Cím: Látogatók

Írta: Moony (moony@citromail.hu)

Írás kezdete: 2005. október 14. 02:20

Írás végezte: 2005. október 14. 03:50 :)

Korhatár: nincs

Megjegyzés: Nünü "megfenyegetett", hogy ha nem írok neki az éjjel valamit, nagyon dühös lesz rám. Hát lehet ilyen lelki teherrel nyugton aludni…? :)

Megjegyzés2: Ez a novella illeszkedik az Én Roxfortban és a David története c. regényeim univerzumába.

Ajánlás: Neki, azaz Xwomannek.

- Biztos vagy benne, hogy nem fog miszlikbe átkozni, amint meglát minket? – kérdeztem aggályoskodva.

- Nem hinném… Egyébként sem maradnánk nála tovább néhány percnél.

A Roxfort esti folyosói jelentősen kihaltabbak voltak, mint nappal; a diákok többsége már a vacsora után visszavonult a hálókörletükbe. Az egyik kivételt én képeztem, de nekem is nyomós okom volt rá, hogy megszegjem a kijárási tilalmat. Másfelől pedig tanári kísérettel – tehát teljesen legálisan – tettem meg…

- Nem szeretem a kastély ezt a részét… - dörmögtem a még sötétebb, és nyirkos levegőjű pincefolyosón.

Remus nem felelt szavaimra, csak bíztatásképpen megszorította a kezem.

Hamarosan elérkeztünk Piton szobájának bejáratához. Eddig nem sok alkalmam volt közelebbről szemlélni a professzor személyes lakosztályát, de abban a percben is tudtam volna hanyagolni ezt a megtiszteltetést.

Remus halkan, de határozottan kopogott néhányszor a mélybarna, egyszerűen díszített faajtón. Nem telt bele néhány másodperc, kattant a zárban a kulcs, és az ajtó résnyire kinyílt – mi pedig szembetaláltuk magunkat egy sötét, hosszú varázspálcával, és egy komor tekintetű bájitaltan tanárral.

- Tedd azt el, Perselus, csak mi vagyunk azok – szólt rá nyugodtan Remus.

- Ez pont elég nyomós ok arra, hogy ne teljesítsem a kérésed, Lupin - mondta Piton, de néhány másodperccel később mégis leeresztette a varázspálcáját. – Mit akartok?

- Szeretnénk beszélni veled… csak néhány percről lenne szó.

A bájitaltan tanár sötét tekintete először némán fürkészte Remust, majd hirtelen rám nézett, ami cseppet sem nyugtatott meg. Nyeltem egyet, és megpróbáltam pislogás nélkül viszonozni a pillantást.

- Öt percet kaptok – tárta kintebb az ajtót, ő maga pedig hátrébb lépve beengedett minket.

A szobába lépve első dolgom volt megszemlélni utálatos professzorom lakosztályát. Igencsak elcsodálkoztam, ahogy megállapítottam: Piton szobája nem is olyan zord, mint amilyennek az ember várhatná… Tőlünk balra a kandallóban kellemes, zöldes lángú tűz égett, ami mellett a falnál egy szép, míves íróasztal foglalt helyet. A szoba berendezését ezen kívül még egy szekrény, egy kisebb könyvespolc és egy egyszerű, sötét ágyneművel beterített ágy alkotta.

A helyiség mindazonáltal semmivel sem volt otthonosabb, mint a mi szobánk. Lényeges különbségnek lehetett viszont mondani, hogy Pitonnál rend uralkodott – ellentétben a mi szobánkkal, ahol, időhiánynak betudhatóan, szinte mindig szanaszét voltak szórva a holmik. Persze az pontosan ettől lett otthonos, gondoltam magamban…

- Stelle, nálad vannak a meghívók, igaz? – zökkentett ki merengésemből Remus hangja.

- Jah, persze… - bólintottam, és előkotortam a talárom zsebéből néhány szép, halvány bíborszínű borítékot. Az egyiket Remus kezébe nyomtam, a többit pedig zsebrevágtam.

- Nos, tulajdonképpen azért kerestünk fel, mert szeretnénk ezt átadni neked – nyújtotta oda Remus a lapot. Ahogy ránéztem, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Tekintete nem csupán ünnepélyes, hanem egyenesen büszke volt.

Piton arca azonban egy cseppet sem változott, ugyanolyan komor és mogorva maradt, mint egy perccel azelőtt. Gyanakodva méregette a világos papírlapot, majd kinyitotta, és olvasni kezdte a benne rejlő sorokat.

Mindketten némán fürkésztük ezalatt az idő alatt Pitont. A bájitaltanár amint végzett az olvasással, visszahajtotta a papírt, és olyan képpel nézett ránk, mintha elmebetegek lennénk.

- Ez egy esküvői meghívó – jelentette ki.

- Igen. Szeretnénk meghívni téged az esküvőnkre – erősítette meg a meghívón álló szavakat Remus.

Abban a pillanatban le mertem volna fogadni, hogy Piton a fenébe kívánt minket…

- Nem tudok elmenni – mondta.

- Miért nem? – kérdeztem rögtön.

- Az nem tartozik magára – morogta ellenszenvesen.

- Dehát nem holnap lesz az esküvő, hanem két hónap múlva!

- Higgye el, Miss Cooper, bármennyire szeretnék is elmenni az esküvőjükre, sajnálatos módon fontosabb feladatoknak kell eleget tegyek – a tanár hangjából leplezetlenül érződött, hogy bárhová szívesebben elmegy, csak az ünnepségre nem.

- Rendben… - bólintott lassan Remus. Éreztem, hogy őszintén sajnálja, amiért Piton nem tud /vagy nem akar/ eleget tenni a meghívásnak. – Ha netán mégiscsak úgy alakulnának a dolgok, hogy el tudsz jönni, szeretettel várunk.

- Nem fognak úgy alakulni – mondta Piton határozottan. – De bátorkodom megjegyezni, hogy Miss Cooper jobban tenné, ha házasság helyett inkább a bájitaltan tanulásra koncentrálna. Persze csak abban az esetben, amennyiben nem akarja az ősztől megismételni a negyedik évet.

- Maga talán tudna tanulni, ha egy újszülött kisgyerekkel kéne foglalkozzon éjjel-nappal? – kérdeztem kissé pimaszul.

- Öt pont a Griffendéltől, ne beszéljen velem ilyen hangon – sziszegte.

- Perselus, kérlek, legyél megértőbb Stellával – szólt Remus. – Nagyon nehéz feladat a tanulás mellett Daviddel törődni.

- Talán korai volt még a gyerekvállalás… de gondolom, ez tőletek túlságosan komoly önfegyelmet igényelt volna.

Kezem ökölbe szorult, de dühömet sajnos nem nyilváníthattam ki hangosan. Tekintetem így is mindent elárult Pitonnak.

- Szeretnék ma éjjel még aludni… - mondta nyomatékosan a férfi.

- Rendben, megyünk… Jó éjt, Perselus!

Kifelé somfordálva a faragott bejárati ajtón, én is morogtam egy köszönésfélét, majd visszaindultunk a szobánkba.

- Nem is tudom, mit vártunk tőle… - sóhajtottam kissé megkönnyebbülten, hogy végre elhagyhattam a bájitaltanár szobáját.

- Sejtettem, hogy nem fogadja el a meghívást – mondta Remus. – De legalább tájékoztattuk őt is. Így illett.

- Na igen… - bólintottam, majd kicsit morcosabban hozzátettem. – Pedig most nem is voltam vele nagyon neveletlen, és mégis levont öt pontot…

- A holnapi Sötét varázslatok kivédésén majd visszaszerzed – mosolyodott el Remus.

- Tényleg? Ezek szerint mégsem íratsz dolgozatot? – reménykedtem.

- Dehogynem… de az csak az óra elején, utána megyek tovább a tananyaggal.

- Szemétség… És nekem még ma éjjel legalább háromszor szoptatnom is kell… - sóhajtottam. - Hogy fogok én holnap ébren maradni…

Vége.