I. Prológus

A közeli erdő fái lágyan hajladoztak a még gyenge, de egyre jobban erősödő szélben. A levelek, mintha cinkosan összedugták volna a fejüket, sejtelmesen sugdolóztak. Minden nyugodtnak tűnt, csak a horizonton gyülekező viharfelhők, és a halk, de egyre nagyobb figyelmet követelő állandó morajlás jelezték, hogy ez már nem sokáig marad így.

Sietős patak csörgedezett át a terjedelmes mezőn, madarak csiviteltek boldogan. Néha egyikük-másikuk zuhanórepülésbe kezdett, és nyitott csőrrel beszáguldott egy szüntelen zümmögő rovarrajba. Néhol egy-egy nyúl dugta ki kíváncsian fejét a fűből, hogy rövid mozdulatlanság után szórakozottan rágcsálni kezdjen.

A távolban meredező szürke torony néma felkiáltójelként borult a táj fölé, ám semmi nem mutatta jelét, hogy komolyan venné azt. A természetben idilli béke uralkodott; már megszokták a baljós épület állandó vészjelzését.

Egy békésen legelésző őz hirtelen felkapta a fejét. Dermedt mozdulatlanságban szegezte a tekintetét a mező túlsó vége felé, ahol ekkor halt el egy mennydörgő durranás visszhangja. Az állat már-már visszatért volna a fűhöz, füleit megremegtette, ám akkor ismét felhangzott a csattanás. Az őz lesunyta fejét, majd megiramodott és meg sem állt, míg el nem nyelte az erdő.

A húsz év körüli fekete hajú, kócos fiatalember megtorpant vezetője mögött és körülnézett. Csak követte a másik alakot, mikor az hoppanált, így teljesen meglepte a vidék. Szeme rögtön megakadt a szürke tornyon, amely fenyegetően tartotta sakkban az egész területet. Smaragdzöld szeme résnyire húzódott kerek szemüvege mögött, ahogy társa felé fordult.

- Mit keresünk itt? – kérdezte rekedten.

- Inkább mit nem, Harry – hallatszott a derűsen vidám felelet.

Harry Potter sóhajtott. Egyre jobban bosszantotta Dumbledore titokzatoskodása, de mivel tudta, hogy nem csak neki van benne része, próbálta túltenni magát rajta. Bár ha igaz az, amiről nemrég Hermionéval beszélgettek, akkor nagyon is meg tudta érteni a dolgot.

- Sajnálom, hogy eddig nem árultam el semmit – hajtotta le fejét az idős varázsló. Harryt hirtelen megrohanta az érzés, hogy még sosem látta egykori professzorát ennyire kétségbeesettnek. – Tudod, mostanában nem igazán vagyok biztos benne, hogy kiben bízhatok.

A fiú legyűrte a megdöbbenést, amit az váltott ki, hogy a varázsló szinte megismételte a gondolatait, és óvatosan, minden szót alaposan megrágva visszakérdezett.

- Úgy gondolja, hogy a Rend soraiba beférkőzött egy tégla?

- Miért vagy olyan meglepett? – vonta fel Dumbledore a szemöldökét. – Azt hallottam, ezen már ti is törtétek a fejeteket. – Látva Harry arcát, akaratlanul is elmosolyodott. – Nem csak te szoktál Ronékkal beszélgetni.

- Persze, de… - Harry megakadt, aztán megrázta a fejét. – Nem is sejti, ki lehet az?

- Ötletem több is van, de egyik vadabb, mint a másik. Csak annyit tudok, hogy valahol a belső körben van, bár ez is inkább csak egy erős sejtés.

- A belső körben? – ismételte Harry döbbenten. Egy ideig némán lépegettek a magas fűben. A fiú szórakozottan nézelődött, de közben megállás nélkül járt az agya. Végül visszafordult a varázsló felé. – A legilimencia nem segítene?

- Azt hiszed, nem gondoltam erre magam is? – kérdezett vissza keserűen a másik. – Ez a valaki nagyon jó okklumenciában.

Harry összevonta a szemöldökét.

- Nem lehet, hogy…

- Nem Perselus az – sóhajtotta türelmetlenül Dumbledore, és Harry rögtön belátta, jobb, ha ezt a témát nem feszegeti tovább. Ehelyett alaposabban körülnézett és megállapította, hogy egyenesen a baljóslatú torony felé tartanak.

- Miért jöttünk ide?

Dumbledore megtorpant, körbepillantott, utána pedig mélyen Harry szemébe nézett.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy nem ismerek más módot Voldemort elpusztítására, mint a folyamatos készenlét?

- Igen – felelte bizonytalanul Harry, habár nem nagyon emlékezett ilyesfajta kijelentésre. Legalábbis konkrétan nem.

- Nem voltam teljesen őszinte.

A fiút vegyes érzelmek szédítő kavalkádja ragadta magával. Örült, hogy sokévnyi pokol után felcsillan egy kis reménysugár, rémült volt, mivel tudta, hogy ezek után már elkerülhetetlen lesz a nyílt csata, amiben sok száz ártatlan halhat meg, de eközben dühös is, amiért Dumbledore ilyen sokáig halogatta a cselekvést.

- De…

- Hogy miért nem szóltam eddig? – kérdezte az idős varázsló, és a távolban magasodó toronyra meredt. Szemében annyi fájdalom ült, hogy Harrynek megesett rajta a szíve. Már szégyellte magát, amiért az előbb haragudott rá. Hosszú, nagyon hosszú idő után a férfi váratlan erővel szólalt meg újra. – Veszélyes. Roppant veszélyes.

Harry várta, hogy Dumbledore folytassa, de mikor sokáig csak a patak csobogása és a madarak fecserészése hallatszott, bizonytalanul megköszörülte a torkát.

- Mi olyan veszélyes, uram?

A férfi nem felelt azonnal, s mikor mégis, hangja távolinak, merengőnek tetszett. Beszéd közben végig a torony szürke falát fürkészte.

- Amire most készülök, talán óriási hiba, de nem látok más kiutat. Kis híján hatvan éve ígéretet tettem magamnak, hogy sosem fogom alkalmazni ezt a módszert. Akkor nagyobb galibába kerültünk miatta, mint amiben addig voltunk, viszont most más a helyzet. Most talán lépéselőnybe kerülhetünk általa Voldemorttal szemben. A meglepetés ereje hatalmas lehet, Harry.

- Majdnem hatvan éve? – vonta össze a szemöldökét a fiú. – Ezek szerint…

- Így igaz, Harry, Grindelwald idejéről beszélek. Egészen pontosan 1945-ről. Akkoriban elég nagy felfordulás volt, és nem csak nálunk.

- A világháború? – suttogta Harry rekedten.

Dumbledore egy pillanatra némán meredt a fiúra, aztán hátravetette a fejét, és kacagni kezdett. Harry zavartan figyelte őt, s közben érezte, hogy a füle hegyéig elvörösödik. Mikor a varázsló végül nagy nehezen abbahagyta a nevetést, a társa vállára tette a kezét.

- Ne haragudj, Harry! Rég nevettem ilyen jót. Nem, a muglik háborújának nem volt köze Grindelwaldhoz – hirtelen elhallgatott, némán meredt maga elé pár másodpercig, aztán megvonta a vállát. – Legalábbis többségében nem. Persze előfordult, hogy egy-két mágikus csata később bekerült a történelemkönyvekbe, mint a háború egyik állomása. Úgy egyébként viszont csupán véletlen, hogy a muglik épp ugyanakkor vívták meg a maguk harcát. Véletlen – tette hozzá sejtelmesen –, vagy a sors akarata.

Harry igyekezett tudomást sem venni arról a dermesztő hidegről, ami a gerince mentén kúszott egyre fentebb a hátán. Nem tudott megszabadulni attól a kényelmetlen, nyugtalanító érzéstől, hogy valami rossz fog történni.

- És mi ez a módszer, amiről beszélt? – kérdezte.

- Hamarosan megtudod, Harry – mosolygott a varázsló.

Hirtelen visszhangzó csattanás verte fel a környéket, mire mindketten megdermedtek. Most már a madarak is elhallgattak, és csak a víz csörgedezése hallatszott.

A fiú némán előhúzta a pálcáját, s közben Dumbledore-ra sandított. Fogalma sem volt, hogy a férfi varázspálcája mikor került elő, mindenesetre most szikrázón csillogott az éles fényben, ahogy a gazdája a tisztás távoli végére szegezte.

Harry minden idegszála megfeszült. Tarkóján felágaskodtak a szőrszálak. Fejében villámsebesen követték egymást a gondolatok. Az előbbi zaj hoppanálásra, vagy dehoppanálásra utalt, csakhogy semmi jele nem volt újonnan érkezett varázslónak. Minden csendes volt. Túlságosan is.

A fiú összerezzent, ahogy a füle egyszer csak bedugult, majd pattogni kezdett. Kérdőn az idős férfire pillantott, aki alig észrevehetőn biccentett egyet. Ő is észrevette, hogy hoppanálásgátló teret hoztak létre körülöttük. Lassan benyúlt a talárja zsebébe, és egy fehér szövetbe bugyolált csomagot húzott elő. Harry követte a példáját. Most mindennél jobban örült neki, hogy pár hónappal korábban a Rend belső köre megszavazta: minden tagnál legyen egy zsupszkulcs végső esetre.

- Uram – szólt halkan, mikor látta, hogy Dumbledore még csak ki sem bontotta a saját csomagját. – Most induljunk, amíg még lehet!

A varázsló vetett egy keserű, kétségbeesett pillantást az előttük magasodó toronyra, majd Harry felé bólintott. Belátta, hogy most túl kockázatos volna itt maradni.

- Rendben, készülj! Háromra indulunk. Egy…kettő…

Mennydörgő durranás süketítette meg őket egy pillanatra. Harry csak annyit fogott fel, hogy tőlük tíz méterre egy fekete csuklyás alak bukkant elő a semmiből, máris egy égszínkék átok repült feléjük. Dumbledore sebes mozdulatot tett a pálcájával, mire egy halványrózsaszín pajzs jelent meg kettejük előtt. Aztán váratlan dolog történt.

Ahogy az átok elérte a pajzsot, az nem nyelte magába a sugarat, ahogy kellett volna. A bűbáj ahelyett, hogy beleivódott volna a védfalba, darabokra szakadt rajta, és a belőle születő szálak, mint megannyi erőszakos ujj körbemarkolták azt. Harry rémülten látta, hogy az átok lökésének következtében Dumbledore a levegőbe emelkedik és hátrazuhan. Az esés miatt a fehér csomag kirepült a férfi kezéből és eltűnt a magas fűben.

Harry gondolkodás nélkül levetette magát volt igazgatója mellé, és remegő ujjakkal feléje nyújtotta a saját zsupszkulcsát, azonban az utolsó pillanatban egy újabb átkot pillantott meg a szeme sarkából. Előre csapta a pálcáját, aztán bonyolult mintát rajzolt vele a levegőbe. A kéken derengő pajzs fénye egy pillanatra teljesen elfedte előle a támadót, s mikor kissé elhalványodott, összeszorult a gyomra.

Míg a pajzs elvakította az izzóvörös bűbáj új alakot öltött. Négy részre szakadt, s a négy csápja spirál alakban közelített. Harry észrevette, hogy a pajzs nem lesz elég nagy, de akkor már késő volt bármit is tenni. Az izzó szálból kettő beleolvadt a védfalba, de egy-egy elszáguldott mellette, illetve fölötte. A fiú, mikor meghallotta az ostorcsapásszerű hangot, először fel sem fogta, mi volt az. Aztán olyan erős, égő fájdalom hasított a mellkasába és a karjába, amitől összerogyott.

Végignézett magán. Az ingén, és az alatt a bőrén, tépett, véres seb húzódott a bal vállától egészen a jobb alkarjáig. Szeme megakadt a fehér szövetbe bugyolált ezüstszelencén, amely most olvadtan hevert a földön. Annak a zsupszkulcsnak annyi.

Dumbledore addigra felpattant, és sikerrel hárította az idegen újabb átkát.

- Harry, jól vagy? – kiáltott hátra a válla fölött. Hangján hallatszott, mennyire nehezére esik fenntartani az őket védő pajzsot.

A fiú felelni akart, azonban meghallott valamit, amitől torkára fagyott a szó. A fekete csuklyás alak nevetett. Magasan, sípolón. Ismerte ezt a hangot. Élesen megmaradt az emlékezetében, ahogy az a little hangletoni temető is, ahol először volt benne része.

- Hát még ilyenkor is a kis túlélő állapota érdekli, Dumbledore?

- Sejthettem volna, hogy te vagy az, Tom. – A varázsló igyekezett magabiztosnak és életerősnek hangzani, de Harry megérezte a hangján az apró remegést, amit az erőlködés váltott ki.

Voldemort alig észrevehető mozdulatot tett a pálcájával, mire ismét az izzóvörös átok indult el a férfi felé. Félúton a sugár négyfelé szakadt, csakúgy, mint legutóbb. Dumbledore szeme elkerekedett, mikor rájött, hogy a pajzs csak három csápot fog megállítani, de jött a felmentő sereg. Harry megismételte az előbbi bonyolult mintát, mire az ő védfala összeolvadt az idős varázslóéval, így az már elég nagynak bizonyult. A négy csáp ártalmatlanul oszlott fel.

- Ügyes volt, Harry – dicsérte meg a férfi anélkül, hogy a szemét levette volna Voldemortról. – Most lassan elindulunk a zsupszkulcsom felé. Ha mindvégig magunk előtt tudjuk tartani, nem lesz…

Harrynek először csak az tűnt fel, hogy Dumbledore pajzsa semmivé foszlott, valamint, hogy a mondat befejezetlen maradt. Aztán meghallotta a tompa puffanást, és növekvő rettegéssel pillantott le maga mellé. Egykori tanára szeme üvegesen meredt az égre. Minden porcikája elzsibbadt. Dumbledore halott. Meghalt. De hogyan?

Megpördült, és egy újabb fekete csuklyás alakot vett észre. Egy másodpercre meg volt róla győződve, hogy míg Voldemort elterelte a figyelmüket, addig egy halálfaló mögéjük került, de aztán meglátta, hogy a csuklya alatt vörös szem izzik az orr nélküli sápadt arc fölött.

- Mi? – nyögte erőtlenül, azonban hirtelen hátulról erős lökés érte, amitől a levegőbe emelkedett, és jó pár métert repült előre. Eltalálta egy átok. Éles nyekkenéssel ért földet, utána alig bírt megmoccanni a végtagjaiba költöző kellemetlen, bizsergő érzéstől.

- Ennyivel feladnád? Nem hiszem – hallotta maga fölül a hideg, sípoló hangot. Megfordult fektében. A halálfejre emlékeztető ábrázat gúnyosan vigyorgott rá.

Ahogy a tenyerére támaszkodva felült, keze vadul kutatni kezdett a pálcája után, azonban a helyett valami oda nem illőre bukkant a fűben. Durva szövetre.

- Ez puhányabb, mint nálunk – mondta ismét Voldemort, csakhogy Harry megrökönyödve látta, hogy a feléje hajoló Nagyúr szája nem mozog. Annál inkább annak a másiknak, aki ekkor jelent meg a látóterében. Harry nem tehetett róla, remegni kezdett a gyomra.

Két Voldemort? Hogy lehet ez? Mi folyik itt?

Keze tovább tapogatózott a háta mögött.

- Most biztosan azon elmélkedsz, hogy hogyan lehet kettő belőlem – mosolygott az egyik Nagyúr.

- Elég hosszú történet – folytatta a másik. – De ha alaposan átgondolod, magad is rájöhetsz.

- Csak egy bökkenő van.

- Hogy nem lesz rá elég időd.

Egyszerre két pálca hegye szegeződött Harryre aki egyre kétségbeesettebben fúrta ujjait a fűszálak közé. Hol vagy már? Ujjai rákulcsolódtak a magyalpálcájára, de tudta, ebben a helyzetben, két Nagyúrral szemben, nem sokra menne vele, ezért tovább kutatott.

- Adava… - mondta kórusban a két Voldemort.

Harry erős rántást érzett a köldöke táján, aztán elragadta a fények forgataga.

<< Vissza  ||  Következő fejezet >>