A Roxfort Expressz az elmúlt évek alatt mit sem változott, ugyanolyan piros-fekete gőzmozdony húzta a hasonló színű vagonokat. Ez alkalommal azonban nem diákok utaztak benne, hanem felnőttek. Többségük a híres varázslók által lakott Roxmortsba, a faluból kinőtt nagyvárosba igyekezett, de volt egy kupé, melyben egy kis csapat utazott. Ők a várostól nem messze tornyosuló varázslóiskola felé siettek.

Edward fáradtan pislogott ki az ablakon. Idejét sem tudta, mikor aludt utoljára. Csak azt tudta, hogy végtelenül kimerült, testileg és lelkileg egyaránt. Szeretett volna már otthon, a saját idejében lenni. Pontosan így érzett Sven is, ő Edward mellett ült. A lány olyan fáradt volt, hogy fejét akaratlanul is a fiú vállára hajtotta, hogy pihentesse.

A fülkében rajtuk kívül jelen volt Stella, aki mellett David és a fekete hajú nő, Rebecca foglalt helyet. Velük szemben pedig Marie ült, ölében bátyja kisfiával, Benjaminnal. A fiú nem sokkal indulás után elaludt a fiatal nő ölében.

Edward ölében egy pergamen volt, egy pennával. Ha valamit szeretett volna édesanyjától vagy testvéreitől kérdezni, vagy mondani nekik valamit, ezen keresztül tudta megtenni.

A fiú már a templomban, apja temetése óta szeretett volna kérdezni valamit, éppen csak nem merte. Tudta, hogy anyjának még nagyon friss és fájdalmas emlék Remus elvesztése, és a világért sem szeretett volna neki fájdalmat okozni azzal, hogy feleleveníti ezt. Végül az lett a dologból, hogy kezébe vette a pennát, és leírta a lapra az „apa” szót. Majd megállt kezében az íróeszköz, és tétován anyjára nézett.

Stella tekintete egyenesen őrá nézett. Pontosabban az ölében szorongatott pergamenre.

- Szeretnél valamit leírni, drágám? – kérdezte kedvesen a nő.

Edward nem válaszolt. Stella úgysem hallotta volna a hangját. Helyette elhatározta magát, és leírta a kérdést, mely már egy ideje foglalkoztatta őt. A lapot átadta anyjának, aki elolvasta a ráírt szöveget.

- Hogyan halt meg apa?

Stella szemébe apró könnyek gyűltek, de a nő erőt vett magán. Lányára, fiára és annak feleségére sandított. Mindenki csendesen aludt a kupéban. Az elmúlt nap számukra is megerőltető és fájdalmas volt, egy szemhunyást sem aludtak.

Stelle elkérte Edwardtól a pennát, majd egy ideig az írásba feledkezett. A fiú figyelte anyja gesztusait, miközben írt. Sokszor volt fájdalmas, és keserű a tekintete, de minduntalan visszafojtotta érzelmeit.

Végül készen lett az írással, és visszanyújtotta Edwardnak. A fiú olvasni kezdte anyja írását.

- Remust nagyon megviselte, hogy 18 évvel ezelőtt eltűntél. Egyre gyengébb és gyengébb volt. És, valljuk be, nem volt már fiatal… és minden egyes telihold alkalmával csak veszített erejéből. Végül… a legutóbbi teliholdkor még vissza tudott változni. De utána…

Az írás itt véget ért. Edward megtörten meredt az előtte heverő papírra. Őmiatta halt meg az édesapja. Azért, mert ő elment akkor, évekkel ezelőtt…

Edward eme önmarcangolása azonban csak félig fedte a valóságot. A fiú, bár szerencsére ő maga nem volt az, nagyon is tisztában volt vele, mivel jár vérfarkasnak lenni. Tudta, hogy Remust folyamatosan gyengíti a kór… de tudta azt is, hogy nem ennyire gyorsan. Ő gyorsította fel ezt a folyamatot.

A pergamenen lassan, cseppenként jelent meg a fiú könnye, mely elmosta helyenként a tintát.

- Ne sírj, drágám…

A Roxfort Expressz estére érkezett meg Roxmorts állomásra. Stelle és Edward élesztgetni kezdte az alvókat, és lassan mindenki lekászálódott a vonatról.

- Máris itt vagyunk? – ásított Sven, mikor a peronon álltak és várták, hogy mindenki le tudjon szállni.

- Igen. Ha szerencsénk van, nemsokára hazatérünk – mondta Edward, mintegy saját magát is bíztatva szavaival.

- Miért? Miért pont a Roxfortból tudunk hazajutni? – kérdezte homlokráncolva a lány.

- Emlékszel, hogyan került hozzánk ez a masina? – húzta elő zsebéből a már jól ismert fekete szerkezetet, melyen a számok harminc percről számoltak épp vissza.

- Aha. Búslakodtál, aztán azt kívántad, hogy szenvedni lásd a családod.

- Igen, pontosan! Bár sose kívántam volna ilyen szörnyűséget – kesergett Edward. – De, ha minden jól megy, ismét eljutunk a Szükség szobájához, és most is kívánni fogunk…

- De óvatosan kell kívánni – jegyezte meg Sven.

Eközben az utolsók is lekászálódtak a vonatról, és elindultak a Roxfort felé.

Az idő nem volt éppen kellemesnek mondható. Félúton jártak, mikor eleredt az eső, és útjukat a hatalmas sár nehezítette. Végül, több percnyi kemény gyaloglás után sikerült elérjék a Roxfortot.

- Megérkeztünk – jelentette ki zihálva David. Rebecca, a felesége fogta Benjamint, aki az út során felébredt szendergéséből.

- Edward, Clara, itt vagytok? – kérdezte jó hangosan Marie.

- Igen – kiáltotta vissza a két gyerek. Mindenki Benjire nézett, aki reszketve a hideg széltől, azt motyogta:

- Itt vannak!

Beléptek a kastélyba. Az kihalt volt, hiszen még nem kezdődött el a tanítás. A csapat rögvest felsietett a Szükség szobájához.

Edward út közben megállapította, hogy a Roxfort az egyetlen hely, ami, akármelyik időben is legyenek, nem változott. Az ezeréves falak masszívak voltak, bírták a gyűrődést és az időjárás viszontagságait. A folyosók fáklyákkal voltak megvilágítva, de ezek a fényforrások nem voltak túl erősek. A két gyerek gyenge fényüknél is könnyedén ráakadt a két lovagi páncélra, melyek közt a fal sima és üres volt; egyetlen festmény vagy szőnyeg sem díszítette azt a részt.

Edward utoljára előszedte a papírt, melyre írt a vonaton is.

- Köszönünk mindent! Mennünk kell. Edward és Sven – a fiú rövid töprengés után elszántan kanyarította rá az utóiratot: - Apa és Benjamin pedig, ígérem, meg fognak gyógyulni!

Stella elolvasta a szavakat, szája pedig halvány, ám annál büszkébb mosolyra húzódott.

- Sok szerencsét – köszönt el a két időutazótól. Edward közben háromszor elsétált a fal előtt, és közben erősen koncentrált egy gondolatra.

- Minden legyen olyan, mintha nem kívántam volna semmit.

A falban megjelent egy ajtó, mely magától kitárult a két gyerek előtt. Sven és Edward beléptek rajta, az ajtó pedig halkan becsukódott mögöttük.

A szobában nem volt sok dolog, mindössze egy szék árválkodott középen. Azon pedig egyetlen papírdarab, a következő felirattal. „Mondja ki szíve leghőbb vágyát, és a szoba teljesíti kívánságát.”

- Azt szeretnénk – kezdte Edward, majd mély levegőt vett, és folytatta kívánságát – hogy minden legyen úgy, mint mielőtt kívántam volna tőled bármit.

A szobára egy pillanatra néma csend ült. Majd lassan, de jól érzékelhetően forogni kezdett a helység; a két gyereket a rosszullét kerülgette. A szoba végül megállt, és az egyik falrészen egy ajtó jelent meg.

Edward és Sven egy ideig nem mertek felkelni a földről. Nem voltak benne biztosak, hogy jól érzik magukat ahhoz, hogy felálljanak…

- Edward! Clara! Merre vagytok? – hallatszott egy tompa hang az ajtón túlról.

- Merlinre – suttogta Edward megkönnyebbülten mosolyogva. – Ez…

- Lupin professzor! – fejezte be boldogan Sven.