Először hosszan nézte a bájos arcot, a kivillanó apró gyöngy fogakat és a gesztenyeszín hajzuhatagot, aztán óvatosan magához szorította a földöntúli szépséget.

Mennyi álmatlan éjszakát, és édesen kínos álmot okozott már eddig is neki ez a nő! Csilingelő kacagása, tudálékoskodó magyarázása, bájosan kecses mozgása évek óta lenyűgözte, de nem közelíthetett felé, így csak távolról csodálta.

Üres óráiban arról álmodozott, hogy majd egyszer, idővel, az övé lesz egészen.

Legalább egyszer, életük során.

Elképzelte, ahogy a nő karjait odaadóan nyaka köré fonja, csókjait csókokkal viszonozza, ölelésére öleléssel válaszol. Hiú ábránd volt, de az övé.



De most végre megadatott a várva várt lehetőség! Ujjait a kusza hajfürtök közé simítja, ruháját óvatosan kigombolja, majd leveszi, hogy megcsodálhassa fedetlen bájait.

Selymes bőre puha, de hideg – nem fűti át testét a szenvedély tüze. A férfi vágytól forró tenyerével végigsimítja minden porcikáját - úgy érzi, az ő gerjedelme elég mindkettejüknek.

Csókjait a nő nem viszonozza - ahogy mindig vágyott rá -, de el sem húzódik, ez pedig neki éppen elég.

Körmeit nem vájja az édes kíntól hátába egyesülésük alatt, de el sem taszítja, ez pedig több, mint amit valaha remélt.



Itt, a hideg földön, az utolsó csata után, barátaik és társaik holttestei között, végre övé lett az, akire oly régóta vágyott…

Övé lett Hermione – először, és utoljára.



Magához öleli, hogy testével felmelegítse, de eközben maga is fázni kezd - belülről. Még közelebb vonja, és többé nem ereszti el.

- Olyan szép így… - gondolja. - Olyan szép a karjaim között, meztelenül, miután szerettem…

Kár, hogy már órák óta halott.