Sven és Edward ezúttal valamivel puhább dologra érkeztek, nevezetesen a pázsitra. A két gyerek még így is sajgó végtagokkal kelt fel a földről.

Azt első pillantásra megállapították, hogy a Roxfort elé érkeztek. Az égen sok-sok fényes csillag ragyogott, s a Hold azon az éjszakán fényesen kerek alakot vett fel.

- Telihold – állapította meg Sven.

- Aha… - Edward ásított egy nagyot; eddig nem nagyon érezte magán a fáradtságot, ám most szemei minduntalan le akartak csukódni.

- Keressünk egy helyet, ahol aludhatunk… - ajánlotta a szőke lány. Edward egyetértően bólintott. – Add ide a térképet.

- Mit? – nézett rá a fiú kissé értetlenül.

- Azt a Tekergők térképét…

- Oh, tényleg – Edward levette magáról a táskát, amit magával hozott, s előhalászta belőle a sárgás, gyűrött pergament. Majd elővette pálcáját, és rövid gondolkodás után elmotyogta a szavakat:

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!

A térképen kirajzolódott a négy Tekergő beköszönő szövege, és a Roxfort kastély körvonala is. A legtöbb alak, aki rajta volt, csoportokba volt tömörülve négy, egymástól távoli helyen. A tanárok /vagy legalábbis az annak vélt, szétszórt pöttyök/ közül sokan szintén a szobájukban voltak. Némelyek azonban, például egy „Novus Hostin” feliratú pötty, fürgén sétálgatott az egyik második emeleti folyosón.

- Menjünk be, mert hideg van – szól Sven vacogva.

Edward összehajtogatta a Tekergők Térképét, visszatette a táskájába, és elindultak a kastély felé. Alig tettek meg néhány lépést, a távolból tompa, elnyújtott farkasvonyításra lettek figyelmesek. Edward megállt egy pillanatra: ismerte már a vérfarkasok vonyítását, s valahol mélyen biztos volt benne, hogy Remust hallja éppen…

Sven egy pillanatra megdermedt, majd szemei összeszűkültek, és halvány mosollyal nézett a távolba.

A Roxfortba érve nem kellett tartaniuk attól, hogy valaki megpillantja őket. Sokáig nem találkoztak össze senkivel, de az egyik folyosón szinte a semmiből egy magas, sovány, vörös hajú férfi lépett elő. Szürke, hideg szemei tompán csillogtak a fáklyák fényében.

Edward a kezében lévő térképre pillantott. A papíron a saját nevük mellett a „Novus Hostin” felirat állt.

A magas férfi, mikor a két gyerektől csupán néhány méterre állt, egy pillanatra megtorpant, és összeszűkült szemmel fülelt. Sven és Edward visszafojtott lélegzettel álltak a fal mellett, de az idegen szerencsére nem vette észre őket.

A két gyerek továbbment, fel egész a Griffendél-toronyig. Ott azonban nem tudtak tovább jutni: a bejáratot egy festmény őrizte, aki éppen mélyen aludt.

- Akkor most várunk – huppant le Edward a földre, s hátát a falnak döntötte. Sven követte példáját.

- Szerinted mennyi lehet az idő? – kérdezte álmosan a lány.

- Fogalmam sincs… de elég késő lehet ahhoz, hogy reggelig itt üljünk.

A két gyerek csakhamar elszundított.

Edward hajnalban ébredt. Fáradt volt még, s nem is önszántából kelt fel…

- Vigyázz már, hova lépsz!

- Nem látok tőled, Ágas!

- Nem lehetne… egy kicsit halkabban, srácok?

- Dehogynem – szólt az egyik fiú. – Érted mindent, Holdsáp.

Edward szeméből azonnal kiment a maradék fáradtság is. Lélegzetvisszafojtva nézett szét, hátha megpillantja a hangok forrását.

Sven feje az ölében pihent. A lány úgy tűnt, még alszik.

- Mezei nünüke – szólt az egyik láthatatlan fiú. A festményen lévő alak, meghallva a jelszót, felkapta a fejét. Csodálkozva nézett maga elé, keresve ő is a hang forrását.

- Süket vagy? A jelszó: mezei nünüke! – ismételte türelmetlenül az előbbi hang.

A portrén lévő személy végül utat engedett a hangoknak. Edward megjegyezte a jelszót, hogy később, ha Sven felébred, ők is be tudjanak jutni. A láthatatlan alakok közben, ha nem is a legnagyobb csendben, de bejutottak a klubhelyiségbe, a festmény pedig ismét bezárult.

Edward nem tudott mást tenni, várt, míg az ölében alvó lány felébred. A fiú nem tudott aludni, egyre csak azok a fiúk jártak az eszében. Talán ők is olyan időutazók, mint ők? Vagy más valami miatt nem láthatta őket? Talán csak hallucinálta az egész esetet…

A másik dolog, ami nagyon is foglalkoztatta, az a ’Holdsáp’ név említése volt. A Tekergők Térképén is ez a név jelent meg, mikor megpróbálták kinyitni. Ő az egyik készítője… És az egyik fiú így szólította a barátját. Edward sejtette, hogy ezeknek a testetlen hangoknak közük van ahhoz az ócska pergamenhez.

Sven nemsokára felébredt. Álmosan pislogott néhányat, majd mikor rádöbbent, hogy Edwardon alszik, zavartan kelt fel róla.

- Bocsi… - szólt halkan.

- Semmi baj… - mosolygott a fiú. – Figyelj, Sven…

Edward elmesélt mindent a lánynak.

- Aham… ezek szerint Holdsáp úr itt van a toronyban – vonta le a következtetést Sven.

- Igen. És a többi Tekergő is – tette hozzá a fiú.

- Megjegyezted a jelszót? – kérdezte Sven elgondolkozva.

- Meg – bólintott Edward. – Mezei nünüke. De nem hiszem, hogy…

Mielőtt befejezhette volna, Sven felpattant, és a festmény elé állt.

- Mezei nünüke! – szólt hangosan.

A portré nem hallotta a hangját. Sven még hangosabban mondta a két szót, de szavai ismét süket fülekre találtak.

- Sven… apán kívül nem hall minket senki – jegyezte meg Edward mellette.

- Oh, tényleg – jutott eszébe a lánynak. – Akkor várjunk, míg jön valaki.

Ismét leültek a fal tövébe, és vártak.

- Kíváncsi vagyok, kik lehettek ezek – szólalt meg Edward. – Egyikőjük hangja ismerős is volt…

- Majd kiderül… - vont vállat a lány. – Elvileg, ahová csak kerülünk, találkozunk Lupin professzorral, itt is biztos…

- Ez az! – kiáltott fel diadalmasan a fiú. – Igen, azt hiszem, megvan…

- Micsoda? – értetlenkedett a lány.

- Szerintem az egyik láthatatlan valaki apa volt – mondta Edward. – Azért volt olyan ismerős a hangja…

Sven csodálkozva nézett rá, de el kellett ismernie, hogy igaza lehet.

- Hát, mindenesetre ez megmagyarázná, mit kerestek hajnalban a hálókörleten kívül – jegyezte meg végül a lány.

- Igen? Miért?

- Telihold volt – nézett rá a lány. – Biztos segítettek apukádnak, miután… visszaváltozott.

- Lehet…

A festmény ekkor kinyílt, s néhány gyerek jött ki rajta. Edward és Sven felkeltek, és vártak a megfelelő pillanatra, hogy besurranjanak. Miután az utolsó fekete taláros, vörös-arany díszítésű nyakkendős diák is elhagyta a kijáratot, a két gyerek gyorsan besurrant rajta.

A klubhelyiség szinte semmiben nem tért el attól, amilyen az ő idejükben volt. A kandallóban kicsiny parázs égett, előtte két széles, kényelmes fotel állt.

A helyiségben nem tartózkodott sok diák. Csupán az egyik széles kanapén foglalt helyet három pizsamás, kócos hajú fiú. Bágyadt, fáradt tekintettel meredtek maguk elé, ami mosolyt csalt Edward arcára. A fiú elindult feléjük. Sven követte, majd mindketten leültek velük szembe.

- Fáradt vagyok… - nyögte a szemüveges fiú.

- Nem vagy egyedül – motyogta a másik, sötét hajú. Barátjuk, egy szőke hajú, duci fiú behunyt szemmel ült mellettük, és egyenletesen szuszogott.

- Sirius… elárulnád, miért kellett neked Pipogyuszt belekeverni ebbe a dologba?

A fekete hajú srác sóhajtott, majd felemelte a fejét, és barátjára nézett.

- Azt hittem, jó poén lesz… nem gondoltam, hogy ez lesz belőle…

- Persze – húzta el a száját a szemüveges fiú. – Remus szó szerint tárt karmokkal várta volna…

Edward és Sven összenéztek.

- Sajnálom, Ágas – bökte ki a Sirius nevű fiú.

A másik fiú nem szólt semmit; talán túl fáradt volt ahhoz, hogy tovább feszengesse a témát.

- Ők a Tekergők – szólt végül Edward halvány mosollyal arcán. – Ők hárman… és apa.

- De ő hol van? – kérdezte Sven.

- Nem tudom… talán még alszik.

- Ők is elég fáradtnak tűnnek – mosolyodott el a lány is.

A szemüveges, vékony fekete hajú fiú hátradöntötte a fejét, és behunyta szemét. Néhány lélegzetvétel után azonban hirtelen riadt fel – akárcsak a másik kettő. Az emeletről tompa puffanás hallatszódott, mintha valami /vagy valaki/ elvágódott volna odafent. A három Tekergő összenézett.

- Remus… - nyögték egyszerre, majd felpattantak, és siettek fel az emeletre.

- Mi történt? – nézett nem minden aggodalom nélkül Edward a lányra.

- Nézzük meg!

Edward és Sven is felkeltek, és követték a fiúkat. Az első emeleten az egyik szoba ajtaja félig nyitva volt, mögötte hangok szűrődtek ki.

- Holdsáp, térj magadhoz!

- Gyerünk már, mi van veled?

- Ébredj!

Edward óvatosan belépett a fiúk hálószobájába. A három pizsamás alak egy negyedik felett görnyedt, aki a földön feküdt. Edwardnak nem kellett hallania apja nevét, látásból is azonnal felismerte – még a sebes arca is ugyanaz volt, mint amilyennek ők látták, néhány évvel fiatalabban.

Remus hamarosan magához tért. Kinyitotta a szemét, és fáradtan mosolyogva nézett végig a három aggódó alakon.

- Semmi baj – szólt halkan.

- Öregem, nagyon ránk ijesztettél – szólt megkönnyebbülve Sirius.

- Bocs… csak egy kicsit megszédültem…

A másik három fiú segített Remusnak felkelni, majd leültették az ágyra. A barna hajú, sápadt arcú fiú hálás pillantásokat küldött barátai felé, akik viszont komolyan néztek vissza rá.

- Történt valami? – kérdezte végül Remus, köztük járatva tekintetét.

- Hát… ami azt illeti, igen – felelte Sirius.

Remus rémülten pislogott rájuk.

- Ne fél, senkit nem haraptál meg az éjjel – nyugtatta meg a szemüveges fiú. – De…

- Igen?

- Piton tudomást szerzett… rólad – mondta végül Tapmancs.

- Jaj, ne… - nyögte megsemmisülten Remus.

- Ne félj, Dumbledore el fogja intézni, hogy ne járjon a szája.

Remus bólintott lassan.

- Hozok neked valamit enni… oké? – kelt fel Sirius.

- Kösz…

- Mi is megyünk veled – Ágas is felállt az ágyról, magával húzva a szőke fiút.

- Rendes tőletek – nézett fel rájuk a barna hajú fiú.

- Ugyanmár, mire valók a barátok? - mosolygott szélesen Sirius.

Remus fáradt, elkínzott arcán is mosoly jelent meg. A fiúk kimentek, Remus pedig egyedül maradt a szobában… látszólag.

Edward és Sven a fiúval szemben ültek az egyik ágyon. Edward most a mellette ülő lányra nézett. Talán várta, hogy Sven megmondja, mit tegyen. A lány azonban továbbra is a szomorú arcú Remust fürkészte.

- Remus! – szólította meg Edward az apját.

A sápadt fiú felkapta fejét a hangra.

- Ki az? – kérdezte homlokráncolva.

- Edward – felelte a fiú.

Remus arcán csodálkozás, majd felismerés tükröződött.

- Emlékszem rád – suttogta egészen halkan. – Hol vagy?

- Veled szemben, az ágyon ülünk – mosolygott a fiú. Remus oda nézett, ahol a két gyerek ült. Elmosolyodott.

- Kik vagytok ti?

- Edward, nem szabad… - suttogta Sven, mielőtt a fiú válaszolhatott volna.

- Kérlek – nézett feléjük Remus szomorú arccal. Edward a lány felé fordult. Sejtette, hogy apjának ez a pillantása Sven szívéig hatol…

- Edward a fiad – válaszolt a fiú helyett Sven. Remus szeme kinyílt a csodálkozástól.

- A fiam? De ez lehetetlen… - Remus megrázta a fejét. – Azt hittem, nekem nem… hogy, nem lehet gyerekem…

- Én vagyok a harmadik – mosolygott Edward.

Remus arcán szelíd mosoly ült.

- Jó érzés tudni, hogy lesz valami jó a jövőmben – mondta végül.

- Hidd el, boldogok lesztek anyával. Tényleg, de jó lenne anyával is találkozni… - nézett derűs tekintettel a fiú Svenre. A lány halványan mosolygott.

- Hát, ha szépen kéred azt az Időkütyüt, talán meghallgat.

Edward előkotorta zsebéből a szerkezetet.

- Még két percünk van, mielőtt továbbállunk – jegyezte meg.

- Kár – szólt halkan Sven.

Ez az idő nagyon hamar eltelt, s Edwardék előtt ismét kinyílt az Időkapu, mely magába rántotta a két gyereket.