Edwardéknak ezúttal egy furcsa esemény kellős közepébe sikerült megérkezniük. A két gyerek már tudta: minden, amit látnak, a még meg nem történt jövőjük. Éppen ezért fokozott kíváncsisággal indultak útnak.

Egy furcsa szerkezet előtt értek talajt. A távolban a Roxfort kastély magasodott, a két gyerek viszont nem a kastélyra koncentrált, hanem egy tőlük néhány méterre lévő párosra. A nő mindkettejüknek ismerős volt: Stella. Viszont akivel beszélgetett, egy idegen férfi volt. Edward kíváncsian /és nem kevéssé remegő gyomorral/ indult közelebb hozzájuk.

- Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte a furcsa, bíborszínű köpenybe burkolózott fiatal férfi.

- Oh, csak gondolkoztam - felelte a nő. Stella nem sokkal nézett ki idősebben, mint Edwardék idejében. Viszont volt valami, ami miatt tekintetét még koránál is idősebbre varázsolta. Edward nyelt egyet, mintha érezte volna, mit fog mondani édesanyja.

- Miről, ha szabad kérdeznem? - nézett rá kedvesen a férfi.

- Eszembe jutott egy emlék - felelte a nő. - Egy régi emlék… a fiamról.

- A fiadról?

- Oh, nem Davidről - mosolyodott el keserűsen Stella. - A kisebbikről.

A két időutazónak rögtön Edward jutott eszébe. Másik, Davidnél kisebb fia nem volt Stelláéknak, a legjobb tudomásuk szerint. Nem is tévedtek.

- Min gondolkoztál róla kapcsolatban?

- Nem is tudom… néha elmerengek, hogy hol lehet most…

- Hol lehet? Miért? - érdeklődött a férfi.

- Tudod, Astrik - nézett rá Stella komoran. - Edward tíz éve eltűnt. Senki nem tudta, hol lehet. Soha nem találtuk meg őt…

Az Astriknak nevezett férfi lassan bólintott, majd tekintetét a furcsa, ezüstös szerkezetre irányította. Egy darabig némán figyelték a fémből készült valamit.

- Eltűntél? - nézett Sven a mellette álló, megdermedt tekintető fiúra.

- Biztosan emiatt az időutazás miatt - felelte maga elé meredve Edward.

- Dehát… ezek szerint sohasem jutunk haza? - tette fel a rémisztő kérdést a lány.

- Nem tudom… ó, bárcsak vége lenne már ennek az egésznek! - tört ki a fiúból a keserű mondat.

A két gyerek lehuppant a fűbe, nem messze a két merengő felnőttől. Stella végül Astrikra nézett.

- Nem tudsz hazamenni? - kérdezte halkan.

- Nem tudok - felelte a férfi. Szemében most először csillant meg a szomorúság.

- Talán meg lehetne javítani az űrhajód… - töprengett a nő.

- Nem azzal van a baj - mosolyodott el Astrik. - Nekem az a feladatom, hogy megtisztítsam a bolygótokat a gyűlölettől. Ezért küldtek ide.

Sven és Edward megdöbbenve hallgatták a férfit. Szavai után a két gyerekben fölmerült a bizarr gondolat: ez az ember egy földönkívüli.

Stella viszont úgy tűnt, nincs túlságosan meglepődve a furcsa szavak miatt.

- Nem lesz könnyű dolgod, itt sajnos rengeteg ember küzd ezzel a „betegséggel”.

- Tudom. Hiszen már felmértem az iskolátokat, és magam is megállapítottam ezt.

Stella fáradtan mosolygott a férfin. Majd egyszeriben komollyá vált tekintete, és Astrikra nézett. Végül levette szemét róla, és megrázta a fejét.

- Mi a baj? - érdeklődött a férfi.

- Semmi - mondta gyorsan a nő. – Illetve… eszembe jutott valami.

- Mégpedig?

- Astrik… nem akarsz…? - tördelte a kezét Stella. - Mivel úgyis itt ragadtál a Földön… mi Remusszal szívesen lennénk… a szüleid.

Edwardot annyira meglepte anyja kijelentése, hogy elnevette magát. Astrik viszont komoly tekintettel fürkészte a nőt.

- Persze, ha nem akarod, nem kötelező – mondta gyorsan, elpirulva Stelle. – De… azért gondold meg.

- Stella Lupin - fogta meg gyengéden a férfi a nő kezét. - Miért ajánlod nekem ezt fel?

Stelle nem válaszolt, csak várakozva nézett rá. A férfi elmosolyodott.

- Szívet melengetően sok benned a jóakarás – jelentette ki. – Megtisztelő lenne, ha a gyermeketek lehetnék.

A nő boldogan elmosolyodott.

- Tényleg lennél a gyerekünk? Ez fantasztikus!

- Nos - somolygott Sven Edwardra. - Gratulálok, lett egy földönkívüli bátyád.

- Ez nem vicces - jelentette ki Edward, de tekintetében nyoma sem volt negatív érzéseknek. Szája halvány mosolyra húzódott.

Amit most láttak, attól viszont újfent arcukra fagyott a mosoly. A férfi a szemük láttára alakult át tizenéves fiúvá. Ruhája kissé nagy lett számára, arca megfiatalodott, őszes haja ismét világosbarna lett. Stella felkelt, megfogta a gyermek Astrik kezét, és visszaindultak a Roxfortba.

- Hát… - Sven csak ennyit tudott erre mondani.

- Ezek után komolyan kíváncsi vagyok a még távolabbi jövőre - mondta Edward még mindig megszeppenve.

Ez a kívánságuk hamarosan teljesült, ugyanis az Időkapu ismét ilyen pillanatot választott magának arra, hogy tovább repítse a két gyereket a jövőbe. Még nem tudhatták, hogy ez lesz számukra az utolsó, jövőbe tett útjuk… és ez lett az egyik legfájdalmasabb is.