A két gyerek kitörő örömmel fogadta Remust, mikor kirohantak a Szükség szobájából. Sven csak nevetett, mikor Edward úgy nekiesett apjának, hogy majdnem feldöntötte lábáról.

- Edward, mi a baj? – kérdezte Remus hangjában némi aggodalommal.

Ahogy azonban látta a gyerekek arcán a megkönnyebbülést és az örömöt, ő maga is elmosolyodott.

- Olyan régen láttalak! – mondta Edward, miután elengedte Remust.

- Egy nap még nem olyan vészesen sok – mosolygott szeretetteljesen a férfi.

- Egy nap? Inkább száz év…

- Azért az egy kicsit több… Majd holnap elmesélitek, hol voltatok, és mit csináltatok itt – pillantott Remus a Szükség szobájára. – De most menjetek fel a hálóterembe, késő van már.

- Oké… jó éjt!

Sven és Edward egészen addig némán baktattak egymás mellett, míg el nem érték a Griffendél-tornyot. Ott elmondták a festménynek a jelszót, majd bemásztak a klubhelyiségbe. Az kihalt volt; késő éjszakára járt az idő, másnap pedig tanítási nap következett.

Hiába volt már olyan későn, és hiába volt végtelenül kimerítő „napjuk”, Edward és Sven egy percig sem gondolkoztak alváson. Helyette lehuppantak egy-egy karosszékbe.

- Jó újra itthon lenni! – sóhajtott Edward, kényelmesen hátradőlve a fotelben.

- Egyetértek. Már kezdett nagyon elfajulni ez az időutazás.

A két fiatal még egy ideig belemerült a beszélgetésbe, majd észrevétlenül, és elég hirtelen aludtak el.

Másnap reggel Edward több dologra ébredt. Egyrészt arra, hogy Sven rajta fekszik, és mélyen alszik. A másik dolog pedig, ami ennél kissé kínosabb, az volt, hogy a korábban kelő Griffendélesek körülöttük állnak, és mosolyogva, néhányan kuncogva figyelik őket. Edward óvatosan felrázta az ölében fekvő Svent. A lány kábán pislogott néhányat, majd mikor sikerült megértenie, hogy hol és hogyan vannak, zavartan felült.

- Nocsak, öcskös, előkerültetek? – érdeklődött Marie, miután segített a két elsősnek elhessegetni az őket figyelőket.

- Aha… - válaszolt a fiú.

- Hol jártatok?

- Hát… itt-ott – felelte bizonytalanul Edward, közben lopva Svenre nézett.

- Kicsit elsétálgattunk – segítette ki gyorsan a lány.

Nem beszélték meg előre, mit mondanak a többieknek a hollétükről. Azt azonban mindketten tudták, hogy az időutazást ne is említsék meg. A diákoknak legalábbis…

- Szóval jól elvoltatok! Oké, értem én… – vigyorgott a lány, valami egészen másra asszociálva.

- Marie! – szólt rá kissé zavartan Edward.

- Én nem mondtam semmit… mellesleg mindjárt kezdődik a tanítás, úgyhogy igyekezzetek… feltéve, ha nem vagytok túlságosan kimerültek…

- Marie, fejezd már be!

* * *

Sietve átöltöztek, majd az első órájuk megkezdése előtt öt perccel indultak le. Futva érték el a bájitaltanterembe. Alighogy lehuppantak a helyükre, Piton máris megérkezett, és elkezdődött az aznapi dupla Bájitaltanuk.

Szerencsére hamar vége lett a tanításnak, Piton óráin kívül még Bűbájtanra, Mágiatörténetre és Sötét varázslatok kivédésére kellett menniük. Ez utóbbi óra előtt történt, hogy amikor Edward és Sven csendben beszélgetve /és nagyokat pislogva a fáradtságtól/ ültek a helyükön, várva a tanárt, egy túlságosan ismerős és kellemetlen hangra lettek figyelmesek.

- Nocsak, a kis páros… mindenki úgy odavolt, hogy eltűntetek!

A nem túl kedves megjegyzés egy mardekáros fiútól, Raymond Armstrong-tól jött.

- Nem szállnál le rólunk? – fordult felé mogorván Sven. Amúgy is kimerült volt, sok megpróbáltatás érte őket, egyáltalán nem hiányzott neki a mardekáros csipkelődése.

- Különben mit csinálsz, Swenson?

- Mi lenne, ha tényleg békén hagynál minket? - kérdezte Edward is eltökélten.

- Nocsak, megeredt a nyelved, Lupin – vigyorgott elégedetten Raymond.

A kezdődő veszekedésnek végül Remus vetett véget, aki éppen ekkor lépett be a tanterembe.

Edward már alig várta, hogy véget érjen az óra. Nem volt neki semmi baja apja tantárgyával, csak túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon bármire is. Végül a Sötét varázslatok kivédésének is vége lett.

Mielőtt elhagyták volna a tantermet, Remus szólt Edwardnak, hogy beszélni szeretne vele egy kicsit.

A tanár megvárta, míg mindenki más elhagyja a termet. Ez kicsit lassabban ment a megszokottnál, hiszen az SVK volt aznapra a Griffendéleseknek az utolsó órájuk.

- Jól vagy? – kérdezte Remus a fiútól.

- Aha… csak egy kicsit fáradt vagyok.

- Láttam, hogy valamiért nem nagyon tudtál figyelni az órán – mosolyodott el halványan Remus.

Edward viszonozta a gesztust. Minduntalan az járt a fejében, hogy el kell mondania apjának, mi történt vele és Svennel. Hogy hol voltak, és mit láttak…

- Nem szeretnéd elmesélni, hol töltöttétek ezt az elmúlt napot? – kérdezte Remus kedvesen, mintha csak kitalálta volna a fiú gondolatait.

- De. Csak… nem tudom, hogy kezdjem.

- Csak bátran.

Edward nagy levegőt vett, és mesélni kezdett. Elmondta az egész esetet onnantól kezdve, hogy mennyire felzaklatta a Madeline-nel folytatott beszélgetése Remusnak. Elmondta, hogy Davidhez mentek utána, aki mesélt nekik a Szükség szobájáról. A fiú, bár kissé feszengve, de bevallotta azt a kívánságát is, melyet a szobában tett – s ami miatt az egész időutazásuk megtörtént.

- Visszamentünk az időben… egy baba születése volt az első esemény, amit láttunk Svennel, aztán téged kiskorodban – nézett Edward Remusra. A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy csodálkozna fia szavain. Mikor észrevette Edward arcán a meglepettséget, csak mosolygott.

- Emlékszem, hogy a múltban jártatok – mondta. – Nem is egyszer volt alkalmunk beszélgetni.

- Ó, tényleg – mosolyodott el Edward. – Akkor meséljek inkább a jövőről? Vagy… ha elmondom, akkor valami rossz történik?

- Szerintem már tudok annyit tőled, hogy az a jövő, amiben jártatok, ne teljesüljön be – felelte elgondolkozva Remus. – Vagy legalábbis nem egészen úgy, ahogyan részetek volt benne.

- Oh. Akkor jó – sóhajtott fel Edward.

A fiú mesélni kezdett hát apjának a közelgő, és a távolabbi jövőről. Remust kicsit meglepte, hogy érkezni fog egy földöntúli lény, akit fiuknak fogadnak majd. Astrik érkezéséről Edwardnak nem volt elképzelése, de sejtette, hogy nem sok köze van az ő eltűnésükhöz, így látott rá esélyt, hogy tényleg meg fog történni az esemény.

Astrik után érkezett az a rész, ami Edwardnak a legfájdalmasabb volt minden átélt dolog közül.

- Láttalak meghalni – motyogta szorongva Edward.

Remus nem felelt, csak kezét gyengéden a fiú vállára tette.

- Eltemettek… anya nagyon szomorú volt… jaj, apa, el sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt mindezt látni!

- A halál az élet természetes velejárója – szólt Remus halkan.

- És miattam haltál meg… mert én eltűntem.

- Ne mondj ilyeneket – szólt rá Remus. – Egyébként pedig, nem tűntél el – próbálta vigasztalni a fiút. – Abban a jövőben igen. De itt nem.

- Tudom. Soha nem fogok többé elmenni időutazni – fogadkozott Edward.

A fiúnak eszébe jutott még valami, amit az édesanyja a jövőben említett neki.

- Apa… mondd, hogy lehet valakiből vérfarkas? – kérdezte kissé zavartan. Ő csak azt a módját ismerte, Remus által, mikor az embert megharapja egy.

- Nos, ennek több módja lehet – felelte Remus. – Miért kérdezed?

- Csak érdekel. De lehet például úgy is, hogy… örökli?

- Nos – gondolkozott el a férfi. – közvetlenül nem lehet örökölni, mert ez egy olyan betegség, ami felszínesen kerül be az ember génjeibe. Ha az érdekel, hogy az vagy-e… megnyugtatlak, nem – mosolyodott el.

- Gondoltam – felelte Edward.

- Részletesebben egyébként harmadik osztályban fogom tanítani nektek a vérfarkasokat.

- Apa, és… ha például valamelyikünknek… nekem, Davidnek vagy Marie-nak, gyerekünk fog születni, ők…?

- Miért kérdezed most ezt, Edward? – érdeklődött Remus.

- Csak kíváncsi vagyok. Meg, hát… Davidnek fog születni egy kisfia, Benjamin, és anya azt mondta… mármint a jövőben, hogy Benjamin tőled örökölte, hogy vérfarkas lett.

- Bennetek ott lappang a vérfarkas kór – mondta Remus kis szomorúsággal szemében. – Nem feltétlenül lesznek a gyermekeitek vérfarkasok, de… megvan rá az esély.

- Igen… de mi lenne, ha valaki tenne róla, hogy ne tartson az illető élete végéig a betegség? – mosolyodott el Edward sejtelmesen.

- Sajnos a mai tudomány még nem talált rá ellenszert.

- Majd fognak, ne félj – mondta eltökélten Edward.

Remus hunyorogva fürkészte a fiút.

- Bárcsak igazad lenne, fiam.

- Az lesz. Tudod… ahogy gondolkoztam, rájöttem, hogy nem tudnám elviselni, ha te és Benji… és talán az én gyerekeim is, ebben szenvednétek. Eldöntöttem, hogy teszek ellene. Vérfarkaskutató leszek, és ki fogom kísérletezni a vérfarkasság ellenszerét – mondta ki a fiú merész tervét. Majd hozzátette. – Úgyis érdekel a biológia is…

Remus mosolyában leplezetlen büszkeség lapult, mindazonáltal megcsóválta a fejét.

- Nehéz foglalkozást választottál magadnak, Edward – szólt.

- Tudom… De legalább lesz miért dolgozzak…

Edward nem sokkal később elköszönt Remustól. Csatlakozott a tanterem előtt várakozó Svenhez, és együtt indultak le a Nagyterembe ebédelni.

Vége.

Megjegyzés: Ha a végét befejezetlennek érzitek, az azért van, mert direkt ilyen :) Amúgy pedig, itt az Időkapuról szóló része Edward életének véget ér…