ábrázattal próbálja új Volvóját a kocsifelhajtóra kormányozni. Harry megnyugodva eresztette le pálcáját és visszadugta a zsebébe.

- Ezek napról napra hülyébbek… - csóválta a fejét, majd a kikászálódó Petunia nénihez sietett, hogy elvegye tőle a csomagokat.

- Ne nyúlj hozzám… - morogta a néni, Harry azonban kivette a kezéből az egyik szatyrot, ami meg volt tömve zöldségekkel és gyümölcsökkel, de azon nyomban el is ejtette:

- NE NYÚLJ HOZZÁM! – üvöltötte Petunia néni nevelt fia arcába, majd becsörtetett a lakásba, férje után.

Harry a döbbenettől megkövülve állt, sehogy sem tudta megérteni, hogy a látszatra és mindenféle feltűnés kerülésére oly gondosan ügyelő Petunia néni miért kelt ki magából a nyílt utcán. Ahol mellesleg sikerült magára vonnia néhány szomszéd figyelmét, akik valószínűleg egy zaftos családi botrány vagy veszekedés reményében kukucskáltak ki a résnyire nyitott ablakok mögül.

Harry összeszedte a lehullott paradicsomot és paprikát, majd követte nagynénjét a házba.

Petunia néni a nappali kényelmes kanapéján ült, Vernon bácsi, pedig egy pohár brandy-t próbált felesége kezébe erőltetni. A Dursley házaspár szemmel láthatóan zaklatott volt, s mikor Harry belépett a szobába, még a szokásosnál is mélyebb undorral néztek rá, mintha a világ minden problémájának ő lenne az oka.

- Mi történt már megint? – kérdezte a fiú.

Petunia néni egy nyikkanásszerű hangot hallatott, de nem válaszolt, csak belekortyolt a brandy-jébe. Vernon bácsi valamivel nyugodtabbnak tűnt, ezért Harry nála próbálkozott – s belül volt egy olyan furcsa megérzése, hogy nagynénje zaklatott hangulatához valami természetfelettinek is köze van.

- Mi történt, Vernon bácsi?

A bácsi dühös fintorra húzta az orrát, de válaszolt:

- Az áruházból jöttünk kifelé, mikor… öhmm… láttunk egy nyavalyás kölyköt, aki az anyjával ordibált sírva, hogy valami szörnyek jönnek az égen, és nagyon fél, meg… És… öhmm… Szóval a következő pillanatban tényleg mindenki félni kezdett, pedig nem is láttunk semmit.

Harry már értett mindent, nem volt szüksége további magyarázatra, de Vernon bácsi nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá, legszívesebben megfojtaná az összes kis abnormális vakarcsot, mielőtt még rémisztgetni kezdenék a rendes, tisztességes embereket.

- Dementorok – állapította meg Harry egy bólintással úgy, mintha csak azt mondaná, milyen szép, napos idő van – ami nem volt. Az ég beborult, az ablakok párásak a kinti ködtől, s Harry nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez azoknak a sötét teremtményeknek a műve, akik régen Azkaban börtönét őrizték, egy éve viszont csatlakoztak Voldemorthoz.

- Ezek azok a fekete izék, amikről Petunia mesélt? Amik megtámadták Dudley-t?

Harry szaporán bólogatott. 

- Igen, és most mindenfelé elszaporodtak, mert csatlakoztak Voldemorthoz. Sok embert meg is támadtak már… Varázslókat és boszorkányokat – tette hozzá sietve Harry, mikor látta, milyen rémült képet vágnak Dursley-ék. – Azért lettetek rosszul, mert elhaladtak mellettetek, és lélegeznek. Beszívják az örömöt, és csak félelmet és bánatot hagynak – de ezt már tudjátok.

Harry egy kissé szokatlan családi jelenetnek volt tanúja: Dudley leült anyja mellé a kanapéra és támogatólag átölelte a vállát. Harry tudta, hogy unokatestvére már ismeri azt az érzést, amit a dementorok közelsége okoz, hiszen két évvel ezelőtt mindkettejüket megtámadták ezek a lények, mikor este hazafelé mentek.

Úgy érezte, ez alkalmas lehet egy kis puhatolózásra, hiszen régóta furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy nagynénje honnan tudott a dementorokról. Talán boszorkány lenne, mint az édesanyja, csak szégyelli és eltitkolja? Vagy valami más van a háttérben?

Átment a konyhába és a hűtőből kivett egy nagy tábla tejcsokoládét. Kibontotta és Petunia kezébe adott egy letört darabot.

- Ezt edd inkább, jobban segít, mint a brandy.

Petunia néni kissé vonakodva, de elfogadta a csokit, beleharapott, s láthatólag rögtön visszatért némi szín az arcára. S ekkor olyasmit tett, amit még soha:

- Köszönöm, Harry.

- Szívesen – mondta a fiú, nem kis meglepődéssel a hangjában.

Harry úgy vélte, jobb, ha Dudley oldaláról közelíti meg a témát, s akkor talán Petunia néni is közlékenyebb lesz.

- Te tudod, milyen érzés ez, igaz? – fordult unokatestvéréhez Harry, majd leült a kanapé előtti puffra.

Dudley láthatóan zavarban volt, de megerőltette magát és kinyögött pár szót:

- Igen… nem túl jó.

- Mikor először a közelembe értek, elájultam a félelemtől, de előtte még azt hallottam, amint az anyám az életéért könyörög… - mesélte Harry. - Azóta is folyton ez jut az eszembe, ha egy elhalad a közelemben.

Dudley és Vernon tátott szájjal bámultak, láthatóan a torkukra forrt a szó. Petunia néni meredten bámult a kezében tartott csokira.

- Nem is tudod, milyen közel voltál akkor ahhoz, ami a halálnál is rosszabb – folytatta Harry. – Majdnem kiszívták a lelkedet…

Dudley nagyot nyelt és még szorosabban ölelte az anyját.

- Olyan… olyan hideg volt… - Dudley egyenként húzta ki magából a szavakat, ahogy felidézte az emléket. – És-és… szörnyű dolgokat láttam… apa elvesztette a munkáját… és… és elszegényedtünk… az emberek csúfoltak és gúnyoltak engem… mindenki bántott és lenézett.

Harry csendben hallgatta a vallomást, nem szólt közbe, megállta, hogy a képébe mondja az unokatestvérének, hogy ő épp ezt tette vele. Türelmesen várt, mikor szólal meg Petunia.

- És… azt láttam, hogy álmomban kiáltozok és csapkodok, pont… pont, mint te… azt éreztem, hogy nincs senkim… hogy anyáéknak nem kellek…

Harry nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. „Nahát, ki gondolta volna. Dudley Dursley legnagyobb félelme, hogy olyanná válik, mint az abnormális unokatestvére.” Addig üsd a vasat, amíg meleg – tartja a mondás:

- Anyukádék nem dobnának ki téged. Még engem se dobtak ki… illetve egyszer majdnem, de téged akkor is szeretnének.

- Így van, Dudley! – csapott az asztalra Vernon bácsi – Te rendes kölyök vagy! A mi fiunk, a mi normális fiunk! Akit senki nem gúnyolhat, és nem nézhet le! Te egy igazi Dursley vagy, nem úgy, mint az unokatestvéred. Te nem vagy semmirekellő mihaszna, ahogy ez…

- Nem semmirekellő.

Vernon bácsiba belefagyott a mondat. Petunia néni nem hagyta, hogy a férje újabb sértéseket vágjon unokaöccse fejéhez.

- Pe-petunai drágám… - hebegett Vernon bácsi, de a néni letette a pohár brandyt és a csokit, majd nagyon komoly arccal férjéhez fordult.

- Vernon, hát nem érted? Semmi nem érintett meg abból, amit az a Dumb n’ door mondott?

Vernon bácsi tátott szájjal nézett feleségére, és Dudley arca is bamba döbbenetet tükrözött. Harry élénk érdeklődéssel figyelte a jelenetet.

- Rosszul bántunk vele… akármennyire is viszolyogtam Lilytől, nem szabadott volna így bánnom a fiával… és nem lett volna szabad hagynom, hogy te úgy bánj vele.

- Csak úgy bántam vele, ahogy megérdemelte! – vágott vissza a bácsi.

- Nem…

- Hiszen már egész pici kora óta csak bajt hoz ránk a mániájával, az elmebeteg képességeivel! Talán már elfelejtetted, mit művelt Marge-zsal?

- A nővéred nagyon gorombán beszélt vele. Még szörnyűbb dolgokat vágott a fejéhez, mint te!

- Azt akarod mondani, hogy Marge megérdemelte, amit kapott!? – bődült el a bácsi. Felesége kissé ijedten hőkölt hátra, de nem kiabált vissza. El akarta kerülni a veszekedést a férjével.

- Azt egy szóval sem mondtam…

Vernon füstölögve kiment a konyhába és a bárszekrényből elővett egy másik poharat. 

- Nem éri meg, hogy miatta veszekedjünk – szólt vissza a konyhából. – Ez a gyerek soha semmit nem tett le az asztalra, nincs célja, nincs jövője, nincs senkije, csak olyan ütődött barátai, mint ő… Mi lesz ebből felnőtt korára? Az a Dambidor azt mondta, hogy idén már nagykorú lesz, tizenhét évesen! És mit fog csinálni? Semmit! – miközben beszélt, visszajött a nappaliba és öntött magnak brandyt a nagy pohárba. Harry, Dudley és Petunia némán hallgatta a szóáradatot. - Léhűtő, ahogy az apja, meg a testvéred, drágám! Az effajta emberek soha semmi jót se tettek, csak bajt hoztak mindenkire. Tudom én… azért égették el őket a középkorban! Akkor még tudták, hogyan kell bánni az ilyen söpredékkel.

Sose tett semmit, amiért dicséretet érdemelne. Nem dolgozik, nem keres pénzt, az iskolából már kétszer is majdnem kicsapták, egyszer még egy tárgyalásra is beidézték… Biztos vagyok benne, hogy még azt se tudja rendesen csinálni, amit ott tanítanak neki… Ez a kölyök nem jó semmire és pont.

Vernon bácsi befejezte monológját és kiitta a fél pohár brandyjét, majd olyan erősen csapta le a poharat az asztalra, hogy a maradék tartalma az ingére fröccsent. Káromkodva kiment a fürdőszobába, hogy átcserélje az eláztatott ruhadarabot.

Petunia néni, akárcsak a két fiú, semmit se szólt, de Harry meg mert volna rá esküdni, hogy mikor Vernon bácsi elhagyta a nappalit, egy elsuttogott megjegyzést hallott nagynénje szájából:

- Nagyon tévedsz.

Petunia elkapta Harry pillantását, és bekapta a maradék csokit, majd megitta rá az italát. Nem akarta folytatni ezt a beszélgetést, a férje, a fia, tisztességes átlagpolgárhoz illő viselkedése, az egész szépen felépített élete továbbra is első helyet foglalt el fontossági listáján. Harry nem tudta, hogy a második hely neki van-e fenntartva, vagy csak a sokadik, talán az utolsó helyen szerepel ő? Nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel tönkretenné azt a pillanatot, azt a kellemes csalódást nagynénjében, amit akkor érzett, mikor Petunia kijelentette, ő, Harry nem semmirekellő.

- Harry, menj a szobádba. – parancsolta csendesen Petunia néni.

Harry jobbnak látta nem vitatkozni, és egyetlen szó nélkül, de igen derűs hangulatban ment fel az emeletre.