Cím: Nagy utazás
Író: Moony (moony@citromail.hu)
Korhatár: a mű slash, de szerintem bárki számára olvasható. A slash miatt 12-es karika, de tényleg nem vészes.
Írás kezdete: 2004. szeptember 15.
Megjegyzés: A művet Madách Imre: Az ember tragédiája ihlette

Mostanában minden reggel ugyanúgy kelek. Fél hétkor felébredek arra, hogy egy bögre kakaót tart valaki az orrom alá.

Aznap sem volt másképp. Félig még álomban, félig már a valóságban voltam, mikor átvettem a meleg bögrét, és csukott szemmel szürcsölgetni kezdtem a forró innivalót.

- Jó reggelt, álomszuszék! – vigyorgott rám Sirius.

- Neked is – dünnyögtem bele a bögrébe.

Annyiszor kértem már őt, hogy hagyjon aludni, hiszen nyár van, ilyenkor pihenhetném ki magam. Sirius azonban ragaszkodik hozzá, hogy „ne lustuljak el”.

- Tudod, milyen nap van ma? – kérdezte izgatottan.

- Nem – mondtam pár másodperc múlva. Felültem az ágyban, térdem felhúztam, így figyeltem Siriust.

- Nem?! – nézett rám megütközve. – Holdsáp, talán beteg vagy?

- Csak fáradt – ásítottam egyet. – Miért, milyen nap van ma? Szerda?

- Nem… illetve igen, de nem úgy értem… Jaj, Remus, hát ma van Hastings-ben az idei Nemzetközi Találmányok Kiállítása!

- A micsoda? – kérdeztem kissé kótyagosan.

- Tudod, mennyire vártam ezt a napot!

- Jó, persze, tudom, tudom – lassan kikászálódtam az ágyból. – Mikor indulunk? – kérdeztem, miközben szedtem össze a zuhanyzáshoz szükséges dolgokat.

- A kiállítás kilenckor nyit – hallottam Sirius derűs hangját.

- Értem – néztem fel rá mosolyogva. – Nos, akkor megyek lezuhanyozni – indultam a fürdőszoba felé.

- Én meg addig csinálok reggelit! – rikkantott lelkesen Sirius.

Bólintottam, majd bezárkóztam a fürdőszobába.

Ha az ember megy valahová, rendszerint az utolsó percekben eszébe jutnak a „halaszthatatlan” dolgok. Nem volt ez másképp nálunk sem. Sirius fél kilenckor bejelentette, hogy ő nem reggelizett.

- Pedig nem én keltem hajnalok hajnalán – jegyeztem meg. Lehuppantam az egyik székbe, és vártam, hogy Sirius egyen.

Csodálkoztam, hogy nem késtünk le semmit a megnyitóból. Londontól meglehetősen messze van Hastings. Mi a város szélére hoppanáltunk, onnan kellett begyalogoljunk.

- Nézd, mennyi gyönyörű kincs! – húzott magával Sirius mindenhova. Végignéztünk körübelül száz különféle találmányt, aminek a többségéről nem tudtuk eldönteni, mire való.

Nem tudom, hány órát voltunk a városban. Mindenesetre, a legtöbb varázsló már hamarabb elment a kiállításról, mint mi.

- Ne nézzünk még szét a városban? – fogta meg a kezem vidáman Sirius.

- Ahogy akarod – mosolyogtam.

- Nem is! – kiáltott fel hirtelen. Hangjára többen is kíváncsian felénk fordultak.

- Halkabban! Így is elég feltűnőek vagyunk talárban – szóltam rá halkan.

- Menjünk az erdőbe! – Sirius zavartalanul folytatta. – Vagy… menjünk…

- Nekem mindegy, csak ne az úttest közepén beszéljük ezt meg – próbáltam szigorúbb hangnemben szólni rá, de nem tudtam nem mosolyogni.

- Erdő! – döntött végre Sirius.

- Menjünk!

Addig gyalogoltunk a Hastings mellett fekvő erdőben, míg elértünk egy tisztást. A szélén egy nagy fa alá telepedtünk le.

- Milyen szép hely – jegyeztem meg.

- Az – Sirius közelebb húzódott hozzám, és puha csókot adott. Sajnos nem sokáig tartott idilli hangulatunk…

- Kicsoda maga? – nézett a hátam mögé Sirius. Megfordultam, hogy szemügyre vegyem én is a valakit.

- Mindegy – szólt a szikár, vörös hajú férfi. – Hívjanak Sun –nak.

- Mit akar? – kérdezte Sirius kissé hűvösen. A férfi nem felelt, csak elmosolyodott, majd kezét zsebébe csúsztatta. Ekkor tűnt fel, hogy talárt visel, akárcsak mi.

- Fogják – dobott felénk egy kis üveggolyóbist.

- Mi ez? – néztem rá kérdőn.

- Ó, biztos vagyok benne, hogy rájön, Mr. Lupin – felelte sejtelmesen suttogó hangon. – Használják bölcsen! – a férfi suhintott egyet köpenyével, és eltűnt a szemünk elől. Pár pillanatig mindketten némán, döbbenten néztünk arra a helyre, ahol a Sun nevezetű alak fel- és eltűnt.

- Mi az az izé? – nyúlt a kezemben lévő üveggömb után Sirius. – Biztos fekete mágia.

- Nem hinném – ráztam a fejem.  –De vajon mire való? „Használják bölcsen!” Vajon mire érthette? – töprengtem.

- Talán, hogy ne dobjuk rögtön az első utunkba kerülő szemetesbe?

- Talán – mosolyogtam halványan, és zsebrevágtam a golyót. – Menjünk haza.

- Menjünk – bólintott Sirius. Nemsokára otthon találtuk magunkat, a jó öreg házban… a mi közös otthonunkban.

Éjjel nem jött álom a szememre. Egyre csak a vörös hajú idegenen, és az itt hagyott „ajándékán” töprengtem. Kezemben tartottam, és figyeltem, ahogy a Hold sápadt fénye meg-megcsillan az üvegen. Ahogy forgattam, egy részén két betűt fedeztem fel: H. M.

Sirius mellettem édesen aludt. Elmosolyodtam, és úgy döntöttem, félreteszem a golyócskát, és megpróbálom követni szerelmem példáját.

Nem sejtette egyikünk sem, hogy utoljára fekszünk ebben az ágyban…