Cím: Esküvő

Írta: Moony (moony@citromail.hu)

Besorolás: ÉR és DT közti novella

Korhatár: nincs

Megjegyzés: Tudom, hogy nem tipikus „mágusesküvő”, de én így képzeltem el a saját esküvőm :)

- Kész vagy már? – kérdezte apa az ajtó túloldaláról.

- Azonnal… - gyorsan a tükörhöz léptem, és még egyszer végignéztem magamon.

Elmosolyodtam, és kihúztam magam. Hófehér, csipkés esküvői ruhában voltam, arcomat kis fátyol takarta. Kezemben fehér virágos esküvői csokrot tartottam.

- Akár a filmekben… - motyogtam magam el, boldogan mosolyogva.

Az ajtóhoz léptem, és kitártam. Boldog, kislányos mosollyal néztem apára, aki szintén derűsen mért végig. Elegáns, sötét öltöny volt rajta.

- Nagyon csinos vagy – mondta végül.

- Kösz… mikor indulunk? – kérdeztem izgatottan.

- Mehetünk, nehogy elkéssünk – kezét felém nyújtotta, én pedig megfogtam.

- Irány a templom! – nevettem vidáman.

Mielőtt autóba szálltunk volna, a gyerekszobába mentem, és kivettem Davidet a kiságyából. Szegény éppen aludt, és bár óvatosan vettem ki, nyöszörögve felébredt.

- Jól van, semmi baj… - próbáltam nyugtatni.

Ahogy a kocsihoz értünk, átadtam anyának a fiam, és óvatosan beszálltunk.

- Köszi – mosolyogtam anyára, és visszavettem Davidet.

- Nincs mit… Ó, nagyon szépen nézel ki! – nézett rám anya büszke tekintettel.

- Köszi… izgulok, hogy milyen lesz… - mosolyogtam, és közben Davidet próbáltam elringatni.

- Egy esküvő mindig nagyon jó dolog – mondta anya.

- És mondd… - kezdte apa. – Biztos, hogy jól meggondoltad? Ezt az egészet…

- Biztos – válaszoltam derűsen.

- Nem túl… idős ez az ember hozzád?

- Dehogy idős! – méltatlankodtam. – Egyébként, Remusnak hívják…

- Mióta is ismered? – érdeklődött anya kedvesen.

Elgondolkozva számolgattam magamban. Nem mintha nem tudtam volna, mennyi ideje vagyunk együtt Remusszal, csak volt olyan, mikor másként telt az idő a másiknál.

- Nagyjából egy éve – feleltem végül. – Ha nem számolom azt a néhány évet, mikor Rowling könyveiben olvastam róla…

Talán az autó monoton zötykölődése is közrejátszott abban, hogy David hamarosan újra édesdeden aludt.

- Sosem hittem volna, hogy 43 évesen leszel nagymama – vigyorogtam, és anyára pillantottam.

- Ne is mondd… - mosolygott ő is.

- Nagy felelősséggel jár egy ilyen kisgyerek – mondta apa.

- Tudom…

Lassan tudtunk haladni a zsúfolt londoni forgalomban. Helyzetünket az sem segítette, hogy egyikünk sem tudta, merre is kell menni.

- Hamarabb kellett volna elindulni… - jegyezte meg apa feszülten.

- Késő bánat – sóhajtottam.

Végül megkérdeztünk egy arra járót, merre van a keresett templom. Nem sok időnk maradt a ceremónia kezdetéig, mire megérkeztünk.

- Anya, vigyáztok Davidre? – kérdeztem, miközben ruhám próbáltam kisimítani.

- Hát persze – anyának nem okozott gondot, hogy tartsa a babát, mivel jóval több tapasztalattal rendelkezett nálam.

- Kösz… oh, menjünk! Gyere apa… anya, David, sziasztok… majd integessetek – köszöntem szórakozottan, és megragadtam apa karját.

Bementünk a templomba. Anyáék bementek, hogy helyet foglaljanak, én pedig apával kint álltam, és vártunk.

- Még visszafordulhatsz…

- Apa! – szóltam rá halkan pusmogva.

- Fiatal vagy még ahhoz, hogy összekösd az életed valakivel…

- … akit szeretek – fejeztem be a mondatot. – Apa, törődj bele: felnőttem – mosolyogtam rá. – Szeretem Remust, van egy csodálatos, kicsi gyermekünk, és hidd el, vele akarom leélni az életem.

- Értem, értem…

Az ajtón túlról felcsendült a klasszikus orgonaszó, mely jelezte a menyasszonynak, hogy indulhat.

- Sok szerencsét! – apa átkarolt, és együtt indultunk el.

Ahogy beléptem a kápolnába, szétnéztem. Rengeteg ember jött el az esküvőnkre, varázslók és varázstalanok egyaránt. Minden tekintet felénk fordult, és mosolyogva figyeltek minket. Boldog voltam, ahogy a két padsor közt lépkedtem. Még néhány méter választott el Remustól, aki már az emelvényen állt, és csillogó tekintettel, boldog mosollyal arcán szintén minket figyelt.

Mikor felléptünk az oltárhoz, apa elengedte a karom, és távolabb lépett.

- Gyönyörű vagy – suttogta Remus, ahogy mellém jött, és megfogta a kezem.

- Köszönöm – mondtam halkan, derűsen.

A paphoz fordultunk, és vártunk. Az orgonaszó lassan elhalt, a fekete ruhába öltözött férfi pedig kezébe vett egy kis könyvet, és a bejelölt résznél kinyitotta. A ceremónia kezdetét vette.

- Tisztelt egybegyűltek! – tekintett a mögöttünk lévő emberek felé. – Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk e pár egybekelésének. Nagy nap ez az ő életükben, és nemcsak az övékben, hanem mindnyájunk számára…

- Stella Cooper – fordult felém a pap. – Akarod-e az itt megjelent Remus John Lupint férjedül fogadni, jóban, rosszban, egészségben és betegségben mellette maradni, míg a halál el nem választ?

- Akarom – mondtam halkan, mégis határozottan.

- És te, Remus John Lupin – nézett Remusra a férfi. – Akarod-e az itt megjelent Stella Coopert hites feleségedül, jóban, rosszban, egészségben és betegségben mellette maradni, míg a halál el nem választ?

- Igen – válaszolta Remus.

- Akkor a rám ruházott hatalomnál fogva, Isten és az emberek előtt ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket – a pap megkerülte a kis emelvényt, és egy fehér szalaggal kötötte egybe lazán a csuklónkat. – Megcsókolhatod a menyasszonyt, fiam – szólt végül, Remushoz intézve szavait.

Remus felém fordult; arca az enyémet tükrözte, sugárzott a boldogságtól. Óvatosan felhajtotta arcom előtt lévő fehér fátylam, és gyengéden megcsókolt.

Hallottam, hogy a jelenlévők hangos éljenzésbe törtek ki, én pedig nem tudtam megállni, belemosolyogtam a csókba.

- Gyere – szólt Remus mosolyogva, és megfogta a kezem.

Együtt sétáltunk el a vendégek mellett, kéz a kézben, immáron, mint férj és feleség. Mindketten nagyon boldogok voltunk. Az ajtóban megálltunk. Vidáman nevetve dobtam magam mögé virágcsokromat, majd kimentünk a templomból.

Vége.