Az utolsó parancs

Kedves Harry!

Ha most olvasod ezt a levelemet, az azt jelenti, hogy barátságunk igen gyors és tragikus véget ért, amire – sajnos e vészterhes időkben – számítani lehetett. Ezért is, remélem, megbocsátasz, hogy kapcsolatunkat barátságnak nevezem, számomra ugyanis úgy tűnt, hogy nagyon is barátomnak tekinthetlek, s nem csupán egy rideg igazgató-diák viszony, vagy a jóslat és a Voldemort elleni küzdelem köt össze minket. Számomra nagyon fontos voltál, s leszel mindig is, olyannyira, ahogy talán senki más ezen a világon. Bár voltak, s vannak is emberek, akik közel álltak hozzám… de erről inkább majd később beszélnék.

Talán észrevetted, talán nem, de az utóbbi időben erőm vészesen alábbhagyott, s fiatalkoromban olyan remeknek számító reflexeim már korántsem voltak elegendőek, hogy Voldemort nagyúr ellen érdembeli ellenfélnek számítsak. A Minisztérium átriumában lezajlott párbaj jobban kimerített, mint arra korábban gondolni mertem, s bár továbbra is igyekeztem erősnek, energikusnak mutatkozni, belül már korántsem voltam az. Hiába fiatalos még a lélek, ha a test már megvénült.

Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt vezetője maradni a Főnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Srimgeour-nak és az auroroknak. Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel szembenézni Voldemorttal. Most, hogy a te hathatós segítségeddel megtudtuk az igazságot Tom Denemről, s a horcruxokról, melyekkel elérte a halhatatlanságot, - ezen levelet ugyanis épp azon az éjszakán írom, hogy kiléptél az irodám ajtaján az új információk birtokában – világossá vált számomra, hogy a legfontosabb feladatunk: időt nyerni.

Legnagyobb sajnálatomra célunk eléréséhez nem sok hasznát vehetnénk Idő-Nyerőknek, így csak saját ügyességünkre hagyatkozhatunk.

Mint azt nagyon jól tudod, Voldemortnak négy horcruxát kell elpusztítanunk, hogy utána szembenézhess magával a nagyúrral – s nekem ezt az időt kell minél jobban megnyújtani. Te, Harry bármily tehetséges és kiváló varázsló vagy, még nem állsz készen, hogy harcba szállhass egy olyan szörnyeteggel, mint Voldemort. Sokat kell tanulnod, fejlődnöd, s ez alatt nem feltétlenül bűbájok és varázsigék magolását értem, annál sokkal többre van szükség! Reményeim szerint képes leszek még átadni neked tudásom legjavát, mellyel sikerrel szállhatsz szembe Vele – sikeresebben, mint én vagy a szüleid. Ehhez azonban igen szerencsés fejleményekre lenne szükségünk: a Minisztérium helytállására a halálfalók elleni harcban – melyben jelen sorok írása közben az aurorok és hivatalnokok nem jeleskednek. Ezért is hoztuk létre már az első háború idején a Főnix Rendjét, melynek feladata volt, hogy akkor is képes legyen küzdeni a halálfalók ellen, mikor a Minisztérium valamely oknál fogva (politikai megfontolás, tehetségtelen hivatalnokok, vagy épp a vezetés összeomlása miatt) erre képtelen.

Az is fontos lenne, hogy Voldemort nagyúr figyelmét lekösse a háború, s ne tudjon teljes erővel a te vadászatodra koncentrálni. Fontos lenne továbbá, hogy mindig legyen számodra valaki, aki útmutatást ad, aki nem engedi, hogy eltévedj a Voldemort elleni harc kusza erdejében, aki tanít, hogy méltó ellenfele legyél, s te kerülj ki győztesen a küzdelemből. Mint már említettem, ezt a feladatot magamra vállaltam, s minden egyéb feladatom elé helyeztem – ezt sokan képtelenek voltak megérteni, de nem róhatom fel nekik, hiszen nem voltak birtokában azoknak az információknak (a jóslatnak, a horcruxok létezésének), mint én.

Azonban, mint neked, nekem is meg kellett küzdenem a saját belső démonaimmal, melyek kétséget, félelmet, bizonytalanságot súgnak a fülembe. Míg te ez idáig kiválóan szembenéztél ezekkel – a Sirius halála után tanúsított viselkedésed minden kétségemet eloszlatta ezzel kapcsolatban -, addig én egyre inkább alulmaradtam a küzdelemben. Időre lenne szükségünk, Harry, főként neked, hogy megtaláld mindegyik horcruxot és elpusztítsd őket, és nekem is, hogy ne maradj magadra a keresésben. S hogy balszerencsém teljes legyen, az időből áll a legkevesebb a rendelkezésemre.

Nagyon fontos, hogy akkor is legyen számodra egy segítő, mikor én már nem leszek. E problémán ezen levél megírása közben is gondolkodtam, hiszen nehéz a döntés, hogy kit avassak be a titokba, ki lehet az az ember, lehetőség szerint a Főnix Rendje egy kiváló képességű, felnőtt tagja, aki melletted áll majd, ha én akaratom ellenére kénytelen leszek kiszállni a harcból. Hosszan mérlegeltem a lehetőségeimet, számba vettem minden nevet, akik szóba jöhetnek.

Az első gondolatom Remus Lupin volt, az a férfi, aki Sirius után a legközelebb állt szüleidhez, akit, ha Siriust keresztapádnak, őt a nagybácsidnak nevezhetsz. Ő valóban olyan ember, aki a harc kezdetétől annak utolsó percéig melletted állna, s ha kell, meghalna érted, ahogy én magam is. Igen, Lupin több szempontból is tökéletes választásnak tűnt erre a felelősségteljes feladatra. S mikor már készültem, hogy mellette teszem le a voksomat, a már említett kétség démona ravaszul, de okosan a fülembe suttogta: elhamarkodott vagyok. Nem dönthetek puszta kényelemből a legelső, eszembe jutó név mellett anélkül, hogy más szóba jöhető embereket is megvizsgálnék. A kényelem olyan luxus, amit manapság nem engedhetek meg magamnak.

Így vettem tovább lehetséges követőimet, s léptem Alastor Mordonhoz. Alastor szintén olyan ember, aki mellett csaknem megint elhatároltam magam, hiszen a Főnix Rendjének kevés olyan meggondolt, óvatos, de egyben nagy erejű és elmés tagja van, mint ő. Tudom, hogy negyedéves korod óta aurori ambíciókat érzel magadban, s ehhez ráadásul épp magát, Alastort kötheted, aki – bár valójában nem az a Mordon professzor volt, de biztos vagyok benne, hogy az igazi is így látja – először ültette a bogarat a füledbe az aurorok nemes, megtisztelő hivatásáról. Ha eljön az idő, őt akár mesterednek is nevezhetnéd, aki kitanítaná neked a szakma csínját-bínját, s ő biztosan végső erejéig harcolna melletted, hisz Alastornak lételeme a feketemágusok elleni küzdelem.

A következő név a listámon Minerva McGalagonyé volt, aki igazgatóként, egyszersmind a Főnix Rendje vezetőjeként, s új főhadiszállásunk titokgazdájaként fog leváltani engem, ha eltávozom. Minerva tavaly ígéretet tett rá, hogy ha törik, ha szakad, kitanít téged az aurori szakmára, amire úgy vágysz. Ismer téged csecsemőkorod óta, ott volt velem, mikor nagynénéd küszöbén hagytunk egy árva levéllel egy pokrócba csavarva, homlokodon a frissen metszett sebhellyel – egyszóval ő ott volt attól a pillanattól, hogy számodra kezdetét vette ez a harc. Tudom, hisz többször említette nekem, hogy legelső Roxfortban töltött napjaid óta nagy hatást gyakoroltál rá, s bár ezen érzéseit oly remekül begyakorolt szigorú tekintete mögé rejtette, ő is elkötelezte magát a Kiválasztott mellett.

Nehéz helyzetben vagyok Harry. Végigolvasom, amiket írtam, nézem a neveket, felidézem az embereket, akiket takarnak, s tudom, hogy egyikük sem felel meg a feladatra. S tessék, már megint itt van, a bizonytalanság démona, mely gonoszul kérdi tőlem, hogy én talán megfelelek a feladatra? Kinek tartom én magam? Valóban meg tudom érteni, min mész keresztül? Harcoltam én fekete mágusokkal, tanítottam nemzedékeket, láttam a diákjaimat felnőni, szerelembe esni, dicsőségbe emelkedni vagy elbukni, s olyanokat is, akik egyszerűen eltűntek az arcok rengetegében anélkül, hogy véghez vittek volna bármi nemeset vagy retteneteset. Tanultam tán tőlük, vagy csak tanítottam őket? Mondják, hogy a tanárt a diákja is tanítja, nem csak az öreg adja át tudását. S tudom, hisz ott van előttem a példa, a bűnöm, melyet már bevallottam neked, hogy igenis hibáztam. Igenis hiú és ostoba voltam egyszerre, ami balszerencsés párosítás: alábecsültelek, mikor azt hittem nem állsz készen már egész pici korodban, hogy megtudd és elfogadd az igazságot. Tudhattam volna, hogy a fiatalság nem olyan, mint a meglett korú felnőttek világa. Tudnom kellett volna, hogy akár egy tízéves gyermek is könnyebben fogadja el az olyan igazságot, amit a jóslat rejt. El kellett volna mondanom már akkor, mikor a gyengélkedőn kérdezted tőlem, miután először – illetve másodszor – néztél szembe Voldemorttal. Először megrémültél volna, természetesen, de a gyermeki elme csodája, amit a felnőttek oly kevéssé értékelnek, hogy sokkal, de sokkal rugalmasabb, hisz fejlődik, változik napról-napra, ahogy egyre többet fogad be a mi csodálatos, s egyben borzalmas világunkból.

Ezek fényében, vajon tényleg áltathatom még magam azzal, hogy jó pártfogód vagyok? Tudom, most azt kérded magadtól, miért untatlak a saját kétségeimmel, hiszen, ha ezt a levelet olvasod, én már nem is vagyok életben.

Az, hogy így kiírom magamból hibáimat, tévedéseimet, két dologra is jó. Egyrészt taníthatlak vele, még utoljára megmutathatom neked, hogy milyen a felnőttek világa, én, aki olyan felnőtt voltam, hogy elfelejtettem milyen gyermeknek lenni, neked, aki épp most lép be a felnőttek világába.

Másrészt arra is jó, hogy végre megmagyarázhassam magamnak, miért is éreztem helytelen választásnak, ha a stafétabotot a már említett személyek valamelyikének adom át. Mindegyikük csak annyira lehetne jó tanítód, mint én. Már látom is a hibáikat:

Remus, aki szeret téged, s meghalni is képes lenne érted, de épp ez a probléma. Hiszen te, mint a hozzá legközelebb álló ember, ugyanannyira szereted őt, mint ő téged. Ha eljönne egy olyan tragikus perc, hogy elveszíted, a halála olyan csapás lenne neked, mint Siriusé. Az érzelmi sokkhatás ugyanazt eredményezné, mint az én esetemben – a kétség és félelem démonát.

Tovább.....

Írok egy kritikát!