A Britney Spears genetikai állományának továbbvitelére törekvő termékenységi kísérletek sikerrel jártak. A mérnököknek állítaniuk kellett a pop-lányok gyártására fabrikált kontraszelekciós gépen. Az inputba ezúttal kissé több rock került. A végeredmény ettől még elkeserítő.

Kelly Clarkson 2002 nyarán nyerte meg az amerikai Fox TV első „American Idol” című sztárkereső műsorát. A helyi „Megasztár” győztes a megérdemelt ismeretlenségből azonnal a nemzetközileg agyon-hype-olt énekesnők között találta magát. Pedig. Az egykori kóristalány, aki még a „Szabrina, a Tini Boszorkány” című méltán népszerűtlen akármiben is megcsillogtatta nem létező színésznői kvalitásait, nem érdemelne mást mint korai tinédzser évei hozadékát. Kelly akkoriban egy moziban dolgozott, Red Bull energia italokat reklámozott, majd pultosként bizonyított. A győzelemmel járó egymillió dolláros RCA szerződés azonban meghozta az önbizalmát.

Az első „Thankful” című dance-pop „ihlettetségű” albuma még 2003-ban büntetett. A világ jobb ízléssel megáldott fele nem sejtette, hogy újra meg meri próbálni. Másképp látták ezt a kiadó felelős vezetői. 8 millió fogyasztó nem tévedhet. Az új „Breakaway” című album tavaly év végén került a boltok polcaira. A két Grammy-díj, és a három Európában befuttatott sláger is csak a vén kontinens értékválságát igazolja.

A dance-pop jegyeket már csak nyomokban viselő új albumon egyértelműen az Alanis Morissette féle rock került előtérbe. A kissé Ashlee Simpsonosra fazonírozott lány azonban elég tehetségtelen ahhoz, hogy alig 50 percen át idegesítő és unalmas tudjon maradni. Semmitmondó modern hangszerelésű balladák, némi power pop, elégikusnak szánt merengések váltják egymást. A kreativitás csírái valahol mélyen. Tömegtermék ez a javából.

A produceri székben ezúttal is az a Clive Davis ült, aki korábban olyan előadók lemezeit gondozta, mint Bob Dylan, a Grateful Dead , Whitney Houston, Notorious B.I.G., Santana, Springsteen, vagy épp Patti Smith. Arccal a gázsi felé.

A rádiós játszási listákról jólismert „Breakaway” szomorkás hangon előadott tipikus gitáros középtempós ballada. Így nyúlni Dolores O’ Riordan (The Crannberries) ének manírjait a pofátlanság definíciója. A rockos középrésszel megtoldott egyébként teljesen érdektelen „Since U Been Gone” - Morissette visszafogottabb dolgait juttathatja eszünkbe. A kislemez siker „Behind These Hazel Eyes” popos-rockos valami. Pont elfér a Danubiusban Lilu fecsegése és a hírblokk között. Az album beharangozójának választott „Because Of You”-val sem javul az összkép. A zongorás ballada nélkülöz mindenféle megéltséget. A húzós „Walk Away” talán az egyetlen értékelhető momentum az albumon. „Can you hear me?” - énekli Clarkson a „Hear Me” című nótában, mintha sejtené, a 11. trackig már csak a legkitartóbbak jutottak el. A záró egyszál zongorán elővezetett a korábbi albumról ismerős „Beautiful Disaster” koncertverziója jellemzően az lemez legjobbja.

Kelly Clarkson „Breakaway” című munkája sematikus, kiszámítható néha egészen kellemetlen rádiós rock. Meghallgatása után pontosan olyan érzésünk van, mint hazafelé a fogorvostól. Az érzéstelenítéssel elkövetett fogtömés megtörtént, jobban is fájhatott volna. De nem. Így örülünk, és valahol arra gondolunk, jó hogy túl vagyunk rajta.

[2006.05.27.]