A második emeletre könnyen el tudtam jutni, hiszen számtalanszor koptattam ezeket a lépcsőket. Emlékeztem rá… hogy is felejthetném el?

A 214. tantermet megtalálni annál nehezebb feladatnak bizonyult. A számozás, úgy tűnt, összevissza van, logika nélkül, így minden egyes ajtó számát megnéztem. Szerencsére nem kellett sok idő, és megtaláltam a keresett tantermet.

Szétnéztem. A hosszú folyosó kihalt volt, egyetlen diák vagy tanár sem mozgott az emeleten. Végül bólintottam, mintegy magamat bíztatva, majd benyitottam a tanterembe.

Ahogy végighordoztam tekintetem a diákokon, csodálkozva állapítottam meg, hogy azok mennyire fegyelmezettek. Talán az is közrejátszott ebben, hogy nagyon kevesen voltak: első ránézésre körülbelül tizenöten lehettek.

- Szervusztok! – szólaltam meg néhány másodperc múlva.

- Jó napot, professzor! – köszöntek vissza kórusban.

- Nektek is… leülhettek, köszönöm – becsuktam magam mögött az ajtót.

A katedrához léptem. Az asztal egy régies, tömör, egyszerű bútordarab volt, két fiókkal. Egy pergamentekercset, néhány könyvet, egy pennát és egy fa tintatartót láttam rajta.

Felnéztem a szemlélődésből, és a diákok feszülten figyelő tekintetével találtam szembe magam.

- Mit tanultatok utoljára? – kérdeztem tőlük.

- Semmit, tanár úr – szólalt meg egy fiú. – Még csak most kezdődött a tanév.

- Értem – mosolyodtam el. – Akkor hát, kezdjük el az órát.

Leültem az asztal mögötti székre, és kezembe vettem az egyik könyvet. Belelapoztam. Nem sokban különbözött azoktól, amikből én tanítottam, de észrevettem, hogy jóval kevesebb a tanagyag. Nem volt benne minden varázslény… sőt! A könyv fele az egyszerűbb átkok és rontások kivédését tartalmazta.

Felnéztem a könyvből, és ismét a diákok felé fordultam.

- Melyik osztályba jártok? – érdeklődtem.

- Végzősök vagyunk. Ötödikesek – mondta egy lány, az első padból.

Ötödévesek? És végzősök? Ilyen kevés tananyaggal? Merlinre, hová kerültünk mi?

- Griffendélesek, igaz? – kérdeztem.

Többen bólintottak, mások halk „Igen”-nel válaszoltak.

Felálltam a székről, és a kezembe vettem az összetekert pergament.

- Mi ez? – néztem újra a gyerekekre.

- Osztálynévsor.

Bólintottam, és szétnyitottam, majd olvasni kezdtem a neveket. Egyik sem volt számomra ismerős.

Mikor végeztem, ismét végignéztem az osztályon. Nem tudtam eldönteni, hogy félnek tőlem, azért nem mernek beszélgetni, vagy ennyire fegyelmezettek. Halványan elmosolyodtam, próbáltam oldani a feszültséget.

- Tehát ez az első órátok a tanévben – jegyeztem meg. – Nos, ha ez így van, akkor most nem is tanítanék.

Elhallgattam és a tanári asztal mögé léptem.

- Mivel még nem ismerjük egymást, szerintem mutatkozzunk be – folytattam. – A nevem Remus Lupin, Londontól nem messze élek a… - egy pillanatra elhallgattam, majd folytattam. – a párommal. Foglalkozásomat tekintve tanár vagyok – mosolyodtam el újra.

Láttam, hogy néhány diák arcán szintén halvány mosoly jelent meg.

- Azt hiszem, rólam elég ennyit tudni. Ti következtek – az asztal elé sétáltam, és felültem rá. – Legyél te az első – néztem az előttem ülő lányra.

* * *

Mire mindenki bemutatkozott, kicsengettek. Nem a már megszokott, tompa hangú csengő szólalt meg, hanem egy furcsa, szép muzsika.

- Viszlát, professzor!

- Sziasztok! – köszöntem.

Mikor az utolsó griffendéles is elhagyta a tantermet, becsuktam az ajtót, és az ablakhoz mentem. Alig kezdtem el azonban keresni Siriusékat, mikor kopogtattak.

Kinyitottam az ajtót. Öten álltak előttem; két nő és három férfi. Kettőt közülük ismertem is.

A vörös hajú, zöld szemű nőt, és egy ugyanolyan hajú férfit, akiben meglepődve ismertem fel Suntin Sohovot.

Észbekaptam, hogy a kis társaság talán arra vár, hogy beengedjem őket.

- Elnézést… fáradjanak be – léptem hátrébb.

- Köszönjük…

- Remus Lupin vagyok – mutatkoztam be.

- Remus – fejezi be a fiatal varázsló.

Halvány mosoly fut át arcomon.

- Tehát maga az új Fekete Mágia Elleni Védekezés tanár, akit a Mester kirendelt ide – mért végig a másik számomra ismeretlen varázsló.

Úgy éreztem, el kellene mondjam, hogy nem én vagyok az új tanáruk. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, a fiatalabb varázsló szólalt meg.

- Malazár, ne légy már ilyen… hideg!

Mikor meghallottam a nevét, a hűvös tekintetű férfihoz fordultam, és döbbenten néztem végig rajta. Merlinre… Mardekár Malazár lenne?

- Valami probléma van, Mr. Lupin? – szólalt meg Mardekár.

- Nem, semmi – próbáltam higgadt maradni, az ellenséges hangnemmel szemben is.

Mardekár Malazár még egyszer rám nézet, majd szó nélkül sarkon fordult, és kiment a teremből. Kissé zavartan néztem a bennmaradt négy emberre. Suntint kivéve mindnyájan sóhajtottak.

- Ne haragudj rá – szólalt meg újra a fiatal varázsló. – Malazár már csak ilyen… Oh, még be sem mutatkoztam. Griffendél Godrik vagyok – nyújtotta felém a kezét.

Griffendél… Az a Griffendél, aki a Roxforti házat is alapította! Remegve nyújtottam felé kezem.

- Tőlem félsz ennyire? – szólt derűsen.

- Nem, Mr. Griff…

- Szólíts csak Godriknak – mosolygott.

Én is elmosolyodtam, és a két nő felé pillantottam.

- Hugrabug Helga – mutatkozott be a vörös hajú, kicsi nő.

- Örvendek, hölgyem – biccentettem.

- Engem pedig Hollóháti Hedvignek hívnak – szólalt meg végül a sötét hajú boszorkány.

Furcsa érzés volt, hogy a Roxfort alapítóival beszélhettem. És fogalmam sem volt, hogy kerültem ide.

Azonban a gondolatom, miszerint nem lenne szabad tovább titkolóznom előttük, egyre csak erősödött. Végül rászántam magam.

- Nagyon kedvesek vagytok – szólaltam meg. – És nagy örömömre szolgált, hogy megismerhetlek titeket… de valamit meg kell tudjatok.

Mindannyian érdeklődve figyelték, mit akarok mondani. Mielőtt azonban bármit mondhattam volna, Suntin, aki eddig nem szólt semmit, felkelt.

- Mennem kell – mondta. – Kezdődik az órám.

A három alapító is felkapta a fejét.

- Valóban – keltek fel ők is. – Nos, mi is örülünk, hogy megismerhettünk, és reméljük, nem okoz nagy gondot a tanítás.

- Egyáltalán nem – mosolyogtam halványan, és én is felkeltem.

Miután elbúcsúztunk, és mindnyájan kimentek, szétnéztem a folyosón. Egyetlen diák sem volt sehol. Visszamentem a terembe, és keresni kezdtem az órarendem. Néhány perc múlva sikerült az egyik fiókban megtaláljam. Rövid tanulmányozás után megállapítottam, hogy azon a napon mindössze az az egy órám volt.

Letettem a pergament az asztalra. Sóhajtottam, majd az ajtóhoz léptem, és kimentem. Reméltem, hogy Sirius és Moira még ott várnak, ahol hagytam őket.