Sirius és én továbbra is megdöbbenve álltunk a dolog előtt, Moira azonban továbbra is édesen aludt a karomban.

- Ki kell derítenünk, mi folyik itt – közölte Sirius. A kislányra nézett, majd rám. – Miért cipeled ezt a gyereket magaddal?

- Nem tudom – feleltem. – De most átadom neked, én pedig megpróbálom megtudni, miért vagyunk itt. Tessék – mielőtt tiltakozhatott volna, Sirius karjába adtam Moirát.

- Mit kezdjek vele? – kérdezte megrökönyödve.

- Nem maradok sokáig – nyugtattam. – Mire felébred, itt leszek. Egyébként… én sem tudom, hogy kell bánni vele. Nem volt még gyerekem… – tettem hozzá.

- Jól, van, elhiszem…

Elmosolyodtam, majd megfordultam, és elindultam a Roxfort felé.

- Remus!

- Igen?

- Vigyázz magadra – mondta Sirius, tőle szokatlan aggodalommal a hangjában.

- Rendben – megfordultam. – Vigyázz a lányra!

- Ígérem – Sirius halványan elmosolyodott. – Úgy búcsúzkodunk, mintha tíz évre elvennének tőlem.

Eben igazat kellett neki adjak. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy az előttünk tornyosuló kastély az a Roxfort-e, amit mi is ismertük. Ugyan nem tudtam honnan, de rossz előérzetem volt.

Mire elértem a bejárati kaput, több gyerekkel is összefutottam. Kisebbekkel, nagyobbakkal, és mindegyiken egyforma fekete talár volt, bal oldalára címer hímezve.

Belépve a kastélyba ért az első meglepetés. Ahogy körülnéztem, megállapítottam, hogy ez nem az a Roxfort, amire én emlékszem. Az, bár nagyon is masszív, erős, és szép épület volt, meglátszott rajta ezer éves múltja. Ez azonban… Éreztem, hogy nem stimmel valami.

- Szép napot, uram! – halottam egy kedves, női hangot, nem messze tőlem. A hang irányába fordultam, és szembetaláltam magam a tulajdonosával. A nő kicsi volt, vékony, de nagyon szép. Lángvörös haja a derekáig ért.

- Magának is, kisasszony – köszöntem vissza, halványan mosolyogva.

- Ön bizonyára az új Fekete Mágia Elleni Védekezés professzor – nézett végig rajtam, amitől kissé zavarba jöttem.

- Nos… én nem egészen…

- A második emeleten a 214. számú terem a maga tanterme – folytatta a nő zavartalanul. – Egy héten nyolc órája lesz…

- Nyolc órám? – hökkentem meg.

- Sajnálom… tudom, hogy egy kicsit sok, de higgye el, ez nagyon fontos tantárgy.

- Én… elhiszem – mondtam végül.

- Köszönöm – biccentett a nő, halvány mosollyal a szája szélén. – Most menjen, épp idejében érkezett. Az első órája a griffendélesekkel lesz. Sok sikert, és az asztalán mindent megtalál!