A fa tövében

A fa tövében ülök, csukva a szemem. Gondolataimat hagyom szerte foszlani, menekülök a gondok elől. Félek a világtól, mely kisért halálom küszöbéig. Szeretek valakit, kit nem ismerek. Az ismeretlent szeretem, aki óv és vigyázz rám halálom útjáig. Mert az élet utazás a halál felé, de az utazásomat csak kín és keservés kíséri.

Szívem a nyakamban dobog, kezem remeg a félelemtől. Hűvös lett. Esik az eső. Hallom amint az esőcseppek földet érnek tompán. Csak ülök a fa tövében és várom, hogy megjelenjen.

Érzem a jelenlétét, érzem, hogy megérint, s érzem ajkunk találkozását, mely keserű és ég. Kinyitom a szemem, s rádöbbenek, csupán egy buta álom volt. Ekkor megjelenik ő. Tekintete a vágyat és a szenvedést sugallja, keze érdes és száraz, haja vizes. Leüll mellém, nem szólalunk semmit, csak egymás szemébe nézünk jó mélyen, ugyanaz a csók elcsattan, ugyanaz az érintés megtapad, s ugyanaz az érzés belémnyilal.

Félek, félek, hogy benne is csalódnom kell. Elszakadok tőle, és sírva menekülök. Talán most kéne a halálba jutni, most amikor még van lehetőség. A kés a markomban, már csak egy mozzanat és elmenekülök a másvilágba.

A hajamból a víz, a szememből a könny csurog, ami rácsöppen a saját véremre. Sírok és örjöngök mily keserű ez a sors. Ő megérinti a vállam, s kérdé mit tettem magammal. Válaszolni már nem tudtam, s a kórházban nyitottam ki a szemem...

Ő ott van mellettem, s fogja a kezem. Erősen szórítja és a bánat kiolvasható sápadt arcából. Elkültem, méghozzá dúrván. Az ajtón állva csak annyit mondott egészen hallkan: szeretlek... sírok, a párnám tele van könnyel, a számon alig fér ki de kimondom...én is. Becsuktam a szemem, s megint a fa tövénél ébredek, s lepereg elöttem egész életem. Akkor nyitottam ki életemben utoljára a szemem...