Az Időkapu ezúttal egy fagyos, sötét, havas erdő közepébe repítette Edwardot és Svent. A két gyerek, hála a puha, frissen hullott hónak, ezúttal is sérülés nélkül ért földet, viszont már az első másodpercben csontig fagytak. Dideregve, fázva néztek körbe a területen.

- E-E-Edward… mi-mikor megyünk tovább? – kérdezte összeszorított fogakkal a lány.

A fiú előkotorta zsebéből a szerkezetet. Keze erősen remegett a dermesztő hidegben.

- Miután hóemberré váltunk – sziszegte a fiú reszketegen.

- Akkor indulhatunk.

- Anya, fázok! – vacogta egy vékony hangú fiú, tőlük nem messze. Mikor a két gyerek megfordult, három személy körvonalait vélte felfedezni a hatalmas hóbuckák mellől. Két magasabb, és egy alacsonyabb emberét.

- Ez David hangja – állapította meg Edward. – Kicsit furcsán beszél, de… az övé, azt hiszem.

A fiú nem is tévedett, mikor az alakok közelebb értek, jól ki tudták venni az érkezőket. Stella a fiú szavaira gondolkozás nélkül levette magáról a kabátját, és odanyújtotta a szakadt, vékony ruhás Davidnek.

- Menjünk – időközben a három alak közelebb ért Edwardékhoz.

- Stelle, meg fogsz fázni – aggódott a férfi.

- Nem fogok, ne félj…

A fák lombjai elég sűrűen nőttek ahhoz, hogy eltakarják az égboltot. Legalábbis ott, ahol Sven és Edward állt. A három személynél viszont a hold ragyogó fénye esett rájuk… Már egészen közel jártak a gyerekekhez, mikor történt valami. Remus egyszerre megtorpant, és rémült tekintetét az égre emelte.

- Ajaj – húzta el a száját Edward.

A férfi ezután fájdalmasan felkiáltott, és térdre esett. Alakja kezdte felvenni vérfarkas formáját.

- David, menekülj! – ordította a nő a döbbenten álló tizenéves fiúnak. – Fuss!

David pedig, mikor felocsúdott, minden erejével szaladni kezdett. Ez a hatalmas hóban nem volt éppen könnyű feladat.

A két időutazót viszont láthatóan nem érzékelte a vérfarkas. Sven még azt is elfelejtette, hogy fázik; csak nézte Remus átváltozását. Szemében csodálat és rettegés ült.

Bár a saját apja volt, még Edward sem látta átalakulni Remust.

Stella időközben szembeszállt szeretett férjével, hogy mentse a lassan bukdácsoló Davidet. A nő felvette animágus alakját, s fekete kutya képében küzdött a nála jóval nagyobb vérfarkassal. A két gyereknek még megijedni sem maradt ideje, Remus egyetlen vad karomcsapással a földre terítette Stellát. A fekete kutya fájdalmasan nyöszörgött, mellkasából ömlött a piros vér a hóba.

- Anya! – kiáltott fel Edward rémülten.

A vicsorgó farkas figyelmét csak egy pillanatra tudta lekötni a fiú hangja. Az emberi szag elvette a józan tudatát, s már futott is David után. A két gyerek nem tudta, Stella mellett maradjanak, vagy Remusék után eredjenek.

A fekete, vérző kutya nyöszörgése végül döntésre bírta őket.

- Jaj, anya… - Edward vacogva térdelt le a hóba anyja elé. Stella nem érzékelte őket. A kutya felkelt a hóból, és támolyogva indult meg arra, amerre Remus nyomait látta. A két időutazó követte.

A vérfarkas nyomai egy vastagon hóval borított sziklához vezettek. Onnan egy férfi mogorva sziszegésére lettek figyelmesek.

- Tűnj már innen! Hagyd békén azt a kölyköt!

Edward és Sven nem ismerték fel a hangot, de úgy tűnt, Stella nagyon is jól ismeri. Fejét felkapta, és reszketve próbált meg fülelni – ám erőtlen volt, túl nagy volt a sérülése. A kutya alatt meginogtak lábai, egyensúlyát és eszméletét vesztve terült el a hóban.

Edward ismét aggodalmasan pislogott anyjára, de figyelme hamarosan ismét a sziklafal felé terelődött.

- Takarodj! – kiáltotta a férfi. A két gyerek egy ideig nem hallott mást, csak kiabálást, dühös vicsorgást és morgást. Mikor Edwardék közelebb merészkedtek, megpillantották a küzdőket.

- Sven… – suttogta döbbenten a fiú, ahogy tekintete a magas, szürke taláros, vörös hajú férfin időzött. Az illető ugyanis nem volt más, mint Novus Hostin – az a Hostin, akivel már találkoztak, Remus diákkorában.

A küzdelem abbamaradt. Remus elhúzódott a hóba kényszerített Hostintól, és vicsorogva végigmérte. Majd ismét futásnak eredt, ezúttal nem a vörös hajú férfit vette célba. Arra felé, amerre a vérfarkas futott, egy rémült gyermek nyöszörgése ütötte meg a fülüket…

- Lupin, azonnal állj meg! – ordította Hostin, és sietve feltápászkodott a földről. A két gyerek nagy meglepetésére Hostin bátran szembeszállt a vérfarkassal – és ezúttal ő győzedelmeskedett. A férfi egy tőrt rántott elő az övéből. Bal kezébe fogta a fegyvert, jobb keze körmeit pedig belemarta Remus testébe. A vérfarkas fájdalmasan felvonyított, majd beleharapott Hostin jobb karjába. A vörös hajú összeszorította a fogát, s a másik kezében lévő tőrjét a farkasba döfte.

Edward a félelemtől kidülledt szemmel figyelte a véres jelenetet.

- Milyen kár, hogy kutya bajod se lesz tőle – sziszegte gyűlölködve Hostin, és kirántotta a tőrjét és hosszú körmeit Remusból.

A vérfarkas a földre esett, és vérző sebeit nyalogatta nyüszítés közepette. Hostin vetett rá egy megvető pillantást, majd feltűrte a jobb kezén a talárt, és vizsgálni kezdte a sebeit. Ott, ahogy Remus megharapta, csendesen, és megállíthatatlanul fojt a vére.

- A fenébe – morogta dühösen, és megpróbálta másik kézzel lefogni a sebet.

Edwardot azonban vajmi keveset érdekelte most a férfi sérülése. A fiú nem bírta megállni, Remushoz sietett és letérdelt elé a hóba. A vérfarkas tekintete fájdalmas volt, szaporán lélegzett. Edward kétségbeesetten fordult Sven felé, aki valamivel nyugodtabb arcot vágott.

- Ne félj, nem lesz semmi baj – nyugtatta.

A lány, bár tudta, hogy Remus még az ő idejükben is élni fog, mégsem ezért mondta ezeket a szavakat. Sven vérfarkasok /és a varázslények/ iránti szeretete nemcsak rajongásból állt; a lány ismerte is jól ezeket a lényeket, és tudta, melyikre mi jelent nagy veszélyt. A vérfarkasoknak csak az ezüst tud ártani – mely egyben meg is öli őket. Szerencsére Hostin kése valami más anyagból készült.

- Nézd – mutatott Remus sérülésére. A farkas oldalából lassan elállt a vérzés, ugyanúgy, ahogy mellkasából is, ahova Hostin a körmét fúrta. Edward megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a mellettük térdelő és ziháló Hostinra nézett.

- Ki ez az ember?

- Hostin… nem ember – felelte Sven, még mindig Remust fürkészve szemével.

Edward kissé meglepődött a kijelentésén, de mielőtt megszólalhatott volna, hirtelen két ember jelent meg tőlük nem messze. Az egyik, egy fehér köpenyes nő felmérve a terepet azonnal a ziháló Hostinhoz sietett. A nő előkotort talárja zsebéből egy fiolát és a férfi szájához emelte, hogy Hostin az utolsó cseppig kiigya.

A másik személy egy férfi volt, hosszú fekete haja és kék szeme volt, elszánt tekintete az éledező vérfarkasra irányult. A férfi néhány pillanat múlva átalakult fekete kutyává.

- Sirius Black – ismerte fel apja régi barátját Edward.

A kutya határozott, gyakorlott mozdulatokkal nyomta vissza és tartotta a földön a sebesült vérfarkast, míg Madame Pomfrey, a Roxfort akkori javasasszonya ellátta Hostin sérülését.

- Végeztem – jelentette ki kissé reszkető hangon a nő. Sirius felugrott Remusról, átváltozott emberré, majd a nővel együtt megragadták a félig ájult Hostint és hoppanáltak.

Remus felkelt a hóból. Sérülései, bár súlyosak voltak, gyorsan gyógyultak így, vérfarkas alakban. Lassú, bizonytalan léptekkel indult meg az eddig ájultan heverő Stelle felé. Majd mikor odaért, letérdelt mellé, és fejét a fekete kutya mellkasa alá fúrta, hogy felemelje. Edwardék távolabbról figyelték ténykedését. Remus végül megemelte Stelle-t, és elhurcolta egy melegebb, szélvédett helyre. Ott letette, majd szorosan mellésimult, hogy védje őt a hidegtől.

Edwardék nem maradhattak ott tovább. Bár a két gyereket nagyon is érdekelte volna, mi történt később, hogyan menekült meg Stella, vagy hogy mi lett Daviddel. Ám az Időkapunak más tervei voltak, Edward és Sven elindultak hát egy újabb időbe.