Kedves naplóm! Eltelt egy újabb nap, és ismét nem történt semmi extrém dolog… leszámítva, hogy végre megjavították a számítógépünk, és mint látod, ennek örömére pötyögök beléd egy kis részletet a napomból… Ami miatt mégiscsak billentyűzetet ragadtam, az volt, mert le akartam neked írni, hogy milyen furcsa érzésem volt ma egész nap. Illetve… még most is az van.

Tudom, hülyén hangzik, de egész nap az járt a fejemben, hogy egy másik világból egy ismerős... egy saját magam alkotta karakterem figyeli minden mozdulatom. A valaki nem más, mint David, akit én Remus és Stella fiának találtam ki még jó régen… hát, ma őt éreztem minden lépésemnél a közelemben...

Most is, miközben neked írok, az jár a fejemben, hogy itt áll mögöttem, és minden mozdulatomat szemléli… s úgy, hogy szegény fiú az ő anyanyelvi angoltudásával alig érti alkotója magyarját. Ez megmosolyogtat, de ugyanakkor rá kell jöjjek, hogy kicsit kezdek megbolondulni…

Azt hiszem, mára ennyit írok beléd, most pedig elmegyek aludni. Holnap karácsony, és már alig várom, hogy láthassam anya, és két kisebb tesóm arcát, amikor meglátják az ajándékaikat!

A lány mosolyogva megcsóválta a fejét, és elmentette az aznapra szánt naplóbejegyzését, majd kikapcsolta a számítógépet.

Mielőtt az ágyába tért volna, ablakához lépett, és kinézett. Mindenütt fehérlettek az utcák az előző napokban hullott hótól, s az úton alig egy-két autó húzott néha el. Minden csendes és békés volt… legalábbis odakint.

A lány majdnem felsikoltott, amikor érezte, hogy valaki megérinti a vállát.

- Don't fear… - hallotta maga mögött egy fiú lágy hangját.

A lány, miután túlesett az első rémületen, meglepetten fordult meg. Vele szemben pedig éppen az a személy állt, aki egész napján végigkísérte a gondolataiban: kedves fia, akit ő alkotott meg az írásaiban…

- David… dehát hogy lehet ez? - nézett nagyra nyílt szemmel a fiúra, aki alig lehetett fiatalabb, mint ő maga.

David válasz helyett lassan előszedett a ruhája alól egy furcsa, hosszúkás fapálcát, és a torkának szegezve elmondott valami varázslatot. A lány szeme egyre csak kerekebbre tágult, ahogy mindezt végignézte. De akkor lepődött meg igazán, amikor a fiú magyarul szólalt meg.

- Egész nap veled voltam, te is észrevetted, igaz? - kérdezte mosolyogva és izgatottan csillogó tekintettel.

- Azt hiszem, tényleg megőrültem… - rázta meg kócos, fekete fürtjeit a lány.

- Szóval én csak a te őrületed szüleménye lennék… anya?

- Anya? Jó, ha egy évvel vagyok nálad idősebb… - vigyorodott el a lány, de gyorsan rendezte arcvonásait. - Mégis, hogy kerülsz te ide? És hogyhogy itt vagy…?

- Nem tudom… ha jól emlékszem, bájitaltanórán véletlenül más hozzávalót adtam a főzetemhez, mint amit Piton a táblára írt… valahogy ide keveredtem - próbált visszagondolni David arra, mi történt vele.

- Értem… - bólintott szép lassan a lány. - Megbocsátasz, amíg kimegyek egy nyugtatóért…?

- Te ennyire nem hiszel benne, hogy én létezhetek? - tette fel a kissé szomorú kérdést a fiú.

- Hát… - a lány csak ennyit tudott kinyögni. Nem akart és nem is tudott volna a fiú szemébe hazudni, inkább nem mondta azt, hogy 'dehogy is…'.

- Pedig apában hittél… - mondta David. A lány rögvest felkapta a fejét.

- Remus… - suttogta.

Hogyne hitt volna benne! Évek óta ő volt az a személy, aki tartotta benne a lelket, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan azt a lány szerette volna… és hacsak őrá gondolt, elfogta a forróság.

- Látom, apával más a helyzet… - zökkentette ki David derűs hangja.

- Szóval létezik az a világ, amit megalkottam…? - nézett fel újfent a fiúra a lány.

- Szerinted én honnan kerülhettem volna el ide hozzád… - csóválta mosolyogva a fejét a fiú.

A lány ajkai is mosolyra húzódtak, és szó nélkül átkarolta a fiát, hogy aztán szeretőn magához ölelje. David viszonozta az ölelést, és gyermeki szeretettel bújt a lányhoz.

Aztán minden elcsendesedett, s Stelle csak arra eszmélt fel, hogy elszenderedett a monitor előtt. Azon már bekapcsolt a képernyővédő is, mióta nem használta a gépet. A lány olyan hirtelen pördült meg szétnézni a szobájában, mintha soha nem is aludt volna; ám David már sehol sem volt.

- Álom lett volna…? - kérdezte magában, némi csalódottsággal, s közben kikapcsolta a számítógépet, és az ágyába bújt. Ott azonban még sokáig csak feküdt a sötét plafont bámulva, s mielőtt ismét álomba szenderült volna, rájött az álom értelmére…

Attól a naptól kezdve Stella soha nem volna kétségbe, hogy létezik az idilli, boldog világ, melyet a lelkében megalkotott, s amivel olyan sok embernek okozott már örömöt szerte az országban…

Vége.