Író: Moony (moony@citromail.hu)

Korhatár: nincs

Lektor: nincs

Besorolás: „Összekötő-novella” az Én Roxfortban és a David története között

Ajánlás: Khimnek és Avenak, akiket nagyon szeretek! :)

Szereplők: Remus, Stella és David

Keletkezett: 2004. augusztus 9. (miután a netem csütörtököt mondott, pedig hétfő van…)

Napok óta hullott a hó, fehérré varázsolva a Greenwich mellett húzódó kis erdőt. A havas fák alatt megbúvó kis házikónkat is befedte a hideg, téli csapadék. Az ablakra zúzmara telepedett, a kinti levegő fagypont alatt maradt napközben is. Éjszaka ennél is hidegebb volt. Épp ezért tartózkodtunk egész nap kis otthonunkban. Ilyenkor, mikor a Roxfortban téli szünet volt, és tanárok, diákok egyaránt hazautaztak, alkalmunk nyílt egymással is foglalkozni.

David már majdnem két éves volt, és eddig több időt tartózkodott jövendő iskolájában, mint a saját otthonában. Remus és én, ha tehettük, mindig vele foglalkoztunk, ám sajnos nagyon ritka volt, hogy mindketten egyszerre értünk rá. Ám most, hosszú idő után, végre volt időnk egymással foglalkozni. És törődni Daviddel…

Karácsony reggel volt. Mikor felébredtem, egyedül találtam magam a szobában. Fülelni kezdtem, és nemsokára két ember vidám nevetésére lettem figyelmes.

- Apa, apa, még egyszer! – halottam David boldog nevetését.

- Rendben! – Remus derűsen próbálta visszafogni a nevetését. – Csak halkabban, nehogy felébresszük anyát!

- Anya, anya! – David, ahogy észrevett, bizonytalan lábakon indult meg felém.

- Stelle! – figyelt fel Remus is. – Felébresztettünk?

- Dehogyis! – mosolyogtam. – Dave! – kiáltottam ijedten.

David megpróbált felmászni a kissé meredek lépcsőn, aminek az egyik felső fokán én foglaltam helyet. Szegény kis drágám annyira igyekezett felém, hogy hirtelen elvesztette az egyensúlyát, és majdnem hanyatt vágódott. Szerencsére Remus még időben kitartotta két karját, hogy Davidet elkapja.

- Oh… Nem sok hiányzott – sóhajtottam.

- Jobb, ha lejössz onnan! – nézett rám Remus.

Még most is mosolygott, ám hangján még mindig érződött az ijedtség.

- Szerintem is.

Miután sikerült lemásznom a lépcsőn, a konyhába vettem az irányt. Megbeszéltük, hogy reggeli után kimegyünk a közeli dombra szánkózni. Miközben én a reggeli után maradt rendetlenség után próbáltam összepakolni, Remus gondosan felöltöztette fiát. Körülbelül egyszerre lettünk kész. Az előszobában már én segítettem Davidre ráaggatni a téli kabátkáját, fejébe húztam sapkáját, és nyaka köré tekertem sálját.

- Stelle, öltözz csak! Majd segítek neki… – vette el tőlem Remus a két kis kesztyűt.

Magamra vettem téli taláromat, kesztyűt húztam, és sálat vettem fel.

Mikor kiléptünk az ajtón, rögtön megcsapott mindnyájunkat a hideg, decemberi levegő. Szerencsénk volt, hiszen legalább a szél nem fújt. Így egész elviselhető volt a hideg idő.

Remus felültette Davidet a szánkóra, és megfogta a kantárját, majd húzni kezdte. Én mosolyogva mentem utánuk.

A dombocska nem volt nagy, de ahhoz pont megfelelő magas volt, hogy egy egyéves gyerek még biztonságosan le tudjon a tetejéről csúszni.

- Menjünk még feljebb! – kiáltott nevetve David, mikor az apja húzta őt fel a dombra, hogy onnan leszánkázva érkezzen le hozzám.

- Kapaszkodj! – Remus lendületet vett, és nemsokára elérte a domb tetejét.

Megfordította a kis szánkót, egyenesen felém nézett az eleje. Leguggoltam a hóba, úgy vártam Davidet.

Remus suttogott valamit fia fülébe, majd egy „Kapaszkodj!” kiáltással útjára engedte. A szánkó süvített a havas dombon. David vidáman nevetett, miközben szorosan megmarkolta a maga alatt csúszó szánkót.

Az, ahogy egyenesedett ki az útja, egyre inkább veszített sebességéből. Mikor már majdnem elém ért, David elvesztette uralmát a szánkó felett, és szánkóstul a hóba borult. Gyorsan segítségére siettem. Mikor sikerült talpra állítanom a fiam, seperni kezdtem róla a temérdek havat.

- Jól vagy, drágám? – kérdeztem aggódva.

- Semmi baj! – valóban úgy vettem ki Dave derűs hangjából, hogy nem ütötte meg magát.

- Jól van – mosolyogtam rá. – Mehetsz!

- Még egyszer, apa! – futott Remushoz, aki mostanra ért le a dombról.

- Majd én felviszlek! – ajánlottam fel, miközben a felborult szánkót állítottam újra lábakra.

- Oké! Apa, várj engem! – ült fel David a szánkóra.

- Rendben – bólintott Remus.

A szánkó meglehetősen könnyű volt. Nem esett nehezemre felvonszoljam a dombtetőre. Ott szembefordítottam a távolban várakozó Remusszal.

- Fogd erősen a szánkót! – szóltam Davidhez, mielőtt útjára engedtem volna.

Így teltek el a percek, majd az órák. Kora délután indultunk haza. Addigra mind a hárman elfáradtunk. Remus és én a sok oda-vissza „hegymászásba”, David pedig a sok szánkózásba.

Amint hazaértünk, David és Remus nekikezdtek a karácsonyfa feldíszítésének, én pedig a konyhában készítettem a vacsorát. Néha besegítettem a díszítésbe, ahogy a két fiú is a főzésbe. Igaz, én jobban értettem az előbbihez, mint ők a konyhában való tevékenységekhez, de értékeltem, hogy segíteni akartak.

Vacsora után Remus és David felmentek a gyerekszobába, és lefoglalták egymást, amíg én az ajándékokat pakoltam a karácsonyfa alá. Néhány perc múlva felmentem a lépcsőn, szólni nekik.

- Jöhettek! – néztem be az ajtón.

David izgatottan kapta fel a fejét kedvenc mesekönyvéből, és sietve pattant fel a földről.

- Vigyázz, le ne gurulj! – fogtam meg két kis kezét, és segítettem neki lemenni a lépcsőn.

Remus és én boldogan öleltük át egymást, miközben néztük a fiunkat, ahogy a becsomagolt ajándékait bontogatja ki. Az első csomag egy barna pulcsit rejtett. David kissé elhúzta a száját az ajándék láttán, de végül is magára vette. Így állt neki a második ajándékának bontásához, melyben egy számára sokkal érdekesebb dolog rejtőzött. Nemcsak Dave szeme csillogott az örömtől, de Remus is kíváncsian nézte a fiú kezében tartott plüss állatot.

- Ez egy farkas? – kérdezte mosolyogva.

- Az akarna lenni… elvileg.

- Egy cica! – ölelte magához a plüssállatot David. – Szürke bundácskája van!

- Nézd, milyen boldog! – suttogtam Remusnak. – Hogy szereti!

- Ha elmondjuk neki, mi vagyok, könyörögni fog, hogy megharapjam – mosolygott halványan Remus.

- Kitekerem azt a gyönyörű nyakad, ha megharapod… – fogtam meg Remus kezét.

- Ne engedd ki a házból, ha telihold van!

- Nem akartam… Áh, úgy látom, az utolsó ajándékát is felfedezte… – néztem Davidre. – Vagyishogy… a te ajándékodat találta meg – vigyorogtam.

- Anya, ez nekem nagyon nagy! – panaszkodott Dave, ahogy a magasba emelte a kezében tartott hosszú, fekete talárt.

Remus és én elnevettük magunkat.

Az ajándékbontás után leültünk a nappaliba, és sütivel tömtük meg a bendőnket. Szerintem nagyon rossz lett, de érdekes módon az utolsó morzsáig elfogyott. Pedig abban a hitben álltam neki délután sütni, hogy nem értek hozzá…

Evés után Davidet fürdettük meg, majd pizsamába bújtattuk, és lefektettük aludni. Mivel fárasztó napja volt, hamar elnyomta az álom.

- Boldog karácsonyt! – nyomtam Remus kezébe egy bögre forró, gőzölgő teát.

- Köszönöm.

Remus a konyhába ült le az étkezőasztalhoz, és némán figyelte, ahogy pálcaintésre mosogatok. A varázslásnak hála, hamar kész lettem a mosatlanokkal. Öntöttem magamnak is a forró italból, és leültem mellé.

- Köszönöm a talárt! – mosolygott Remus.

- Nincs mit. Jobb, mint a régi.

- Annál mindenképp! – pislogott fáradtan.

- Álmos vagy, drágám? – simogattam meg Remus kócos haját.

Remus válaszként ásított egyet. Miután kiittuk a bögrénket, felmentünk a szobánkba. Átöltöztünk, ágyba bújtunk, és nemsokára mindketten fáradtan, de boldog, nyugodt szívvel szenderültünk álomba.

Vége.