Edward és Sven szerencséje az volt, hogy nem hallotta őket senki. Az egyetlen személy, aki képes volt kapcsolatba lépni a két időutazóval, nem volt jelen.

A néma csend szinte már fojtogató volt. Sok felnőtt és idősebb gyermek jelent meg azon a helyen, ahová megérkezett. A talaj hideg és kemény volt, Edwardék pedig egyenesen rázuhantak. Nyögdécselve keltek fel a földről, és körülnéztek.

Ezúttal is sikerült olyan helyre érkezniük, ahol még nem jártak kicsiny útjuk során. Égbenyúlóan magas kupolás, arany, fekete és fehér selyemmel díszített, virágokkal és koszorúkkal borított templomban álltak. Körülöttük mindenki csendesen, magába roskadva ült a székeken, fekete ruhában. A két gyerek ebből a szomorú, nyomott hangulatból, és a helyszínből valami nem túl kellemes eseményre következtetett. Ám azt, hogy mi is volt az a rossz dolog, csak ezután tudták meg…

A harangok ekkor megkondultak. Az ajtó lassan, nehézkesen kinyílt, és egy bíbor ruhás pap jött néma léptekkel, kezében keresztet tartva. A nép felkelt, és némán nézett egyenesen előre.

Edward és Sven tekintete csak ekkor jutott el a ravatalig. A virágok és selyemszalagok halmazában is jól kivehető volt egy ősz hajú, idős férfi teste. Első pillantásra nem tűnt ismerősnek, de ahogy lassan, halkan közelebb léptek, megismerték. A fiú úgy érezte, menten megáll a szíve: az idős férfi… az ő édesapja volt.

- Ne… - suttogta rémülten kalapáló szívvel.

- Oh, Edward… – fogta meg a kezét Sven. A lányt is nagyon megtörte halott tanára látványa.

A bíbor ruhás pap idő közben odaért a ravatalhoz. Edwardék felnéztek, és megállapították, hogy a férfi nem más, mint az előző időben megismert Astrik.

- Kedves egybegyűltek – kezdte a beszédet Astrik. Kezében nem volt semmiféle szentírás, se gyászbeszéd; amit mondott, önmagából jött. – Azért gyűltetek ma össze, hogy végső búcsút vegyetek egy kiváló embertől; szerető férjtől, és gondos apától… Remus Lupintól.

- Én ezt nem bírom, Sven – suttogta Edward remegő hangon.

A lány olyan mély fájdalmat és felfoghatatlan szomorúságot látott barátja arcán, hogy gyengéden karon fogta, és elindult vele ki a templomból. Edward azonban félúton megtorpant, és dacosan visszafordult.

- Nem… akkor is látnom kell… tudnom kell, miért halt meg!

A jelenlevők nem hallották szavaikat, mindenki a pap szavaira figyelt.

-… mindazonáltal szép életet mondhatott magáénak – folytatta Astrik. – Lelke milliónyi embernél tisztább volt, s bár származása miatt a társadalom kirekesztette őt, mégis megpróbált és sikerült is boldog életet éljen. Hetvennyolc éves korában érte őt a halál…

- De miért? – kérdezte maga elé szomorúan Edward.

Míg Astrik a gyászbeszédet mondta az embereknek, Edward tekintetét körbehordozta, hogy lássa, kik is vesznek részt Remus temetésén. Talán nem volt éppen illendő az, ha az ember a saját édesapja temetésére, és gyászbeszédére nem figyel, de úgy érezte, nem tudja végighallgatni a fojtogató némaságban ékesen csengő pap hangját. Helyette körbenézett, s talált is nem egy meghökkentő párost.

Bár már a saját idejükben is együtt voltak, Edward mégis meglepődött, mikor nővérét, Marie-t egy fekete hajú, fekete ruhába öltözött, komor tekintetű fiatalember karolta át vigasztalóan. A férfiben Edward felismerte Marie régi iskolás barátját, Dorian Pitont.

Nem sokkal hátrébb ült egy másik páros. Edward egy újabb döbbenetes hírrel lett gazdagabb. A fiú szembetalálta magát bátyjával, Daviddel, és ami miatt igazán meglepődött: kis családjával. Mellette a széken egy fekete hajú nő ült, őmellette pedig egy alig tíz év körüli lányka foglalt helyet.

A ceremónia nem tartott túl sokáig. Astrik hamarosan befejezte magasztos beszédét, majd mindenki felállt helyéről. A ravatalhoz egy sötét ruhás, őszes hajú nő lépett. Stella megtört, fájdalmas arccal nézett néhai, szeretett férjére.

- Anya, gyere – fogta meg a kezét David. – Gyere…

- Menjetek előre - szólt rekedtes hangon a nő.

Gyermekei, és családjuk lassan magára hagyta a szenvedő özvegyet. Stella még közelebb lépett Remushoz, és finoman homlokon csókolta. Behunyt szemén keresztül is kicsordult forró könnye.

- Ég veled – nézett utoljára Remusra. A nő reszketeg ujjai megsimogatták a férfi arcát, ahol még frissnek tűnő sebek éktelenkedtek.

A nő elhagyta a ravatalt, majd könnyeivel küszködve, nehéz léptekkel indult a templom kijárata felé.

Edwardék lába alatt hirtelen eltűnt a talaj, de az Időkapu még nem nyílt ki. Csupán rövid időt tettek meg előre a jövőbe. Egy ismerős, csendes kis szobában találták magukat.

- Ez a mi házunk – állapította meg Edward. Ideges tekintettel nézett körbe. Az előző események a templomban igencsak felkavarták őt.

A nappaliban találtak rá Stellára. Körülötte David és Marie térdeltek, és vigasztalták szomorú édesanyjukat. Astrik az egyik fotelben ült; ugyanaz a bíbor papi ruha volt rajta, mint amiben Remust ravatalozta. A szobában kisebb gyermekek is voltak, mindnyájan sötét talárban.

- Anya, szomjas vagyok – kelt fel az egyik kislány, és a Stella mellett ülő fekete hajú nőhöz tipegett.

- Mit szeretnél, Anne? – a nő felkelt, kézenfogta a gyermeket, és kisétált vele a konyhába.

- Ne szomorkodj, Stella – szólalt meg Astrik, aki eddig épp egy fiúcskának olvasott fel valami könyvből. – Az élet megy tovább.

- Tudom… de nagyon nehéz elveszteni, akit a világon a legjobban szerettem – sóhajtotta a nő.

- Apa sem szeretné, ha itt búsulnál – próbálta vigasztalni Marie is. – Nyugodj meg – simogatta a fiatal nő Stella kezét.

- Szegény anya… - nyilatkozott bánatosan Edward.

- Astrik bácsi, hallottam valamit! – nézett a férfire az ölében ücsörgő kisfiú. – Azt mondta, szegény anya. De anya nem is szegény!

Edward és Sven egymásra néztek, majd csodálkozva fordultak a kicsi, barna hajú fiúcskához. David felkelt Stella mellől, és a fiúhoz lépett, majd átvette Astriktól, és az ölébe vette.

- Mit hallottál, Benjamin? – kérdezte a férfi.

- Egy fiú hangját, de hát itt nincs más kisfiú, mint én – nézett nagy szemekkel apjára.

- Hallasz minket? – kérdezte izgatottan Edward.

- Apa, megint hallottam! – bújt szorosan Davidhez Benjamin.

- Ne félj… - nyugtatta meg a férfi. Mivel ők nem hallották Edwardot, nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget annak, hogy a fiú viszont hallja…

- De apa, azt kérdezte, hallom-e őket – motyogta a kisgyerek.

- Sven – fordult izgatottan Edward a lány felé. – Ez a fiú hall minket!

- Igen, észrevettem – mosolygott halványan. - Figyelj, Benjamin! – nézett ismét a fiú felé, aki ekkor befogta a fülét. – Kérlek, hallgass meg! Az én nevem Edward…

- Akkor is menj el, te csúnya hang – rázta a fejét. – Apa, azt mondta, hogy ő Edward, szólj rá.

A jelenlévő felnőttek szeme csodálkozva nyílt ki. Stella abbahagyta a csendes sírást.

- Edward? Istenem, David… - nézett kétségbeesetten a fiára és az unokájára.

- Benjamin, mostmár elég legyen – feddte meg David a fiút.

- Benji, mondd, mit mondott még ez a fiú? – kérdezte nyugodtan a fotelben ülő Astrik.

- Még semmit… apa, tegyél le, beszélgetni fogok Edwarddal.

David letette a fiút.

- Szólalj meg, hang! – ült le a szőnyegre, és várt.

Edward és Sven közelebb ment hozzá, és leguggoltak elé.

- Mondd meg anyának… illetve, a nagymamádnak, hogy részvétem Remus miatt – szólt csendesen Edward.

A kisfiú Stella felé fordult, és elmondta, mit üzent neki a „furcsa testetlen hangocska”.

- Edward, te élsz?!

- Benjamin, elég legyen! Nem hiszem el, hogy bármit is hallasz – szólt rá komolyan David.

- Hagyd csak, David – szólalt meg Astrik. – Benjamin igazat mond.

- Miért, talán te is hallod ezt a hangot? – csodálkozott David.

- Nem, sajnos nem. De azt tudom, hogy a fiad nem hazudik.

- Benji – szólt ismét Edward. – Mondd meg a… nagymamádnak, hogy segítenie kell nekünk hazajutni.

- Nagymama, a fiú azt mondja, hogy segíts neki hazajutni – adta át az üzenetet Benjamin.

Sven eközben felkelt, és keresni kezdett a szobában valamit. Edward nem vette észre, mit csinál, mert túlságosan le volt foglalva az üzengetéssel.

- Edward, gyere egy percre – szólt a lány, mikor megtalálta az asztalon, amit keresett.

Míg Benji beszámolt a lány szavairól is, Edward odament hozzá.

- Mit találtál? – kérdezte.

- Papírt és pennát – nézett elégedetten az íróeszközre és a pergamendarabra.

- Nem érünk vele sokat, ha nem tudunk semmihez sem hozzáérni – szólt csüggedten a fiú.

- Igen, de mi van, ha mégis hozzá tudunk érni? – a lány, hogy szavainak hitelt adjon, felemelte a pennát. A szobában döbbent csend állt be, mindenki a lebegő pennára figyelt.

- A kislány emelte fel, azt mondta, felemeli – jelentette ki Benjamin nagy szemekkel nézve a repülő tárgyat.

- Merlinre – suttogta hitetlenül Marie és Edward. A konyhából belépő nő és a kislány is csodálkozva meredtek a pennára, mely éppen most landolt a pergamenen.

- Mi történt itt? – kérdezte a nő Davidre nézve, mintha tőle várná a választ.

- Anya, nézd, ír valamit valaki a lapra – mutatott a sercegő pennára az Anne nevezetű lányka.

Edward erősen összpontosított. Az idősíkok közötti eltérés miatt, ugyan meg tudta fogni a pennát, de ha nem koncentrál, nem sikerül megtartania az íróeszközt. Néhány szót leírt a lapra, majd megfogta a pergament, és Stellához vitte. A nő tétován elvette a levegőből a lapot, és elolvasta rajta az írást.

- Anya, vigyél el, légyszi, a Roxfortba, vissza kell mennünk oda, ahonnan jöttünk – olvasta fel a nő hangosan az üzenetet.

- De hol van az a hely, ahonnan jöttek? – kérdezte homlokráncolva David.

Edward gyengéden kivette anyja kezéből a pergament és újabb szavakat firkantott a lapra. Majd mikor végzett, visszaadta Stellának a lapot.

- 2020-ban, a Roxfortból jöttünk el.

- 2020? De hiszen… akkor tűnt el Edward – nézett csodálkozva Marie az anyjára.

- Stella, Edward az a fiú, akiről régebben meséltél? – kérdezte Astrik.

- Igen, ő az – bólintott a nő.

- Edward! – szólt hangosan David, nem tudva, mennyire hallja öccse a szavait. – Hová kellene eljutnotok? És kivel is kellene? – ez utóbbi kérdését már Stella felé intézte.

- Clara Svensonnal tűntek el annak idején, emlékszel? – nézett rá fiára Stella. – És itt azt írta, hogy a Roxfortba kell menjenek.

- Akkor segítsünk nekik hazamenni – határozta el magát David.

Míg többen kisiettek a szobából, hogy segítsenek Stelle-nek összepakolni, addig Stella maga elé húzott egy új pergament és egy tollat. Írni azonban nem írt rá.

- Edward, drágám – nyújtotta maga elé a lapot és a pennát. – Miért nem hallhatom a hangodat?

A fiú elvette, és hosszasan írt rá valamit, majd visszaadta Stelle kezébe. A lapon ez állt.

- Nem tudom. Eddig is csak apa hallott minket, ő is azért, mert vérfarkas volt. Furcsa, hogy Benji is hallja, amit mondunk…

Stella elolvasta, majd szomorúan sóhajtott.

- Akkor már értem, miért hallja a hangotokat. Tudod, Edward, Benjamin is vérfarkas, akárcsak… az apád volt.

- Vérfarkas? – döbbent meg a fiú.

- Tőle örökölte – tette hozzá anyja, mintegy maga elé.

- Anya, indulhatunk? – lépett be a nappaliba ismét David, karjában a kis Benjaminnal.

- Igen – kelt fel nehézkesen a nő. – Edward, Clara, ti pedig kövessetek minket. Elviszünk benneteket a Roxfortba.