Író: Moony  (moony@citromail.hu)

Lektor: nincs

Korhatár: nincs

Téma: Öhm… leginkább egy lánykéréssel egybekötött idegenvezetés Remusnál,  :)

Ajánlom: Avenak, hogy irigykedjen :) ...Me, the evil little devil... ]:)

Kinyitottam a szemem, és kíváncsian körülnéztem.

Remusnál voltam, legalábbis minden jel erre mutatott, érzékeim ezt súgták. És persze a legmeggyőzőbb jele ennek maga drága szerelmem volt, aki tőlem alig pár lépésre állt, és egy üvegpoharat tartott kezében.

- Itt laksz? – kérdeztem, bár sejtettem, hogy fölöslegesen.

- Hát… igen – felelte Remus.

- Körbevezetsz?

- Persze – mosolygott. – Gyere! 

Remus a hozzá közelebb lévő ajtóhoz lépett, és kitárta. Követtem.

A konyhából kilépve közvetlenül egy szegényes berendezésű szobába jutottunk. 

- Ez a nappali… vagyishogy annak neveztem ki – mosolygott Remus.

- Nagyon szép – mondtam őszintén.

- Köszönöm.

- És odafenn mi van? – kérdeztem, kíváncsian egy lépcsősorra nézve.

- Két szoba. Az egyik a hálószoba, a másik… az meg csak úgy, üresen van – mondta végül Remus. 

A szobákhoz felvezető lépcső meglehetősen meredek szögben volt, így kissé vigyázva lépkedtem Remus után, aki a jelek szerint otthonosan mozgott a veszélyesség határát súrló lépcsőn. Felérve egy rövid folyosón találtam magam. A helység két oldalán egy-egy ajtó nyílt. Remus a bal oldaliba nyitott be. Követtem.

A kis szobában még annyi bútor sem volt, mint a nappaliban. Ennek ellenére a hálószoba közel sem tűnt annyira hiányosnak e téren, ugyanis feleakkora volt, mint a lenti helyiség. Középen egy egyszerű ágy foglalt helyet, attól jobbra, pedig egy barna szekrény.  

- Nem valami túlzsúfolt – jegyezte meg Remus.

- Nem is férne bele több dolog – mosolyogtam. – Szerintem nagyon szép. De tényleg!

- Van valami, ami nem tetszik? – kérdezte derűsen.

- Az ágy… hogy fogunk ezen ketten elférni? – kérdeztem vidoran.

- Majd kitalálunk valamit – Remus közelebb hajolt hozzám, és egy puszit nyomott arcomra. 

Néhány perc múlva, miután Remus megmutatott mindent, a ház előtt lévő kis, füves kertecskébe vezetett. A kert végében egy vastag törzsű fűzfa alatt telepedtünk le, egy plédre. Ahogy körülnéztem, csodálatos látvány tárult a szemem elé.

Egy erdőben lehettünk. Körülöttünk ugyanis, amerre elnéztem, fákat és bokrokat láttam. A távolban, a házikó mellett egy kis dombocskát vettem észre. 

- Ez gyönyörű – hajtottam fejemet Remus ölébe.

- Szerintem is – tűnődött Remus, miközben gyengéden simogatni kezdte a hajamat.

- És… hogyhogy nem városban laksz? – kérdeztem. – Miért pont egy erdőben?

- Ennek két oka is van – magyarázta – Egyrészt itt nyugalom és csend van. Nem nagyon szeretem a városok zaját… a tömeget.

- Meg tudom érteni – mosolyogtam. – És a másik ok?

- Mivel itt közel s távol nincs ember, akit bántani tudnék… szóval a vérfarkasságom miatt – felelte végül csendesen.

- Oh… értem – nem tudtam ennél értelmesebbet mondani. 

Egy darabig néma hallgatásba burkolóztunk. Én élveztem a friss, nyári szellőt, miközben fejem Remus ölében pihentettem. Jólesett ez a nyugalom. Különösen azok után, hogy otthon nap, mint nap zsivaj hangja ébresztett. Két tesóm örökös civakodása néha az idegeimre tudott menni.

Ám most csak mi ketten voltunk. Hallgattuk a madarak csicsergését, a szél fújását, a falevelek zizegését…

Sokáig nem csináltunk semmit. A napnyugtát figyeltük éppen. Ahogy a Nap narancssárga korongja eltűnik a dombocska mögött… az erdő elnémult, a szél elcsendesedett. 

- Örökké el tudnék itt élni – sóhajtottam.

- Költözz ide! – szólalt meg Remus. – Gyere hozzám… 

Hirtelen felé fordítottam tekintetem. Halványan, majd egyre szélesebben elmosolyodtam. 

- Komolyan gondoltad? – kérdeztem végül. 

Szívem egyre gyorsabban vert. Izgalom lett úrrá rajtam, és, bár ezt nem láttam magamnak, úgy éreztem, szememből sugárzik a határtalan boldogság. 

- Persze – mosolygott Remus is. 

Láttam a szeméből, hogy mondani akar még valamit. Valamit… amit csak álmomban mertem remélni… Remus a szemembe nézett. Arcán enyhe pír jelent meg. Végül megszólalt. 

- Én… szeretnék kérdezni valamit – kezdte komolyan, de hangja remegett az izgalomtól. 

Várakozva néztem rá, és vártam, hogy folytassa. Remus hamarosan folytatta is. 

- Én… én szeretném, ha… lennél a… - Remus tényleg nagyon izgatott lehetett, mert most zavartan mosolygott, és még inkább elpirult. 

Nem kellett többet szóljon, kitaláltam, mit szeretne Remus. Könny szökött a szemembe az örömtől.  

- Boldogan – suttogtam, majd szenvedélyesen nekiestem, és megcsókoltam. 

Ebben a csókban benne volt minden szerelmem, minden örömöm, boldogságom, szenvedélyem. Remushoz fűződő minden érzelmem…

Boldogabb voltam, mint bármikor addig. Ahogy a nyári szellő simogatta arcunkat… az ég tiszta volt, rózsaszínben úsztak a felhők. A madarak újra nótázni kezdtek körülöttünk… mintha együtt örültek volna, hogy két szerelmes ezen az estén újra egymáséi lehettek…

Vége.