A kórházakban általában nagy csend szokott lenni. Azon a helyen, ahova Edward és Sven érkezett, legalábbis az volt. Néma csend.

A két gyereknek fogalma sem volt, miért ül Remus olyan szomorúan a kórházi ágyban fekvő, sebes arcú Stelle mellett. A nő tekintete furcsamód nyugodt volt, de örömnek egy csepp jele sem látszott rajta. A nagy csendességet az ajtó felől jövő hang szakította félbe.

- Mrs. Lupin, készen áll a műtétre?

A megszólított nő lassan a belépő nővérre emelte tekintetét, majd bólintott. Tekintete olyan fájdalmasan szomorú volt, hogy Edwardnak összefacsarodott a szíve.

- David, gyere, menjünk ki – szólt az ágy szélén ülő fiúnak Remus, majd ő maga is felkelt a székről.

- Miért? – nézett fel David az apjára. – Mi baja van anyának? És miért nem mondjátok meg?

- Gyere – mondta szelíden Remus, és gyengéden, mégis határozottan húzta maga után Davidet. Ő még sokáig próbált kiszabadulni az apja kezéből, de Remus végül kitessékelte, majd behajtotta a kórterem ajtaját. Edward és Sven követték őket ki a folyosóra.

- Engedj el! – húzta ki a kezét David Remus szorításából. A férfi nem szólt, csak sóhajtott és komoran meredt maga elé.

- Miért kell anyát megműteni? – kérdezte kicsit nyugodtabban David.

- Nos… - Remus továbbra is a cipője orrát nézte; nem mert felnézni a fiúra. Így is nagy önuralmat kellett magára erőltessen, hogy hangja minél nyugodtabban csengjen. – Stelle állapotos… volt. A baba, ami benne fejlődött… meghalt.

Ez a hír nemcsak Davidet érte váratlanul és felkészületlenül, hanem Edwardot is. A fiúnak sejtelme sem volt, hogy lett volna még egy testvére… és, hogy az édesanyja egyszer elvetélt.

- De… Miért nem mondtátok el… a kisbabát? – szólalt meg David, mikor magához tért első döbbenetéből.

- Én is csak akkor tudtam meg, mikor a keresésedre indultunk – válaszolt Remus.

- Keresésére? – suttogta maga elé Edward elcsodálkozva. Hiába beszélt halkan, a kihalt folyosón Remus könnyen meghallotta a fiú szavait. Felkapta a fejét, és fürkészve próbálta kivenni, nagyjából hol lehet Edward.

- Apa, jól vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel David.

- Igen, semmi baj… - felelte Remus, de tekintete továbbra is a két időutazót kereste.

- Apa, milyen kisbaba volt anya hasában? – nyugtalankodott Edward, ügyet sem vetve bátyja értetlenkedésére.

- Tehát hallottátok… - sóhajtott a férfi szomorúan.

- Kivel beszélgetsz?

- David nem hall? – jött az újabb kérdés Edwardtól.

- Nem, úgy tűnik… - Remus ekkor ismét a mellette ülő Davidhez fordult. – Nos… nem biztos, hogy jó döntés lenne, ha elárulnám neked…

- Így viszont mindenki bolondnak néz – dőlt hátra a fiú.

- Annyi baj legyen – mosolyodott el halványan Remus.

- Edward – ragadta meg Sven hirtelen a fiú vállát. – Mennyi idős a nővéred?

- Marie? Öh… tizenhárom éves. Miért kérdezed?

- És Davidhez képest?

- Hm… - a fiú kicsit elgondolkozott, és rövid időn belül megszólalt. – Tizenkét év van köztük. Ha jól számolom…

- Tizenkét év? – ismételte kissé remegő hangon Remus. A férfi pillantása lassan a mellette ülő fiúra vetődött. Az vajmi keveset értett abból, amit apja néha mondott magának…

Edward is rájött, mire gondolhat Remus és Sven. Csodálkozva nézett a mellette ácsorgó lányra.

- Talán anyukád… nem is vesztette el azt a kisbabát – mondta ki végül.

- Lehetséges lenne…? – töprengett Remus félhangosan.

- Apa, könyörgöm… kivel beszélgetsz? Kérlek, mondd el, nem fogom elárulni senkinek! – kérte kíváncsian David.

- Megmondod neki? – érdeklődött Edward.

Remus lassan a fejét rázta.

- Nem szabad… azzal megváltoztathatjuk a jövőnket, ha most elárulom.

- Jövőnket? – értetlenkedett David. – Miről beszélsz?

A kórterem ajtaja ebben a pillanatban nyílt ki, és egy fehér köpenyes nővér nézett ki rajta.

- Mr. Lupin?

Remus felkelt a székről, ahol eddig ült. David követte és mindketten izgatottan várták, mit mond a nővér.

- Tíz percre bejöhetnek a hölgyhöz – mondta a nő, és kitárta az ajtót.

David nem is tétovázott, szinte rohant be anyjához. Remus egy pillanatra hátrafordult, és tétován megállt az ajtóban.

- Menj csak nyugodtan… szia! – köszönt el Edward derűsen.

Remus halványan elmosolyodott, majd ő is bement a kórterembe.

- Úgy hallom, nekünk is mennünk kell – szólalt meg Sven, ahogy fülét megütötte a már jól ismert sípolás. S valóban, hamarosan ismét az Időkapu örvényébe kerültek.

A két gyerek lassan kezdte annyira megszokni a folytonos időutazást, hogy mikor egy-egy helyre megérkeztek, talpon tudtak maradni. Ezúttal egy ismerős folyosóra vetődtek el. Sötét volt, a folyosón a fényt fáklya szolgáltatta.

- Roxfort – suttogta izgatottan Sven.

Valóban, a hely, ahová érkezte, ismét a Roxfort kastély volt. Hamarosan azt is megtudták, milyen időbe sikerült ez alkalommal érkezniük. Tőlük nem messze ugyanis egy kőszobor volt. Pontosan az, amely mögé Edward azon a bizonyos éjszakán húzódott a szüleitől elfutva. A két időutazó közelebb mentek a szoborhoz, és látták, hogy a fiú ott gubbaszt, és dühös tekintettel mered maga elé.

- Most vagyunk a saját időnkben – állapította meg suttogva Edward. Nem tudta, vajon saját maga hallja-e a hangját, ezért „biztos, ami biztos” alapon nem kísérletezett.

- Edward, itt vagy? – kérdezte egy félénk lányhang nem messze tőlük. A folyosón a szőkésbarna hajú Sven közelített tétován a szobor tövében gubbasztó fiúhoz.

- Itt – mondta kelletlenül Edward.

- Sven, gyere, látogassuk meg apáékat! Tudod, miért vagyunk most itt? Mert veszekedtek – szólalt meg halkan a másik Edward.

- Igen… lehet – nézett rá a lány.

Ekkor azonban egy túlságosan is ismerős, sípoló hang ütötte meg a fülüket. Edward a zsebéhez kapott.

- Máris mennénk? De hát akkor mi értelme volt itt lenni? – dünnyögte a fiú.

Az Időkapu ismét kinyílt, hogy az idő egy másik irányába, a jövőbe repíthesse el a két utazót.