- Remus! Kelj fel, gyorsan!

Sirius hangja tompán hatott –nyilván azért, mert épp félálomban voltam.

- Muszáj mindig felébresszél? – dünnyögtem lemondóan.

- Kivételesen igen.

Ahogy meg akartam fordulni, magam alatt nem az ágyat éreztem –hanem a kemény földet! Mikor ez tudatosult bennem, teljesen kiment az álom a szememből. Kinyitottam a szemem, és felültem.

Ha nem tudom, hogy este otthon aludtam el, azt hittem volna, még mindig az erdőben vagyunk, ahol előző nap sétáltunk. Kérdőn néztem Siriusra, aki megvonta a vállát.

- Mi ez az egész? – hangjában kis aggodalmat vettem észre.

- Nem tudom.

Felkeltem, és körülnéztem. Valóban, a hely kísértetiesen hasonlított a Hastings mellett fekvő erdő tisztására.

- Holdsáp! Nézd… – Sirius felvett a földről egy kis tárgyat. Felismertem: az előző napi üveggolyó volt az.

- Szerinted, van valami köze ennek a gömbnek ahhoz, hogy itt vagyunk? – tettem fel a kérdést.

Mielőtt Sirius válaszolhatott volna, éles hang ütötte meg a fülünket. Mintha sikoltás lett volna… Ösztönösen Siriushoz bújtam, és feszülten vártunk.

A hang egyre erősebb lett, egyre közelebbről hatott. A rét túlsó végénél egy alak körvonalai rajzolódtak ki. Kicsi volt, gyorsan kapkodta a lábait… és rémülten futott –felénk. Megdöbbentünk, mikor elérve minket a hátam mögé bújt. Kis teste reszketett, éreztem. Sirius előrébb ment, hogy lássa, mi –vagy ki– kergette idáig a kislányt.

- Ne sírj – guggoltam le a csöpp kislányhoz. – Hogy hívnak?

- Moira – nézett rám nagy, kék szemével. – És téged?

- Remus – mosolyogtam rá vigasztalón, majd karomba vettem. – Sirius, mit látsz?

- Semmit – felelte. – Várj csak! Ott… – mutatott egy irányba. Arra, ahol mozgást láttam. Hallottam tompán, hogy a kislány nevét kiabálják… keresik. Ránéztem a lányra, aki nyöszörögve bújt hozzám. El sem tudtam képzelni, miért fél azoktól, akik őt keresik, de valami mélyen azt súgta, ne adjam át nekik a gyereket.

- Sirius – suttogtam. – Gyere!

- Miért megyünk el? És ki ez a gyerek? – kérdezte értetlenül Sirius.

- A neve Moira. Nem tudom, ki ő, de…

- Igen?

- Menjünk – fejeztem be végül a mondatot.

Szó nélkül mentünk egyre beljebb az erdőbe. Moira hüppögött csak halkan az ölemben, ám egy idő után ez is halk, nyugodt szuszogásba ment át –elaludt.

Nem néztem, mióta mentünk már. A fák olyan hatalmasak voltak, olyan széles lombjuk volt, hogy alig szűrődött be rajtuk a napfény. Félhomályban mentünk egy irányba. Egyszerre úgy tűnt, kiértünk az erdőből.

Amint kiléptünk az óriás fák közül, egy nagyon is ismerős parkba jutottunk. Nem messze tőlünk, pedig a híres varázslóiskola tornyosult: Roxfort.

- Hogy kerültünk ide? – kérdezte megrökönyödve Sirius.

- Nem tudom…