Cím: Ketten a padon

Írta: Moony (moony@citromail.hu)

Korhatár: nincs

Besorolás: Humoros… legalábbis az próbálna lenni! :)

Megjegyzés: Ahhoz, hogy ezt a novellát érteni lehessen, szükséges egy-két regény előzetes elolvasása!

Ajánlás: Khimnek. :)

Stella éppen az Abszol úti piacról sétált hazafelé, kosarában sok-sok étel és innivaló foglalt helyet. Körülötte mindenki konokul az ellenkező irányba tartott, mint ő. Ennek oka a néhány méterre lévő, padon fekvő, idős ember volt. Stelle fantáziáját kezdte izgatni, miért csődül egy öregemberhez mindenki, ezért megfordult és ő is elindult a tömeggel arrafelé.

Mikor odaért, letette a kosarát, és egy lopásbiztos bűbájt bocsátott rá. Mikor ezzel megvolt, elnézést-kérések közepette furakodott előre. Ahogy megpillantotta a padon heverő alakot, arcából kiszökött a vér.

- Ez nem lehet igaz! - sóhajtott falfehéren. Az idős ember ugyanis nem volt más, mint a férje, Remus Lupin.

- Maga ismeri ezt az alakot? – kérdezte egy mellette álló idős, ősz hajó hölgy, közben csillogó szemekkel fürkészve a padon alvó, félig meztelen férfit.

- Ami azt illeti, igen… - motyogta Stella. - Kérem, menjenek egy kicsit hátrébb…

A nő előhúzta a varázspálcáját, és egy kis vizet varázsolt elő a hegyéből. Remus arca fölé emelte, amire az csakhamar felriadt.

- Mi…? Mi történt? - nézett körül riadtan az összegyűlt emberek sokaságán. Egyesek megmosolyogták a reakcióját, mások megbotránkozva húzták el a szájukat.

Mikor Remus rájött, hogy félmeztelen, és hogy hol is van tulajdonképpen, zavartan, de kissé nehézkesen felült a padon.

- Mit csinálsz te itt? – kérdezte fojtott hangon Stelle.

- Nem tudom… - jött a válasz Remustól.

A nő levette magáról köpenyét, és Remus kezébe nyomta.

- Kérem, menjenek el, nincs itt nagy látnivaló! – kérte az embereket. Az idős nők csalódottan fordultak meg és indultak tovább útjukon.

- Hogy kerültél ide? - kérdezte Stelle, miközben magához hívta egy bűbájjal a kosarát, majd leült Remus mellé.

- Nem tudom – rázta a fejét a férfi. – Otthon aludtam, és arra ébredtem, hogy itt vagyok, és mindenki engem néz…

- Aha - bólintott Stella, és elmosolyodott. - Láttad volna, hogy néztek rád azok a nők!

- Miért, hogy néztek rám?

- Ha húsz évvel fiatalabb lennék, már kikapartam volna a szemüket – mélázott el Stella.

Remus jobbnak látta, ha nem szól erre semmit. Az emberek még néha meg-megnézték őket, de már nem keltettek olyan nagy feltűnést; egyszerű idős házaspárnak néztek ki, eltekintve attól, hogy egy köpenyen kívül Remus felsőtestét nem fedte semmi.

- Engem azért érdekelne, hogy jutottál ide – jegyezte meg Stella.

- Hm… - Remus megpróbált eltöprengeni lehetséges variációkon, de ez az ő korában már elég fárasztó volt. Stelle-nek viszont túlságosan élénk volt a fantáziája, még így, hatvanhoz közel is.

- Talán álmodtál valami szépet, és mellettem akartál lenni – mosolygott.

- Valamit tényleg álmodtam - ismerte be Remus. - De már arra sem emlékszem, mit.

- Régen valamivel jobb memóriád volt - élcelődött a nő.

- Akkor még fiatalabb is voltam - jegyezte meg Remus nosztalgiázva.

- Régi szép idők - vigyorodott el Stelle.

- Bizony…

- Emlékszel, mikor megismerkedtünk? – jutott eszébe a „Régi szép idők”-ről Stellának.

- Soha nem felejtettem el – ölelte át Remus a nő vállát.

Az őket halló emberek furcsán néztek a párra, de ez nem tartott tovább egy vagy két másodpercnél. Aztán továbbálltak. Remust és Stellát nem érdekelték ezek az idegenek; ők jól elvoltak a saját szép múltjuk felelevenítésével.

- És amikor Hostin az iskolába jött helyettesíteni! - idézte fel az emlékezetes eseményt Stella. - Azóta sem tudtam meg, hogy hol is voltál tulajdonképpen egy hétig…

- Hm… már nem is emlékszem - vont vállat a férfi.

- Valahogy sejtettem…

- De arra emlékszem, mennyire vártam, hogy végre visszatérjünk a Roxfortba - nézett maga elé Remus. Stelle arcáról kissé lehervadt a mosoly; tudta, hogy mire gondol férje.

- Én is nagyon vártalak vissza – mondta Stelle.

- Tudom – mosolyodott el kedvesen Remus.

- Te csak azt tudtad, amit láttál… de a látszat néha csal - mondta bölcselkedve Stella.

- Valóban… de aztán hallgattam a szívemre.

- És megbántad? - kérdezte halkan Stella.

- Hogy hallgattam rád? Hogy egybekötöttem az életem a tiéddel? Soha nem bántam meg – csókolta arcon Remus a nőt. Stelle jólesően elmosolyodott.

- Én sem, hogy elvettelek - mondta komolyan. Majd szája sarkában ismét mosoly bujkált. - Jó ezt így kijelenteni negyven év házasság után.

- Nekem pedig jó hallani - nevetett Remus.

- Elhiszem - bújt hozzá Stelle. Az Abszol-út akkori népessége már nem is csodálkozott rajtuk…

Stelle arcára ismét a nosztalgiázás kiváltotta kifejezés ült ki.

- Mire gondolsz? - kérdezte Remus.

- Emlékszel mikor jégkorszak köszöntött a világra?

- Lehet azt elfelejteni…?

- Hostin egyszer a fejedhez vágott egy kellemes kis sértést - emlékezett vissza Stella. – Lázas voltam, és nem voltam igazán magamnál, de az biztos, hogy elég hangosan ismertette veled hogy mi is vagy… kész csoda, hogy a diákok fülébe nem jutott – kuncogott a nő.

- Én erre nem is emlékszem – nézett rá Remus. – Tényleg így volt?

- Igen. Azt hiszem – töprengett el ezúttal Stelle is.

- Stelle… Nem akarunk mi innen hazamenni? – érdeklődött Remus óvatosan.

- Nem is tudom… olyan jól fekszek most rajtad!

- Épp erre akartam célozni. Fáj a karom… - mondta Remus.

- Te neked mindig van valami panaszod – jegyezte meg kedvesen Stella, de azért felkelt Remusról.

- Ahogy öregszik az ember, a bajok is úgy növekszenek az életében…

- Mindjárt kijelented, hogy el akarsz válni - vigyorgott Stella.

- Ugyanmár - mosolygott Remus. - Tőled?

- Nem, én Rudira gondoltam… Szerinted kitől mástól?

- Értem – nevetett Remus. – Nem kell félned, nem akarok elválni tőled!

- Milyen jó nekem – puszilta meg Stelle Remust. – Akkor mehetünk haza?

- Mehetünk!

Az idős házaspár felkelt a padról. Stelle magához vette a kosarát, és Remusszal együtt dehoppanált.

Vége.