A páros ezúttal nem a kemény földre érkezett, hanem egy jóval puhább dologra: egy ágyra. Edward, ahogy szétnézett, elmosolyodott: a szoba nagyon is ismerős volt neki. Tudta, hogy a szülei szobájában vannak, noha az nem minden részletében hasonlított arra, amilyenre ő emlékezett.

Úgy tűnt, Svennek is ismerős a helyiség.

- Ez nem a szüleid szobája a Roxfortban? – kérdezte.

- De az – mosolygott a fiú, és lekászálódott az ágyról.

- Szerinted… visszajöttünk a saját időnkbe? – reménykedett Sven.

Edward azonban lassan megrázta a fejét.

- Nem… szerintem nem. Valahogy nem így néz ki nálunk apáék szobája… - Sven is leszállt az ágyról, s Edward most azt vette szemügyre. – Ez például csak egy egyszemélyes ágy… apa és anya nem férnének el rajta.

Bár nem gondolt semmi rosszra, mikor ezeket a szavakat mondta, mégis mosolyt csalt Sven arcára.

A két gyereknek azonban hamar az arcára fagyott a mosoly, mikor az ajtó kivágódott. Edward és Sven ijedten ugrottak félre az ágytól.

A fiúnak csodálkozva nyílt ki a szeme, ahogy szembetalálta magát apjával – ám Edward nem emiatt volt meglepett. Remus egész megjelenése, tekintete dühöt és fájdalmat tükrözött. A fiú Sven felé fordult, aki megszeppenve bámulta jövendőbeli tanárát.

- Remus, fejezd már be! – hallatszott egy ingerült hang a folyosóról. Hamarosan a hang forrását is megpillantotta a két gyerek: egy fekete, hosszú hajú férfit. Edward hamar felismerte benne Remus legjobb barátját, Sirius Blacket.

- Menj innen – morogta Remus ingerülten.

Sirius azonban nem tágított. Becsukta maga mögött az ajtót –ami nem ment éppen hangtalanul –, és az ablak előtt álló íróasztalhoz sétált.

- Nézd… biztos van rá valami magyarázata…

- Biztosan – Remus lehuppant az ágyra, majd dühösen hátravetette magát. – De arra már nem vagyok kíváncsi…

Edward érezte, hogy hideg a keze. A gyerekek a falnak döntötték hátukat, és figyelték a két férfi „beszélgetését”.

Sirius ekkor a barátja felé fordult. Szeme szikrázott a dühtől. Ám mielőtt bármit is mondhatott volna, a szoba ajtaja kinyílt. Mindnyájan odafordultak, és várták a belépőt. Ám az ajtóban nem állt senki. Sirius leszállt az asztalról, ahol eddig ült.

- Bolond farkas… – morogta mérgesen, és bezárta az ajtót. Majd ismét az ágyon fekvő férfihez fordult. – Remus, zárd be azt az ablakot, huzat van! – mondta, a nyitott ablakra célozva szavaival.

Remus azonban a helyén maradt, még csak rá sem nézett. Tekintete mereven a plafonra szegeződött.

- Zárd be, ha akarod – szólt végül színtelen hangon.

- Nagyszerű! – mérgelődött Sirius, és az ablakhoz lépett, hogy egy kisebb robajjal azt is a keretébe csapja. – Mellesleg hallom, egész nap hoztad ezt a formád. Nem zavar, hogy mindenkit magad ellen fordítasz?

- Nem – válaszolt Remus. Edward úgy érezte, nem sokáig bírja ilyen keserűnek látni az apját. A fiú megszorította a mellette álló Sven kezét, hogy bátorítást nyerjen tőle. De Sven is éppoly szomorú és tehetetlen volt, akárcsak ő.

- Remus, nézd… én sajnálom, ami tegnap a Gyengélkedőn történt…

- Sajnálod? – nézett rá a férfi keserű mosollyal. – Nagyon megható…

- Apa, miért… - suttogta Edward fájdalmasan. Szerencsére Remus nem hallotta meg a hangját Siriusétól.

- Fejezd már be! Nem én tehetek róla, ha Hostin ekkora hatással volt a lányra…

Lányra? Csak nem egy lány miatt ilyen apa? – gondolta rémült szívvel Edward.

- Akkor ki? Talán én?

Sirius nem válaszolt. Az ő tekintete inkább szomorúságot tükrözött, mint dühöt. Mikor Remus ránézett, az ő arcvonásai is megenyhültek némileg.

- Ne haragudj – szólt halkan. – Csak tudod… nagyon fáj, hogy ez történt…

- Meg tudlak érteni - sóhajtott Sirius.

- De nem Csilla tehet róla.

Edward némán nyögött fel a név hallatán. Csilla… az édesanyjának a magyar neve. Biztos, hogy róla van szó… méghozzá nem is olyan kellemes témában. A fiút nagyon érdekelte, mi történhetett szülei közt.

- Tessék?! – döbbent meg Sirius. Remus úgy tűnt, halványan elmosolyodik. Ám ebben a gesztusban nem volt semmi öröm…

- Végtére is… én hagytam itt minden szó nélkül. És még azt sem mondtam meg neki, mennyire szeretem…

Sirius lassan, elgondolkozva bólintott, majd leszállt az íróasztal tetejéről, és az ágy szélére ült.

- Tudta jól – mondta a fekete hajú férfi.

- Igen… - sóhajtott Remus. – De ő mégis Hostint választotta helyettem.

Edward a névre ismét felkapta a fejét. Hostin… ez a név nagyon is ismerős volt neki. De még mielőtt rájött volna, pontosan ki is az illető, apja hangja zökkentette ki ismét.

- Meg tudom érteni… - Remus arca ismét mosolyra húzódott, de tekintete nagyon is fájdalmas maradt. - Hostin fiatal, és ott lesz majd neki akkor is, ha én már meghalok.

Edwardnak összeszorult a szíve apja szavaira. Nem sok választotta el attól, hogy felkiáltson – amivel minden bizonnyal magára vonta volna Remus figyelmét.

- Remus, hogy juthat ilyesmi az eszedbe? - nézett rá döbbenten Sirius.

- Tudod jól, hogy így van – felelte szinte teljesen nyugodtan a másik férfi. – És azt is tudod, hogy valószínűleg hamarabb meghalok, mint ő.

- Te nem vagy normális – bukott ki Sirius száján.

- Csak nézz rám, Sirius – ült fel Remus. Hangjában mérhetetlen szomorúság és önutálat csendült. – Mi vagyok én? Csak egy vérfarkas. Egy bukott, mocskos félvér…

Ami ezután történt, attól nemcsak a két férfi rémült meg, hanem Edward és Sven is.

- Ez nem igaz!!

- Anya? – suttogta maga elé Edward.

- Csilla… te vagy az? – nézett meglepetten Remus a két gyerektől nem messze. Ahonnan a titokzatos, testetlen hang jött… Mikor Stella levette magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, amit egy Griffendéles fiútól, Harry Pottertől kért kölcsön, Edward kissé meglepődött. Anyja nem lehetett több húsz évesnél, nagyon fiatalnak tűnt… kiváltképp Remus mellett.

- Nem vagy az, Remus! Nekem nem.

- De… te mindent hallottál?

- Igen… - a fiatal lány közelebb lépett Remushoz, és elszántan nézett a férfi szemébe. - Szeretnék mindent elmondani. És szeretném, ha meghallgatnál.

Remus lassan bólintott, majd miután kiküldték az eddig döbbenettől némán álló Siriust, Stella felé fordult. A lány pedig leült mellé.

- Hallgatlak – szólt halkan Remus.

- Edward – pusmogta Sven egészen halkan, miközben Stella beszélt a férfihez. – Szerintem menjünk ki…

A fiú bólintott. Ő is gondolt rá már hamarabb… még amikor Stella nem fedte fel magát a láthatatlanná tévő köpenyből.

A szoba ajtaja félig nyitva maradt, így a két gyerek észrevétlenül ki tudott surranni rajta. Edward a közeli ablakpárkányhoz lépett, s fáradt tekintettel nézett ki rajta. Sven mellé lépett.

- Ne félj, nem lesz semmi baj – szólt vigasztalásképp.

- Tudom… - mondta a fiú, bár szavait némileg meghazudtolta szomorú sóhaja. – Illetve remélem.

- Gyere, menjünk egy kicsit sétálni – ajánlotta a lány.

A két fiatal hamarosan a Roxfort folyosóin jártak. A kastély meglepően kihalt volt… legalábbis azon a részén, ahol ők jártak.

- Fiatal az anyukád – mosolyodott el Sven hirtelen. – Mármint… úgy értem, apukádhoz képest…

- Aha – vidult fel a fiú. – Ha jól tudom, tizenvalahány év van köztük.

- Tényleg? – nevetett felbátorodva Sven.

- Megkérdezhetjük, ha gondolod… szerinted anya meddig marad benn apánál?

- Nem tudom… valamit elkezdett mesélni erről a Hostinról… - a lánynak elakadt a szava. – Várjunk csak! A Hostin nekem olyan ismerős név…

- Tudom, nekem is – bólintott Edward. – És már tudom is, honnan. Ő volt az előző időben az a vörös hajú férfi.

- Tehát még mindig itt van? És… anyukád vele… - nézett kissé hitetlenkedve Sven a fiúra.

Edward viszont nem felelt. Neki is éppoly furcsa volt elképzelni, hogy Stella esetleg megcsalta az apját annak néhai tanárával.

- Talán nem ugyanarról a Hostinról van szó – találgatott.

- Aha, valószínűleg…

A két gyerek nemsokára visszatért a már jól ismert harmadik emeleti folyosóra. Nem messze jártak Edward szülei szobájánál, amikor az ajtó kinyílt, s Stella boldogan nevetgélve jött ki rajta. Edward és Sven megálltak, és kicsit távolabbról figyelték a lányt.

- Szia! Jó legyél – köszönt el derűs mosollyal arcán Stella.

- Rendben – hallatszódott odabentről Remus kedves hangja.

Sven egyik pillanatban megragadta Edward kezét, és húzta maga után, a szoba felé. Míg Stelle és Remus beszélgettek egy rövid ideig, a két gyerek óvatosan besurrant. A fiatal nő nemsokára bezárta maga után az ajtót. Remus boldog sóhajjal dőlt hátra az ágyban.

- Szia apa! – köszönt széles mosollyal arcán Edward.

A férfi ijedten rezzent össze a hirtelen hangra. A két gyerek felé fordult, és néhány másodpercig meglepetten pislogott.

- Edward?

- Aha… mi vagyunk – szólt derűs mosollyal arcán a fiú.

Remus láthatóan zavarban volt.

- Oh… sziasztok…

Sven arcán mosoly bujkált, de nem szólt egy szót sem.

- Sikerült kibékülnötök anyával? – érdeklődött Edward, bár sejtette a választ.

- Igen – Remus halványan elmosolyodott. – Sosem tudtam rá igazán haragudni.

- Nálunk se veszekedtek sohase. Illetve… egyszer – mondta elgondolkozva Edward. – Amiatt vagyunk most itt.

- Valóban?

A két kisdiák időközben az ágyhoz sétált és leültek.

- Igen, mert…

- Van nálunk egy mardekáros lány – folytatta Sven, mikor látta, hogy Edward kissé megakadt. – És… láttuk Lupin professzort és őt együtt…

- Igen, de nem úgy! – szólt közbe Edward, Remus döbbent arckifejezését látva. – Szóval ő… megpróbált elcsábítani, vagy mi…

- De persze nem sikerült – mosolygott Sven.

- Igen, mert apa hűséges – nézett a lányra Edward büszkén.

Remus érdeklődve hallgatta a két, számára láthatatlan gyereket.

- Edward… megkérdezhetem, hogy mikor… melyik évből jöttetek vissza?

- Aha… 2020-ból – felelte a fiú. – És itt mennyi van?

- Kicsit kevesebb. 1994.

- Hm… akkor Davidnek mindjárt meg kell születnie – számolta ki gyorsan Edward.

- Davidnek? – mosolyodott el Remus.

Edward talárja zsebében váratlanul sípolni kezdett az időutazó szerkezet.

- Mennünk kell? – kérdezte Sven.

- Valószínűleg… nem néztem meg, mikor jöttünk, mennyi időnk van.

Ahogy a fiú elővette, látta, hogy valóban itt az idő indulniuk.

- Remélem, megint valami hasonlóan kellemes időbe sikerül megérkezzünk – nézett a lányra Edward.

- Úgy legyen! – Sven Remushoz fordult, aki némán hallgatta, mi történik körülötte. – Minden jót, professzor!

- Nektek is – köszönt el Remus.

- Szia apa!

Az Időkapu ismét kinyílt a két gyerek előtt, s vitte őket a következő időbe.