A passzív romantikusok

A portugálok - A passzív romantikusok

"Az útibeszámolók rendszerint könnyed, mosolygós, türelmes, jó természetű embereknek ábrázolják a portugálokat, akiknek egész lényét áthatja a >saudale< érzése, melyet hol nosztalgiaként, hol nosztalgiaként, hol melankóliaként definiálnak."
Insight Guide to Portugal

"A portugálok döntő többsége nyíltszívű, könnyed és toleráns. Szeretik a függetlenséget, mindig udvariasak, őszinte vendégszeretők és kedvesek, a szerencsés külföldieket pedig a legtöbbször melegen befogadják maguk közé."
Marion Kaplan

"Az Isten a portugáloknak kis országot adott bölcsőnek, de az egész világot kapták meg sírnak."
Antonio Vieire atya

"Hatvanezer csirkét loptak el a holdfogyatkozás idején."
Újságcikk egy lisszaboni újságban

"A jelen nem ütközik a múlttal, hanem abból következik."
Mario Soares

"…sokat foglalkoznak önmaguk elemzésével, elfoglalja őket a saját múltjuk, nagy feladat elé állítja őket a változás, sújtja őket a bürokrácia és a hiányos szolgáltatás, alacsony jövedelmek, emelkedő költségek és magas adók terhe alatt élnek."
Marion Kaplan

"Coimbra énekel, Braga imádkozik, Lisszabon parádézik, Porto dolgozik."
Ismeretlen szerző

"A portugálok nem túlságosan okos emberek."
Dr. Salazar

Sokan - én magam is - a portugálokat a spanyolokkal hasonlítják össze őket, ami káros, de nehezen elkerülhető megközelítés. A legtöbb ember először Spanyolországot ismeri meg. Aztán beleesik abba a csapdába, hogy a két nép biztosan közeli rokonságban áll, hiszen mindketten Európának a Pireneusok által leválasztott sarkában élnek, és viharos történelmük több pontos közös. Rokonnak tényleg rokonok, de nem közeliek.

Ha az ember elbeszélget másokkal és elolvassa az útikönyveket, hamar rájön, hogy a portugálok - mind földrajzi fekvés, mind temperamentum szempontjából - atlanti emberek. Hozzájuk képest a spanyolok világlátása, hiába mediterránok (elég ránézni a térképre), sokkal állandóbb, sokkal kevésbé tükrözi a hangulatváltozásokat.

A portugál személyiségben a tengermellék enyhe, nyirkos klímája tükröződik, amely élesen eltér a felföldei Spanyolország komor, elementáris erejű környezetétől. Egy barátom, aki Portugáliában nőtt fel, így fogalmazott: "A portugálok olyanok, mint a madeirai éghajlat: nincs tél, nincs nyár, mindig csak tavasz."

A két nép közötti különbséget nehéz csupán földrajzi és éghajlati okokkal magyarázni. Portugália csak az Atlanti-óceánnal határos, viszont a két országnak több közös sajátossága van: zöld és hegyes északi tájak, nyílt és sivatagszerű dél, amely a portugáliai Alentejo- és Algerve-síkságtól kelet felé a spanyolországi Guadiana és a Guadalquivir folyók völgyéig, illetve Granada hegyeiig terjed. Az Ibériai-félsziget földrajzilag keresztirányban tagolt.

Van azonban egy terület az ország közepén, ahol az ember tényleg megérzi, hogy más országba érkezett. A spanyolországi Salamancából az óceánparti Aveiróba igyekezve földrajzi és kulturális törésvonalon haladunk át. Mindössze 20 kilométeres távolságon belül az óriási bikatenyésztő birtokok hullámzó felföldjéből átjutunk a vadságában és terméketlenségében megdöbbentő maquisba, ahol csak kisebb tanyák színezik a tájat. A többi bucka, cserje és hatalmas, zuzmótól fekete, lekerekített szikla, amelyek olyanok, mint a partra vetett bálnák. Ribacoába, a csempészek és útonállók vidékére érkezünk. Az út eléggé kanyargós ahhoz, hogy ez legyen a hódítók kedvenc útvonala: errefelé jöttek a rómaiak, a mórok és a spanyolok (azt hihetnénk, jobban tették volna, ha délen maradnak).

Portugália középső és északi vidéke jórészt ugyanennyire rideg. Az autóút a spanyol határtól hegyeken és cserjéseken keresztül kanyarog, és a tengerparttól mindössze néhány kilométerre ér el a termékeny part menti sávra. Olyan érzésünk támad, hogy az ország elszántan fordít hátat az ibériai hátországnak, és ugyanilyen elszántan néz szembe az Atlanti-óceánnal.

A történelemben ezt igazolják a nagy utazók hőstettei: Tengerész Henrik jóindulatú ösztönzésére portugálok fedezték fel a külvilág jó részét nekünk, európaiaknak. Ma mintegy 200 millió portugál ajkú ember él a Földön, többen, mint a spanyolok, akik az 1494-es tordesillasi szerződésben felosztották a portugálokkal a világot.

Maga a félsziget történelme magyarázza a legjobban a portugálok és a spanyolok közötti különbséget. A római birodalom időszakában kevés különbség volt a két nép között. Később mindkettőre hatottak a vandál és a mór hódítók, genetikailag mindkettőt bekerítették a kelták, majd más, északkeletről érkező törzsek: a vizigótok, az alánok és főként a svévek (nekünk svábok).

Portugália már 1297-ben kivívta Spanyolországtól való függetlenségét első királya, I. Alfonz erőfeszítéseinek köszönhetően, akit inkább dinasztikus megfontolások vezéreltek, mint a két nép összeférhetetlensége. A spanyolokkal szembeni ellenállást viszont erősítette, hogy 1580 és az 1640 között átmenetileg visszaállították a spanyol uralmat. "Ha a portugáloknak, e könnyed, magabiztos embereknek van nemzeti komplexusok, akkor az a szomszédjuk, az ötször nagyobb és kikerülhetetlen Spanyolország - írja Marion Kaplan. - A vasutak, közutak, a modern kommunikáció és kereskedelem teljes tárháza összeköti, míg egy láthatatlan, megfoghatatlan, sőt talán lerombolhatatlan gát elválasztja a két nemzetet."

Remélhetőleg egyik felet sem sértem meg, ha az állítom, hogy vannak hasonlóságok a portugálok és a spanyolok között. Két lényeges közös tulajdonságuk az elegancia és az emberiesség, ámbár ebben is eltérnek. A spanyolokat természet adta, bár komor elegancia jellemzi. Ez életük természetes része, és olyannyira nagy hatással van a külföldiekre, mint emberiességük (ami néha cserbenhagyja őket). A portugáloknak is van stílusuk, de ez nem kényszer. Első az emberiesség. Emberi kapcsolataikban sokkal inkább hagyatkoznak a megérzéseikre, mint a spanyolok, akiket inkább a tudatos megközelítés jellemez.

A többi dél-európai néphez hasonlóan a portugáloknak is fontos a szemkontaktus, de tartózkodóbbak a testi érintkezésben, míg a spanyol férfiak gyakran esnek egymásnak egy szívből jövő abrazóra. A spanyolok néha nagyképű bölcsességeket mondanak, sőt visszahúzódóak, a portugálok viszont nyitottak és könnyű örömet szerezni nekik. A lekezelés vagy a becsmérlés legcsekélyebb szándéka nélkül állítom, hogy a lehető legkellemesebb emberek. Hogy ez unalmas? Pedig ilyenek. Örüljünk neki!

A félsziget népeire minden bizonnyal érvényes az az elmélet, hogy a nyelv alakítja a viselkedést, illetve a viselkedés a nyelvet. A portugál folyékony, sziszegőkkel és lágy hangokkal teli nyelv, amely élesen eltér a pattogó és ritmikus spanyoltól. Dominálnak a fado dalokból ismerős orrhangok. A felületes hallgató a hangzása után akár orosznak is vélheti a nyelvet.

Fejezzük be a spanyolokkal való veszedelmes összehasonlításokat, és beszéljünk csak a portugálokról. Az útikönyveknek most az egyszer igazuk van. A külföldieket mindig lenyűgözi a portugálok nyitottsága, figyelmessége, udvariasság, bája és vendégszeretete: "az én házam a te házad" ("a minha casa é a sua casa"). A spanyolok étterembe hívják meg az embert, a portugálok az otthonunkba.

A látogatót leginkább az lepi meg, hogy szinte minden portugál ilyen: az északi kisbirtokosoktól a portói és lisszaboni nagyvárosi népességen keresztül egészen a déli nagybirtokon élőkig. Azt a benyomást keltik, hogy más európaiakhoz képest sokkal inkább békében élnek magukkal.

Figyelemre méltó a portugálok egységes jelleme. Marion Kaplan a lényegre tapintott: "Portugália lényege tisztán fennmaradt az évszázadok során. A ránk szegeződő szemek között van vakítóan kék kelta és sötétbarna mór szem: a különböző eredetű portugálok egyetlen, módfelett hazafias, néppé forrtak össze, ahol létezik ugyan helyi rivalizálás, de nincsenek nyelvi, faji vagy vallási kisebbségek." O povo - a nép - nemcsak a portugál diktátorok és forradalmárok által használt demagógia, hanem megingathatatlan valóság is.

Flora Lewis azt írja a portugálokról, hogy "sztoikusak, szenvtelenek, szerények. A büszkeséget önuralommal fejezik ki, nem pedig a spanyolokra jellemző robbanékony magatartással." (Már megint összehasonlítunk!) A portugál ember tényleg sztoikus, sőt egyesek szerint néha fatalista, és sokat foglalkozik az elérhetetlennel.

Egyes megfigyelők szerint a könnyebb ellenállás irányába igyekeznek, ami tulajdonképpen a gerinctelenség egyik tünete, ám a történelem újra és újra rácáfolt erre a nézetre. A szenvtelenségükben nem vagyok biztos: tudnak robbanni, de érzelmi kitöréseik ritkán torkollnak erőszakba.

Vitatkozom viszont a New York Times lisszaboni tudósítójával, aki a következőket írta: "A portugálok csendes, törvénytisztelő és introvertált emberek hírében állnak, akik még a politikai forrongások idején is arra törekszenek, hogy ne kelljen erőszakhoz folyamodniuk." Szerintem a portugálok ugyanolyan zajosok, mint a többiek, leszámítva az olaszokat, és ugyanannyira extrovertáltak is: azt viszont készséggel elismerem, hogy az utóbbi időben törvénytisztelőkké váltak. Fájdalom, hogy túlzott engedékenységük miatt az állam elburjánzó bürokráciát tudott kialakítani, amelynek ráadásul a nem igazán törvénytiszteletre valló korrupciói is a részét képezi. Ennek a legenyhébb megjelenési formája a jeitinho, a szabályok "rugalmas" értelmezése. A portugálok a családjukra és a barátaikra is erőteljesen támaszkodnak, hogy boldoguljanak ebben az alapvetően szívélyes társadalomban.

"Gyakran mondják, hogy Portugália szenvedélyes természetét sokkal inkább szavakban, mint tettekben fejezzük ki - fejtegeti Marion Kaplan. - Sokan úgy tartják, hogy ezekből az emberekből kioperálták a gerincüket, megroppantak a fel nem világosult diktatúra {ne felejtsük el azonban, hogy Salazar minden vendéglátó-ipari létesítményt bidé beszerelésére kötelezett}, a felesleges afrikai háborúk és a szűnni nem akaró otthoni szegénység súlya alatt. A legelterjedtebb kép viszont a portugálok tehetetlenek, hozzá nem értők, nem hajlandók semmi olyat csinálni, amit nem muszáj. Bőven bírálják őket, mind a külföldiek, mind honfitársaik."

Erről eszünkbe juthatnak a görögök, akik szintén nem szoktak a jövőre gondolni. Ha beüt a katasztrófa, a portugálok megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből, másokat hibáztatnak, improvizálnak (gyakran nagyon okosan) és kritizálnak, sőt mit több, a külföldiek előtt is szidják saját fajtásukat.

"Nyilvánvaló azonban, hogy a portugáloknak számos ritka és csodálatos tulajdonságuk van - teszi hozzá Marion Kaplan. - Ha akarják, mindenre képesek. Ezt igazolja, ahogy a tehetetlen semmittevésből átlendültek a forradalmi buzgalomba, illetve a forradalom óta lezajlott események is erről tanúskodnak."

Ám sokszor találkozunk az elérhetetlen utáni vágyakozással. Ezt a portugál lélekben nem túl mélyen meghúzódó érzést örökíti meg a lisszaboni fado, amely az énekesből és a hallgatóból egyaránt katarzist vált ki. A portugálok roppant szentimentálisak, olyan lelkiállapotra hajlamosak, amelyet egy szóval csak portugálul lehet kifejezni: ez a saudade - nosztalgikus vágyakozás az örökké elérhetetlennek tűnő dolgok után.

Nemcsak a zenéjükben találhatjuk meg ennek bizonyítékát, hanem abban is, hogy mennyire ragaszkodnak hagyományaikhoz és honfitársaikhoz külföldön is, sőt talán még abban az utazási és felfedezési késztetésben is, amely az országot ötszáz évvel ezelőtt a hatalmában tartotta. Ennek a tapasztalatnak része az elválás, valamint egész egyszerűen a szegénység, ami sok portugál számára történelmi tény. Mindezek megtalálhatók a fado szövegében és zenéjében.

A felfedezői szellem nyomai ma is fellelhetők, az autóvezetésben, amikor is az önkontroll, sőt mindenféle kontroll elillanni látszik belőlük. Az útikönyvek "a halhatatlanok virtuskodásáról", "teljes közönyről", sőt "nyers erőszakosságról" számolnak be, holott nem agresszívak, hanem Portugáliában egyszerűen nincs autóvezetési kultúra.

Egészen a közelmúltig az Európai Unió közlekedésbiztonsági statisztikáiban Portugália állt a legutolsó helyen. 1989-ben egymillió gépjárműre 1163 baleseti halálozás esett. Még Görögországban is csak 764-en haltak meg az utakon, Spanyolországban 635-en, Franciaországban pedig 439-en.

"Rendes körülmények között jó modorúak és mérsékeltek, de a volán mögött minden elfojtott rosszindulat és merészség előtör belőlük" - mondta egy lisszaboni pszichológus honfitársairól. Lehet, hogy tényleg rosszindulatúak, a gyalogosokkal szemben azonban sohasem. A városok az autósok merő udvariasságból mindig átengedik őket, ebben különböznek a legtöbb európaitól, de a déliektől mindenképpen. Az Uniroyal Goodrich gumiabroncsgyár 1993-as felmérés szerint az unión belül mégis Portugáliában hal meg a legtöbb gyalogos közlekedési balesetben.

Az autózás tanulságos élmény. Számomra az volt a csúcspont, amikor egy túlzottan is segítőkész benzinkutas ólmozott benzint töltött ólommentes autómba (ami azt bizonyítja, hogy én nem boldogulok a nyelvvel, a portugálok pedig nem tartják tiszteletben az európai normákat), majd a lehető legbarátságosabb stílusban értésemre adta, hogy én vagyok az őrült.

Így el kellett mennem a helyi autóklubba, ahol a szerelő nagyon ügyesen, egy jókora borsmenta felhasználásával, a szájával szívta le a tank tartalmát. A gyakorlatias és kedves portugálok a szokásos portugál jó szándékkal oldották meg a problémámat.

Noha a portugál nép ösztönösen ugyanolyan demokratikus, mint spanyol szomszédja (már megint itt tartunk!) - mindkettőn az arab-muzulmán kultúra hatása érzékelhető -, a portugál férfiak a macsóizmusra is hajlamosak. Ez részben szintén az araboknak tulajdonítható, de a Salazar-rezsimnek is szerepe volt benne, hiszen a rendszer - egy diktatúrához képest eléggé illuzórikusan - kimondta, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, "kivéve a nőket, akik természetükből eredően különböznek a férfiaktól, s a család érdeke is ezt kívánja meg".

A falvakban a férfiak, amíg meg nem nősülnek, még ma is otthon laknak, csakúgy, mint például a görögök. A francia Paul Descamps szerint az engedékeny gyermeknevelés nagyban összefügg a portugálok lazaságával. Viszont nem így viszonyulnak a társadalom peremén élőkhöz: a homoszexuálisokhoz, a zsidókhoz, a muzulmánokhoz és az érzelmileg instabilakhoz. Egy friss tanulmány szerint ebből a szempontból a portugál a legintoleránsabb nép Európában: a földrajzi távolság és a természetközeliség kétségtelenül megmagyarázza ezt a kettősséget.

Portugália lényegében még ma is matriarchális társadalom, erősebben, mint Olaszország, és sokkal inkább, mint Spanyolország, ahol a hagyományok gyors ütemben tűnnek el. Ammanuel Todd is megjegyzi, de nem próbálja megmagyarázni, hogy Dél-Portugáliában a portugál normától eltérően az öngyilkosságok és a házasságon kívül született gyermekek aránya "Észak-, illetve Kelet-Európához mérhető."

Más mediterrán országokhoz hasonlóan itt is jelentős különbségek vannak az északiak és a déliek között. Az Insight Guide to Portugál szerint a "déli részt akkor még (a félsziget araboktól való visszahódítása, azaz a reconquista idején) az előkelőség és a városiasság jellemezte, hagyományosan toleráns kultúra volt (már megint a mórok), északon viszont a nyers arrogáns, hódítói viselkedés uralkodott".

Az északiak tényleg dolgosabbak, komolyabbak, kevésbé szeretik a vidámságot, és ennek megfelelően beosztóbban is élnek. A kozmopolita lisszaboniak kigúnyolják a continhas de Portót, a "portói kis számlákat", mert ezen a vidéken mindenki fejben tartja, hogy ki kinek tartozik, és mindent felesben fizetnek.

Portugáliában nem feltétlenül nyereséges vállalkozás üzletet kötni, de mindenképpen kellemes. A vezető beosztású emberek is meglepően sok időt szánnak a látogatókra, még akkor is, ha előzetes bejelentés nélkül érkeznek, ami máshol egyszerűen elképzelhetetlen volna. Ez az oldott, önállóságot és önérzetet tükröző magatartás vonatkozik a pontosságra is.

Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk meg, hogy Portugália az Európai Unió legszegényebb országa, még Görögországnál is szegényebb, amelyet különben a "gazdag emberek szegény országának" tartanak. Ennek egyszerre oka és következménye az analfabetizmus nagy aránya is, amelynek 16 százalékos értéke majdnem kétszerese a görögének.

A családi költségvetés mindössze egynegyede annak, mint amennyiből az emberek Észak-Európában élnek. Az adókötelezettség alsó határa eléggé alacsony, de a lakosság 58 százaléka így sem fizet adót. Ráadásul Portugáliában a leghosszabb a munkaidő, és a higiénét tekintve a portugálok Európa legtisztább emberei.

Az 1920-as évekbeli villamosok és tűzoltóautók, valamint a modern gépkocsik furcsa együttese jól mutatja, hogy Portugáliát elkerülte a fejlődés. Most, amikor az unió támogatásával megkésett, de teljes mértékben megérdemelt felzárkózási lehetőséghez jutott, eltűnhet néhány ma még jellemző tulajdonság. Bár kétlem, hogy így lesz.