Az Időkapu következő állomása már nevezetesebb helyszín volt: a Szent Mungó. Mint előtte a kicsiny házban, ezúttal is a kemény padlóra sikerült érkezniük, ami nem volt éppen kényelmes. Edward és Sven nagy nehezen, nyögdécselve feltápászkodtak.

- Ez meg milyen hely? – csodálkozott Sven.

- Szerintem a Szent Mungó… csak egy kicsit mintha felújították volna – mondta Edward.

- Oh… Talán nemrég épült…

Hirtelen egy fehér taláros, ősz halántékú férfi sietetett el mellettük. Az idősebb gyógyító nem messze tőlük egy szobába lépett be. Sven és Edward követték, s ahogy benéztek, jónéhány embert láttak a szobában.

- Mi van itt, családi tanács? – csodálkozott Edward.

- Nézzünk beljebb? – kérdezte Sven kissé félve attól, vajon mit találnak ezúttal odabent.

A fiú azonban elszántan bólintott.

- Essünk túl rajta, akármi is lesz most…

A két gyerek bement a kórterembe. Bár sejtették, ebben az időben is érvényes az, hogy nem hallják őket, mégis csendben maradtak. A szobában, az egyik ágyban egy fiatal, öt év körüli fiú feküdt. Arcán mély karmolások éktelenkedtek, de Edward még így is felismerte a fiúcskában az édesapját.

- Mi történhetett vele? – kérdezte Sven halkan.

- Megkarmolták – jött a szűkszavú felelet.

- Azt látom… Ki ő? Nem ismered fel? – érdeklődött a lány.

- De.

Sven kérdőn nézett a fiúra, aki végül kinyögte.

- Apa.

- Lupin professzor? – a lány érdeklődve vizsgálta a sebesült, alvó fiút. – Szegény… Vajon miért ilyen az arca? – töprengett el.

Edward nem felelt, helyette végignézett a jelenlévő embereken. Egy fiatal, barna hajú férfi állt a gyerek ágya mellett, mellette egy szőkésbarna hajú, szomorú tekintetű nő. Bár Edward soha nem látta őket, mégis sejtette, hogy ezek az emberek Remus szülei… Mások nem voltak ismerősek számára.

A fehér köpenyes gyógyító, aki nem sokkal előttük ment be a szobába, most ismét feltűnt.

- Alex, Mary, kérlek vigyázzatok… – kérte a sápadt fiú ágya mellett ácsorgókat. A pár utat engedett az ősz hajú varázslónak, aki egy fiolát tartott a kezében. Óvatosan megitatta a fiúval, majd hátrébb lépett.

- Rendbe fog jönni? – kérdezte rekedten Alexander.

A gyógyító szomorúan sóhajtott.

- Nézd… nem akarok nektek hazudni – járatta tekintetét a nőn és a férfin. – Johnt nem egy közönséges farkas harapta meg. A vérfarkasság ellen pedig a kutatók még nem találtak gyógyírt…

- Vérfarkas?! – hallotta Edward maga mellett Sven döbbent hangját. – Az apád… vérfarkas?

Edward lesütötte szemét. Hát megtudta, és nem is tőle… Lassan bólintott.

- Igen. De ne ítéld el – szólt halkan. – Apa jó ember, és nem… vadállat, vagy ilyesmi…

Sven némán meredt a sápadt arcú, vékony fiúra. Annak tekintete fájdalmat és szomorúságot tükrözött, s ez megdöbbentette a lányt.

- Edward…

A fiú felnézett, és várta az ítélkező szavakat. Korán megtanulta, hogy a varázslótársadalom mennyire negatívan kezeli a félvéreket. Emlékezett rá, hogy kiskorában, mikor varázsló óvodába járt, neki is volt egy vérfarkas barátja – akit a többi gyermek ott alázott, ahol tudott. Hiába védte mindig a fiút, a nagyobbak és erősebbek megtalálták Amenuelt, és bántották…

- Tudod, hogy én szeretem a varázslényeket – szólt Sven cseppet sem elutasító hangja. – És hogy minden vágyam vérfarkast látni…

Edward nem akart hinni a fülének.

- Szóval… nem akarsz most kiközösíteni, vagy megutálni, vagy… nem tudom, mit? – kérdezte zavartan.

- Nem hát! Apukád nagyszerű ember, és ez csak növeli a mi időnkben a nagyságát, hogy ilyen teherrel a lelkében is képes boldognak lenni… - mosolygott a lány.

- Köszönöm - Edward megölelte a lányt, és megkönnyebbülten magához szorította.

- Nincs mit…

A jelenlévők azonban nem fogadták ilyen könnyen a hírt.

- Vérfarkas? – suttogta döbbenten, és reszkető hangon a fiatal nő, Remus anyja. – Édes Istenem…

- Ne sírj, Mary – csitítgatta Alex a zokogó nőt, de a férfi szemében is könny csillogott. – Ne félj, minden rendben lesz… - a férfi a lelke legmélyén nagyon jól tudta: ezzel, hogy ilyen fiatalon John vérfarkassá vált, megpecsételődött fia sorsa.

- Ez olyan furcsa… - szólt Edward. – Sosem láttam a nagyszüleimet… meghaltak, mielőtt megszülettem volna.

- Legalább ennyi előnye van ennek az időutazásnak – mondta Sven.

- Aha… - a fiú arca szomorúságot tükrözött. Ismét apja gyermeki arcán állapodott meg a tekintete. – Tudtam, hogy apa még kiskorában lett vérfarkas… de hogy ennyire fiatalon…

A fehér taláros gyógyító megkérte a jelenlévőket, hogy fáradjanak át vele a szobából nyíló helységbe. Mikor becsukódott az ajtó, Edward és Sven közelebb mentek Remushoz. A fiú, úgy tűnt, még mindig alszik.

- Edward – szólt hirtelen Sven. – Mennyi időnk van most?

A fiú elővette az Időkapcsolót, és megnézte a számlálóját.

- Nem egész fél óra…

- Vajon legközelebb melyik időbe érkezünk? – töprengett a lány.

- Hát… az ez előtti hely szerintem egy régebbi idő volt – gondolkozott a fiú. – Most apa még kisgyerek… legközelebb talán felnőtt lesz.

- Talán vissza is röpíthetne ez a masina a saját időnkbe – jegyezte meg Sven.

- Hát, nem lenne rossz húzás tőle…

Az ágyban fekvő fiú mocorogni kezdett.

- Jó reggelt – köszöntötte Edward halvány mosollyal. Nem számított rá, hogy Remus hallja szavait, mivel ezidáig egyetlen ember sem mutatta volna, hogy észrevette őket. Épp ezért hökkent meg mindkét gyerek, ahogy a fiú megszólalt.

- Nincs is reggel, anya… - motyogta kábán, majd kinyitotta a szemét.

- Apa, hallasz minket? – kérdezte izgatottan Edward.

- Öh… Edward, az apukád most fiatalabb, mint te… nem hiszem, hogy apának kéne hívnod – jegyezte meg Sven.

- Aha, igazad van…

- Kik… ki van itt? – kérdezte halkan, remegő hangon a fiú.

- Ne félj… Remus – mondta neki Edward.

Remus rémülten nézett rájuk. Tekintetük nem találkozott, a fiú kereste a testetlen alakokat.

- Ki az a Remus? – kérdezte.

Edward csodálkozva nézett Svenre. A lány hasonló tekintettel fordult felé.

- Megvan – suttogta alig hallhatóan Edward, és visszafordult Remushoz. – Hogy hívnak?

- John… John Lupin – mutatkozott be a fiú. – És te ki vagy? És… hol vagy?

- Engem Edwardnak hívnak – szólt a fekete hajú fiú. – Nem látsz minket, mert… láthatatlanok vagyunk – fejezte be frappánsan.

- Miért vagytok láthatatlanok?

- Hát… - Edward kérdőn nézett Svenre, aki megvonta a vállát, mondván: ha akarja, mondja el, miért… - Mert mi a jövőből jöttünk.

Remus sápadt, sebes arcán mosoly jelent meg.

- És eláruljátok, mi lesz a jövőben?

- Nem mondhatjuk el – szólt Sven.

- Miért nem? – csüggedt el Remus.

- Azzal sokat változhat a jövő, talán meg sem születünk majd! – aggályoskodott a lány.

Remus bólintott. A kórterem melletti szoba ajtaja kinyílt.
- Feküdj vissza – pusmogta Edward, Remus pedig gyorsan magára húzta a takarót, és alvást színlelt.

- Nos, ennyit tudunk tenni, Alex – hallatszódott az idős gyógyító suttogó, szomorkás hangja. – Ha majd John felébred, el kell mondjátok neki, mi lett belőle…

- De hát még csak öt éves – mondta szomorúan a fiatal férfi.

- Szegény fiunk… - Mary hangja rekedt volt az elfojtott zokogástól.

Edward és Sven az ágyban fekvő Remus felé fordult.

- Legalább a jövőben szép élete lesz – biztatta magát Edward.

Talárja zsebében a fekete szerkezet világítani kezdett. A fiú elővette, s látta, hogy ismét eljött az ideje egy újabb időutazásnak. Az Időkapu kitárult, s magába húzta a két gyereket.