- Mi lesz a következő óránk?

- Matek. Tényleg, neked van házid?

- Hát, az első két feladatot megcsináltam, a többit nem tudtam…

- Nem baj, elkérhetem?

Edward és Sven ilyen különös nyelven beszélő alakok hangját hallották maguk mellett – pontosabban maguk felett. A két időutazónak ugyanis megint kemény kőpadlón sikerült földet érniük.

- De furcsa ez a föld… - jegyezte meg Sven, mikor felkelt a földről. – Olyan… muglis.

Edward nem igazán figyelt a lányra. Nem messze tőlük egy kisebb csoportban furcsa, mugliruhás diákok beszélgettek. Volt, aki másolt valamit, mások olvasgattak, de a legtöbben beszélgetéssel töltötték az időt. Egy valaki azonban kitűnt közülük: egy lány. Edward tekintete rajta állapodott meg, és megbabonázva fürkészte. A sötét, kócos hajú lány a falnál ült, piros széldzsekiben, és az osztályát fürkészte némán. Arca komolyságot tükrözött, barna szeme fáradtan csillogott.

- Edward… - Sven a fiú mellé lépett. – Ugye ő…

A fiú lassan bólintott a lány befejezetlen kérdésére.

- Mindjárt becsengetnek… - a diákok szedelőzködni kezdtek. Iskolatáskáikat a vállukra vették, és elindultak a hatalmas előcsarnok jobb része felé.

- Csilla, jössz? – szólította meg egyikük a piros dzsekis lányt. Az összerezzent egy kicsit, majd felnézett.

- Megyek – a lány is felkelt, megragadta fekete táskáját, és követte a társait.

- Milyen különös nyelven beszélnek – ráncolta a homlokát Sven.

- Anya magyar származású – mondta Edward.

- Tényleg? – hökkent meg a lány.

- Aha… mesélte, hogy itt született, és sokáig ezen a helyen élt. Gyere, menjünk utánuk!

A két gyerek követte a diákcsoportot. Szerencsére nem tévesztették szem elől őket. Rögtön az első lépcsősor után balra fordultak, és egy rövid folyosó végén lévő tanterembe igyekeztek. Edwardék követték őket, s besétáltak ők is a tanterembe.

Néhány perccel csengetés után bejött a terembe egy férfi. Komoly tekintete tiszteletet parancsoló volt, mindenki azonnal a helyére sietett, és elhallgatott a beszélgetés.

- Hm… biztos szigorú lehet – állapította meg Sven. Halkan beszélt, noha a teremben, mint előtte minden időben, senki nem hallotta a hangjukat.

A mellette álló két lány mondott a tanárnak valamit, majd a férfi helyre küldte őket, s a többiekkel együtt leültek. A tanár egy füzetet vett a kezébe, mire az osztályban izgatott zsibongás vette kezdetét. Mindenki a másikkal beszélgetett, és találgatták, vajon hányas lett a dolgozatuk… a kivételt most is a fekete hajú lány képezte, aki szomorúan sóhajtott, és fejét tenyerébe hajtotta.

- Mi baja van anyának? – nézett Edward a lányra.

- Talán nem érzi jól magát.

- Lehet… és mit csinálnak ezek? – nézett értetlenül a padok közt járkáló, dolgozatot kiosztó diákokra. – Nem a tanárok feladata a dolgozatot kiosztani?

- Lehet, hogy náluk nem - vont vállat a lány. – Ajaj…

- Mi történt?

- Nézd anyukádat…

Edward visszafordult fiatal édesanyjához. A lány egy kockázott papírlapot szorongatott a kezeiben, és összeszorított fogakkal meredt rá. Majd ledobta maga elé a dolgozatot, és tekintetét mereven a padra szegezte.

- Ajaj… ezek szerint nem sikerült túl jól – húzta el a száját Edward.

Fiatal édesanyja elkeseredetten nézett fel a tanárra, aki éppen nála járt, hogy begyűjtse a dolgozatát. Edward és Sven nem értették, miről beszélnek egymás közt olyan komolyan, de a fiú észrevette, hogy mikor a tanár továbbállt, a kócos fekete hajú lány szája sírásra görbül. Ez már önmagában megrémisztette Edwardot: még sohasem látta sírni édesanyját…

- Sven, menjünk innen – suttogta elszorult torokkal.

- Nem tudunk, amíg valaki nem nyitja ki az ajtót – szólt csendesen a lány.

Edwardot viszont abban a pillanatban nem érdekelte, hogy mennyire okoznak feltűnést; futva indult az ajtó felé.

Sven rémülten sietett utána. A tanteremben egy pillanatra néma csend lett, mikor az ajtó nyikorogva, magától kinyílt. Majd, mikor a tanár meggyőződött róla, hogy senki nem ólálkodik a tanterem előtt, bezárta, s a diákok ismét halk beszélgetésbe bonyolódtak.

Edwardék ebből már nem hallottak semmit.

- Jól vagy? – kérdezte Sven, mikor leült Edward mellé a matematikaterem előtti padra.

- Aha… - motyogta a fiú. – Csak… miért csak a rosszakat mutatja meg nekünk az Időkapu?

- Mert azt kérted – felelte a lány.

- Tudom… De azért néha tehetne kivételt… - Edward sóhajtott, majd előszedte talárja zsebéből a fekete fémszerkezetet. Azon a számláló két órát mutatott. Edward elhúzta a száját, és már készült eltenni a Kapcsolót, mikor észrevette, hogy a számok hirtelen nőni kezdtek rajta. Addig-addig nőttek, míg elérték a hat órát.

- Nagyszerű… - azzal eltette a szerkezetet. – Még hat óránk van ebben az időben.

A két gyerek nem tudott mást tenni, mint vártak, hogy vége legyen Stella órájának. Mikor a csengő megszólalt, és a tanteremből lassan szivárogni kezdtek a diákok, Edwardék is felkeltek a padról, és vártak.

Stella majdnem utolsónak jött ki a teremből. Arca kipirult volt, szeme csillogott. Látszott a tekintetén, hogy sok-sok könnyét fojtotta el a tanteremben.

Edwardék követték a lányt a következő órájára. Stella egy másik terembe ment, ami elég messzire volt a matematika tanteremtől.

- Edward… anyukád nem tanult véletlenül angolt is az iskolában? – érdeklődött Sven.

- Hát, biztos tanult – a fiú szája halvány mosolyra húzódott. – Otthon egész jól beszél angolul.

- Sejtem – szólt derűsen a lány.

Stella következő órája azonban nem angol volt, hanem történelem. A tantárgyat egy magas, robosztus alkatú férfi tartotta. Edwardék kissé meghökkentek, ahogy a sok nyüzsgő diák egy emberként pattant fel, és állt vigyázva jöttére.

- Juj… ez tényleg elég szigorúnak látszik – pusmogta Sven a mellette ácsorgó fiúnak.

- Nem irigylem anyát – nézett szét részvétteljesen Edward.

A történelemóra hangulata azonban aligha volt fogható az előtte lévő matematikáéhoz. Bár a férfi első ránézésre nem nézett ki szimpatikusnak, negyvenöt perc múlva a két időutazó rájött: a látszat néha csal…

Edwardnak különösen az tetszett a tanárban, hogy sokszor csalt mosolyt a diákok arcára. Még az elkeseredett Stella Coopert is megnevetette mindig, s ezáltal Edwardnak is jókedve lett az óra végére.

A nap további részében Stellának még hátravolt egy angol, egy biológia és két magyarórája. Edwardék az elsőt élvezték a leginkább.

- Végre értünk valamit – nevetett fel elégedetten Edward.

A diákok kevésbé örültek az angolnak, kiváltképp azért, mert fiatal, szőke hajú tanárnőjük felelést ígért be a csoportnak aznapra.

- Szeretnék néhány személyt megkérdezni jegyre – szólt a tanárnő, végig angolul. – Ki szeretné kezdeni? – nézett szét a diákokon. Minden kéz a gazdája padja alatt lapult.

- A téma, amiből mára fel kellett készüljetek, a szerelem. Nem lesz nehéz, könnyű kérdéseket fogok feltenni belőle… ki lesz az első?

Míg a tanárnő egy fonott, barna hajú lányt feleltetett, Edward és Sven Stella elé ültek egy-egy székre. Sven a felelést hallgatta, a fiú viszont édesanyját figyelte. Stella egyik kezére hajtotta fejét, a másikban tartott ceruzájával pedig szórakozottan kidekorálta az előtte heverő nyomtatott papírlapot kis piros szívecskékkel. Edward látta, hogy Stella egy nevet is leír a lap szélére: Remus.

- Sven… - szólt halkan a fiú. A lány szintén a papírra nézett, és elmosolyodott.

- Alig idősebb, mint most mi, és máris mennyire szereti az apukádat! – jegyezte meg.

Edward tekintete elgondolkodó maradt. Sven nem tudta, mi lehet vele, de Edward hamarosan elmondta.

- Anya honnan tud apáról? Honnan tudja, hogy léteznek varázslók, ha ő maga mugli?

Sven lassan megrázta a fejét.

- Talán… nem tudom – felelte végül. – Tényleg furcsa… És ráadásul nemcsak ismeri, hanem szereti is… nézd mennyi szívet rajzolt köré.

- Csilla, gyere, te következel – szólította fel a szőke tanárnő a lányt. Az kissé megszeppenve nézett fel a nőre, lapját sietősen lefordította.

- Nos… - kezdte a tanár. – Először is, mit jelent az a szó, hogy szerelem?

- A szerelem egy olyan érzés… amit az emberek éreznek, akik szeretik egymást – felelte kissé nehézkesen Stella.

- Nagyon jó – dicsérte a tanárnő, majd újabb, könnyű angol kérdést tett fel a lánynak. – Csilla, mondd el nekem az ideálodat! Milyen a te ideálod?

Edward és Sven érdeklődve hallgatták a fiatal lány feleletét.

- Nincs ideálom – felelte egészen halkan Stella. – Nekem nem számít, hogy néz ki az illető, a legfontosabbak az érzései.

- Ez nagyon szép dolog – mosolygott a tanárnő. – Végül az utolsó kérdés az, hogy te hogy képzeled el a jövődet? Lesz családod? Gyerekeid?

- Igen, szeretnék férjhez menni – mosolygott vissza Stelle. – És szeretnék gyerekeket is. Hármat.

- Fiúkat vagy lányokat?

- Mindkettőt – felelte Stella.

Edward és Sven egymásra néztek, és elvigyorodtak.

- Anyának nem Átváltoztatástant kéne tanítania, hanem Jóslástant – kuncogott a fiú.

Stella megkönnyebbülve sóhajtott fel, mikor a tanárnő ötösre értékelve a feleletét továbbment a következő diákhoz.

Az angol óra után egy biológia következett. A nap végén pedig két hosszú, unalmas órában magyar irodalom és nyelvtan. A diákok fáradtan nyújtózkodtak és ásítoztak a második óra vége felé. Mikor kicsengettek, mindenki öltözködni kezdett.

Stella is magára vette a piros széldzsekijét, vállára kapta a táskáját, és elindult a kijárat felé. Edward és Sven követték.

A közeli buszmegállóhoz sétáltak, majd felszálltak az éppen érkező, tizenötös számú buszra.

- Kapaszkodj – figyelmeztette Edward Svent. Éppen jókor szólt, ugyanis a busz néhány másodperccel később elindult, méghozzá nagyon zötykölődve. A rajta utazó embereknek igencsak kapaszkodniuk kellett, hogy ne boruljanak fel. Edward és Sven ráadásul nem szoktak hozzá a mugli tömegközlekedéshez.

A két gyerek már szívesen leszállt volna, ám meg kellett várniuk, míg Stella is „velük tart”. Ez szerencsére hamarosan bekövetkezett. A lányt láthatóan nem viselte meg a buszozás, sőt, derűsen mosolyogva lépdelt végig az utcán.

- Kár, hogy nem hall minket – jegyezte meg Edward.

- Hm… - Sven a homlokát ráncolva gondolataiba mélyedt. – Furcsa…

- Micsoda? – kérdezte a fiú.

- Hogy anyukád nem hallja, amit mondanánk neki, de apukád igen.

- Apának jók az érzékszervei – vont vállat Edward.

- Persze, hogy jók – nézett fel Sven. – De… akkor is furcsa – mondta végül.

Stella gondolatai eközben merőben máshol jártak. Egy parkon át vezetett az útjuk Stelláék otthona felé. A lánynak, úgy tűnt, valamiért kedves volt a hely, hiszen nem egyszer állt meg és nézett szét ábrándos tekintettel.

Egyik alkalommal pedig nagyot sóhajtott, s mikor meggyőződött róla, hogy nincs körülötte senki, halkan motyogott valamit. Valamit, amiből Edwardék csak a „Remus” szót értették…

- Edward – torpant meg hirtelen Sven. A fiú megállt: ugyanaz vezérelte erre a hirtelen mozdulatra, mint a lányt… egy furcsa, mégis ismerős vékony, sípoló hang.

- Az Időkapu… - morogta a fiú, és sietve előszedte zsebéből a szerkezetet. Nem sokkal később kezdett kialakulni előttük a már jól ismert fényes, kék örvény.

- Remélem, most valami normális időbe csöppenünk – jegyezte meg a fiú. Sven egyetértően bólogatott.

Az örvény hamarosan ember nagyságúra tágult, s beszippantotta mindkettőjüket.