Cím: Két hét

Írta: Moony (moony@citromail.hu)

Korhatár: nincs

Keletkezett: 2005. november 20.

Megjegyzés: Bár nem tervez(t)em egyik novellámban vagy regényemben sem azt, ami ebben a novellában Stellával megtörténik, most mégis ezt írom le.

Már jópár napja annak, hogy elengedtek a gyengélkedőről. Persze Remus mindvégig mellettem volt, majdnem minden szabad idejét az ágyam mellett töltötte, mégis, már nagyon megkönnyebbültem, amikor Madam Pomfrey két hét után végre kiadta a parancsot; elhagyhatom a gyengélkedőt.

A tanításba persze nem volt könnyű visszarázódnom. Sokszor éreztem magam fáradtan, nem egyszer meg-megszédültem. Ilyenkor a maradék lelki erőmmel rendszerint kiadtam a feladatot, hogy olvassák az éppen esedékes tananyagot a könyvben, majd az asztalomhoz támolyogtam és leültem. A diákok nemigen vették észre, hogy egyáltalán nincs velem minden rendben, hiszen úgy tettem, mint aki jegyzetel valamit.

Pénteken különösen sok órát kellett tartanom, s csak délután négy órakor ért véget a napom. Megvártam, hogy mindenki elhagyja a tantermet, majd én magam is felkeltem, és miután becsuktam az ajtót, visszaindultam a szobánkba.

Bár nem volt hosszú a két helyiség között a táv, mégis furcsán fáradtan éreztem magam, mire elértem a harmadik emeleti szobánkat. Hiába, ebbe a betegségbe soha nem fogok tudni beleszokni...

Szerencsére a kulcsomat nem kellett előkeresnem, hiszen Remusnak már régen véget értek az órái, és ilyenkor mindig nyitva szokta nekem hagyni az ajtót. Ezúttal is így volt, egyszerűen lenyomtam a kilincset, és beléptem.

Férjem az íróasztal előtt üldögélt, és elmélyülten írt valamit. Csak akkor nézett fel a papírból, amikor becsuktam az ajtót.

- Szia – köszöntem neki, s közben az ágyhoz léptem, és nagyot sóhajtva dőltem végig rajta.

- Szia… hogy érzed magad? – kérdezte Remus.

- Fáradtan… már két hete egyfolytában – feleltem.

Remus nem válaszolt rögtön, helyette mélyet sóhajtott, és visszafordult az előbbi pergamenjéhez.

Összeráncoltam a homlokom, és csak némán néztem rá, várva, hátha még aznap megszólal…

- Akárcsak én…

- Lehet, hogy ugyanattól vagyunk fáradtak - mondtam ki, de időközben jöttem rá, hogy talán nem kellett volna…

- Még mindig haragszol rám, amiért… miattam kell így élned?

- Dehogy haragszom rád – ültem fel. – Akkor sem haragudtam, és most sem… majd megszokom ezt az egészet…

Remus csak a fejét csóválta. Láttam rajta, hogy még mindig rettentően bántja a lelkiismerete, pedig már két teljes hete annak a szörnyű éjszakának…

- Figyelj… a fáradtsághoz hozzá lehet szokni… középiskolás koromban minden nap fáradt voltam – meséltem neki, hogy egy kicsit eltereljem a gondolatait.

- De ha kialudtad magad utána, akkor már nem voltál az. Most viszont minden nap egyre rosszabb lesz, egészen a teliholdig…

- Ne legyél már ilyen pesszimista – mondtam szinte kedvesen. – Ezen már úgysem tudsz változtatni… Egyébként mit csinálsz? – érdeklődtem hirtelen témaváltással.

- Dolgozatokat javítok – felelte Remus, de nem nézett a pergamenekre. Sőt, még a kezében tartott pennát is letette az asztalra, s egyre csak nézett elmerengve maga elé.

Nekem pedig fogalmam sem volt, hogyan tudnám vigasztalni őt. Hiába bizonygattam neki már két hete, hogy nem haragszom rá, nem gyűlölöm és nem akarom elhagyni, amiért egy véletlen harapással vérfarkassá tett… a hangulata azóta sem akart megváltozni…

- Nem akarsz sétálni egy kicsit? – ajánlottam fel. – A friss levegő biztosan jót fog tenni mindkettőnknek.

- Rendben – egyezett bele Remus. – De csak akkor, ha biztos, hogy jól érzed magadat.

- Semmi bajom – mosolyogtam, majd felkeltem.

Az idő kellemes volt; a szellő sem azzal a csípős, hideg téli erejével fújt, csupán lágyan, jelezve, hogy már itt a tavasz.

- Szép innen a kastély – jegyeztem meg a tó partján üldögélve.

- Szerintem is…

Még mindig a Roxfortot fürkésztem, amikor elmosolyodtam, és hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, hogy megcsókoljam Remust.

Férjemet hirtelen érhette a dolog, mert éreztem, hogy egy pillanatra meginog az egyensúlyából.

- Mi a baj? - kérdeztem kedvesen, s megcirógattam az arcát.

- Azóta az eset óta nem csókoltál meg… azt hittem, már nem szeretsz, Stelle…

Kissé felvontam a szemöldököm, és közben azon gondolkoztam, hogy egy ilyen végtelenül okos és intelligens embernek hogy tud ilyen butaság megfordulni a fejében…

- Nem számít, hogy megharaptál – mondtam komolyan. – Ne gondolj ilyenekre, én téged mindig szeretni foglak, és nem számít, ha már én sem vagyok teljesen ember… feltéve, ha te is szeretnél még így velem maradni… - hajtottam le a fejem kissé elbizonytalanodva.

Bár nem néztem fel rá, mégis volt egy olyan érzésem, hogy Remus egy kisgyerek rémültségével néz rám. Egy pillanatra mintha még a szapora szívverését is meghallottam volna…

- Én is szeretni foglak, amíg élek… és nemcsak azért, mert köt hozzád a vérfarkas-vérem – tette hozzá gyengéden. – Ne haragudj… annyira el voltam foglalva a saját gondolataimmal, hogy… nos…

- Hogy nem vetted észre, hogy engem egy cseppet sem érdekel, mit csináltál velem – fejeztem be a mondatát.

-Te olyan erős nő vagy – nézett mélyen a szemembe Remus, majd szelíden elmosolyodott.

- Te pedig erős férfi… csak ne légy ennyire kishitű – hunyorogtam.

Remus bólintott, majd ajkaival lassan az enyémhez közelített, s egy kis rásegítéssel hamarosan lágy csókban váltunk eggyé.

Vége.