Az elkövetkező hetekben az elsősök meg- és kiismerték minden tanárukat és órájukat. Hamar rájöttek, hogy egyik professzoruk sem egyforma: voltak szigorúbb és kedvesebb tanárok… ahogy az lenni szokott, diákonként változott a „kedvenc tanár” és a „szemét tanár” személye.

Edward és Sven ezalatt az idő alatt elválaszthatatlan barátok lettek. Ahol, és amikor csak tudtak, együtt voltak, s ez persze a többiek szemszögéből nézve félreértésekre adott okot…

- Nocsak, itt jön Lupin és a kis barátnője… - jellemezte őket mardekáros évfolyamtársuk, Raymond.

Az ilyen, és ehhez hasonló megjegyzésektől Edward magában apró darabokra átkozta érte a fiút. De szokása szerint, mindig némán tűrte az effajta megjegyzéseket.

- Ne hagy már magad! – szólt rá ilyenkor Sven.

- Szerinted direkt élvezem, amikor Armstrong ezt csinálja? – dühöngött a fiú.

- Nem hinném, de pont azért vágj vissza!

Edward azonban sosem szállt szembe Ray-jel, s ezzel csak azt érte el, hogy a mardekáros fiú és kísérői minden adandó alkalommal, egyre durvábban kötöttek bele.

* * *

Éppen egyik legunalmasabb órájukon, mágiatörténeten ültek, melyet egy kedves arcú, fekete hajú nő tartott. Éppen az 1300-as évek koboldlázadásairól beszélt.

- Sven, nézd mit találtam… - Edward talárja zsebébe nyúlt, s egy megsárgult, gyűrött pergamentekercset halászott elő.

- Mi ez?

- Nem tudom… találtam a szekrény tetején, hátra volt csúszva…

- Biztos valami titkos térkép…

- Aha… csak nem tudjuk használni – mosolyodott el Edward. – Mivel teljesen üres…

- Edward, ne beszélgess – szólt rá a tanárnő, majd folytatta az 1342-es Stommfield-i Koboldfelkelés részletezését.

- Óra után megmutatom – szólt még Svennek a fiú, majd mindketten úgy tettek, mintha a világ legizgalmasabb történetét hallgatnák sötét hajú tanárnőjüktől.

Az idő végtelenül lassan telt, s mikor kicsengettek, mindenki fellélegzett. A diákok szinte szaladtak ki a tanteremből.

- Nah? Megmutatod azt a papírt? – kérdezte Sven.

- Menjünk a parkba, majd ott megnézzük!

- Oké.

Edward és Sven lesiettek a lépcsőkön, ki a roxforti parkba. Aznap a mágiatörténet volt az utolsó órájuk, így nyugodtan sétálgattak. Kerestek egy félreeső helyet, ahol kifürkészhették a titokzatos pergamen minden rejtélyét.

- Mutasd…

Edward levette hátáról a táskáját, majd rövid kotorászás után előhúzott belőle egy sárgás, gyűrött pergamentekercset. Átadta a lánynak, aki érdeklődve forgatta kezei között.

- Ez micsoda? – Sven hangja tele volt izgatottsággal és érdeklődéssel.

A lap szélén egy furcsa, díszes motívum volt rajzolva, s alatta cikornyás betűkkel a „MWPP” felirat állt.

- Mit jelenthet ez? – töprengett a lány.

A fiúnak nem jutott eszébe semmi épkézláb ötlet… vagy legalábbis semmi olyan hosszabb kifejezés, aminek ez a négy betű lenne a rövidítése.

- Nem látszik veszélyesnek – mondta Edward.

- Hm… de biztos, hogy nem véletlenül van itt ez a négy betű! – erősködött Sven. – Kell legyen jelentése…

- Talán csak kipróbálta valaki, hogy fog-e a tolla – tippelt Edward, de Sven a fejét rázta.

- Ahhoz túlságosan szabályos és kidolgozott – a lány kinyitotta a pergamentekercset, de az belül üres volt, egyetlen tintafolt sem éktelenkedett rajta. Sven előhúzta a varázspálcáját.

- Mire készülsz? – kérdezte baljósan Edward.

- Megpróbálom feltörni a kódját…

- Micsoda?  -értetlenkedett a fiú.

- Lehet, hogy varázslat van rajta, ami meggátolja, hogy illetéktelen személyek belenézzenek. Talán tényleg valami fontos irat vagy térkép lehet… nem tudsz véletlenül valami nyitóvarázslatot?

- Alohomora… de nem hiszem, hogy az működne rejtett térképek esetében is – ráncolta a homlokát.

- Alohomora! – szegezte neki az üres pergamennek Sven a pálcáját.

Nem történt semmi.

- Szezám tárulj! – jött a következő, varázsszónak csak jóindulattal nevezhető szófordulat. A hatás nem maradt el, de nem egészen erre számított a két kíváncsi gyerek…

Holdsáp úr kéri az illetéktelen személyeket, hogy legyenek olyan kedvesek, és ne háborgassák eme pergamen tulajdonosait!

A szavak úgy rajzolódtak ki, mintha egy láthatatlan kéz írt volna az eddig üres pergamenre.

- Hát ez meg mi? – döbbent meg Edward.

- Gőzöm sincs…

A pergamen úgy tűnt, nem tartogat számukra többet, Holdsáp úr szavai lassan, ahogyan a lapra rajzolódtak, úgy tűntek el. A pergamen ismét üresen tátongott, Sven és Edward pedig csodálkozva meredtek rá. Végül a lány volt az, aki megtörte a csendet.

- Ki az a Holdsáp úr?

- Nem tudom… de az biztos, hogy ez egy veszélyes pergamen.

- Ugyanmár, azért, mert szépen megkért, hogy hagyjuk őket békén? – ráncolta a homlokát a lány.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én ritkán láttam még olyan papírt, ami így önmagától elkezd beszélni – jegyezte meg a fiú nem minden sértettség nélkül.

- Hm… van egy ötletem.

- Tényleg? Mi?

- Vigyük fel Lupin professzorhoz, és kérdezzük meg, mi ez.

- Aha, hogy aztán szépen elkobozza – morogta sötéten Edward.

- De ő ért az ilyesmihez… nem? – nézett rá Sven.

- Talán… oké, akkor vigyük… - adta be a derekát a fiú. – Csak nem tudom, van-e most órája.

- Ne legyen – vigyorodott el Sven. – Nem tudok most várni egy percet sem!

Edward elmosolyodott. Feltápászkodtak, és visszaindultak a kastélyba.

Remusnak még tartott a másodikos diákokkal az órája. Edwardék nekidőltek a falnak, és megvárták, hogy kicsöngessenek. Hamarosan megtörtént, s a diákok nemsokára tódultak kifelé a tanteremből. Megvárták, míg az utolsó másodikos is kijön a teremből, majd vidáman és izgatottan készültek bemenni.

A félig nyitott ajtón át a gyerekek furcsa, tompa beszélgetésre lettek figyelmesek. Tétován megálltak, s fülelni kezdtek.

- Kérem, professzor úr…

- Nem, Madeline – Remus hangja furcsán keményen csengett a két griffendélesnek. – Nem.

Edward el sem tudta képzelni, mi történhet odabent. A rövid ideig beálló, feszült csendben szinte hallani lehetett a fiú zaklatott szívverését.

- Madeline… mit csinálsz?

A bent lévő lány válasza mindennél jobban meglepte a két hallgatózó fiatalt.

- Magát akarom…

Edward nem bírta tovább, s kissé kintebb tárta az ajtót. Látta, hogy egy fekete hajú, gyönyörű lány az egyik elülső padon ül, apja pedig, kezében néhány papírtekerccsel, előtte áll – csupán néhány centire. A férfi hirtelen felkapta a fejét, és úgy tűnt, mintha fülelne. Edward ajka megremegett, s halkan hátrébblépett a folyosóra.

- Edward… - szólt halkan Sven. – Figyelj…

- Ezt nem hiszem el! – sziszegte dühösen a fiú, majd sarkon fordult, s elszaladt.

Sven egy pillanatig tétovázott; mikor a tanteremtől egyre erősödő hangokat hallott, úgy döntött, nem várja meg, míg a sötét hajú lány – vagy akár a tanára – meglátják…

- Edward, várj! – szólt a fiú után, és szaladt utána.

Edward azonban már messze volt a harmadik emeleti tanteremtől. Sven idegesen nézett körbe a folyosón, futott fel a lépcsőkön… majd hirtelen eszébe jutott valami. Egy hely, ahol talán megtalálja a fiút.

Sven tudta, hogy Edward nem a Griffendél toronyba menekült. A fiú nem szeretett ott lenni; szobatársai, bár nem volt vele semmi bajuk, láthatóan kerülték a vele való kommunikációt. Volt azonban Svenen kívül valaki, akivel Edward szívesen beszélt: a bátyja, David.

A lány tehát egyenesen a Gyengélkedő felé vette az irányt. Nem is tévedett: Edward valóban ott volt. Egy ágyon ült, s letörten, haragvó tekintettel meredt maga elé.

- Edward? – szólt az ajtóból halkan Sven. A fiú felnézett, majd lehangoltan visszafordította tekintetét a padlóra.

- Szia, Sven – köszönt David, aki eddig az öccse mellett ült, s próbálta kiszedni belőle, miért olyan zaklatott.

- Szia…

Sven bentebb lépett, és Edwardhoz sétált. Leült mellé, és szomorúan sóhajtott.

- Történt valami? – érdeklődött David tőle is.

- Öh, igen… de azt hiszem, Edwardnak kellene elmondania…

- David! Apa… ő… - a fiú hangja olyan zaklatottan csengett, ahogyan még soha.

- Mi van vele? Mi történt?

Edward felnézett a bátyjára. Davidnek eddig életében minden gondját, fájdalmát elmondta, mert tudta, hogy benne megbízhat… nem árulja el senkinek, amit mond, hogyha arra kéri… Ezért aztán Edward sóhajtott, és elmesélte, hogy mit láttak, és mit hallottak nem is olyan rég az SVK tanteremből.

David türelmesen és nyugodt arccal hallgatta végig a fiú beszámolóját. Érezte Edward hangján, hogy amit hallott, nagyon is felkavarták a lelkét.

- Értem – szólt halkan, miután Edward elhallgatott.

- Apa megcsalta anyát! – dühöngött végül a fiú.

- Nem, dehogyis – Edward és Sven nem kis megdöbbenésére David elmosolyodott. – Apa sohasem csalná meg anyát.

- Na persze… - morogta a fiú. David gyengéden felemelte az állát, és mélyen a szemébe nézett.

- Rosszul fogalmaztam. Apa sohasem tudná megcsalni anyát – a fiatalember ezúttal a hangsúlyra is ügyelt. Edward homlokráncolva nézte, majd megértette, mire céloz bátyja.

Sven viszont nem értette.

- Nem akarok közbeszólni… de miért? Hiszen… láttuk Lupin professzort azzal a lánnyal…

- Igazad van – mosolyodott el Edward, továbbra is Davidre nézve.

- Nem kell őket félteni, látod! – kelt fel David.

- Igen… Kösz – Edward is felállt az ágyról. Szegény lány követte, de fogalma sem volt, mi az a dolog, amitől a két fiú ennyire biztos apjuk hűségében.

- Öh, David – fordult hirtelen Edward a bátyja felé. – Nem tudod véletlenül, mi ez? – húzta elő táskájából a sárgás pergament, amit még a parkban nézegettek. David kinyitotta, s mikor észrevette rajta a furcsa jeleket, elmosolyodott. Elővette köpenye zsebéből a varázspálcáját, s a pergamenre szegezte.

- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok! – szólt a fiatalember. A két gyerek nagy csodálkozására a lapon kacskaringós betűkkel szépen kirajzolódott egy kis köszöntő szöveg:

A Bűbájos Bajkeverők Kelléktára
büszkén prezentálja
Holdsáp, Tapmancs,
Féregfark és Ágas urak művét:
A TEKERGŐK TÉRKÉPE

- Merlinre… - ámuldozott Sven.

- Mi ez? – kérdezte döbbenten Edward.

- Egy térkép – válaszolta sejtelmesen David.

- Képzeld, tudok olvasni… De kik ezek? És miért mozog itt minden? – nézett a pergamenre a fiú.

- Holdsáp, Tapmancs, Féregfark és Ágas… ők a Tekergők. Ez a térkép pedig a Roxfort térképe – magyarázta David. – A mozgó alakok azok, akik itt vannak. Itt van például a Gyengélkedő… - mutatott az egyik részre. Három pötty állt azon a helyen: egy „Clara Swenson”, egy „Edward Lupin” és egy „David Lupin” feliratú.

- De jó! – ámuldozott a két gyerek. Edward megkereste a Griffendél tornyot, a parkot… tekintetét végigfuttatta az egész pergamenen. Majd a szülei szobájánál állapodott meg. Látta, hogy „Stella Lupin” és „Remus Lupin” a szobában tartózkodnak.

- Szerinted mi lesz, ha anya tudomására jut a… ez a dolog? – kérdezte Edward Davidtől.

- Anya nem hülye, ő is pontosan tudja, hogy apa hűséges – mondta határozottan.

- Akkor jó… Talán vissza kéne menni a klubhelyiségbe… - gondolkozott hangosan a fiú.

- Aha, mindjárt vacsora, és még a házi feladatot sem ártana megírni… - bólintott Sven.

- Sok sikert – köszönt el David. – Oh, és lezárni se felejtsétek el a térképet! Nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön…

- Hogy kell lezárni?

- Vidd oda a pálcát, és mondd, hogy Csíny letudva!

- Hm… egyre jobban érdekel, kik ezek az urak – vigyorodott el Edward.

- Egyszer biztos megtudod – mosolygott a férfi. – Sziasztok!

- Szia!

A két gyerek elhagyta a Gyengélkedőt, s a Griffendél torony felé vették az irányt.

- Kérdezhetek valamit? – törte meg a rövid csendet Sven.

- Aha.

- Félre ne érts – kezdte zavartan a lány. – De… miért vagytok olyan biztosak benne, hogy az apukátok nem csalja meg anyukátokat?

Edward a lány szemébe nézett. Mennyi alkalma lett volna, hogy elárulja Remus titkát! Sven biztosan nem fecsegte volna ki… és megértené, hisz a lány nem egyszer bizonyította már, mennyire szereti a varázslényeket. Azonban, mint oly’ sokszor azelőtt, most is csak sóhajtott.

- Nem árulhatom el. Nem szabad…

- Mi ez a nagy titok? – mordult fel Sven. – Azt hittem a barátod vagyok! Nem kéne titkolózz előttem!

- De akkor sem mondhatom el – motyogta szomorúan a fiú.

- Jó, ahogy gondolod… - a lány tüntetően elfordította tekintetét. Edwardnak fájt a szíve, és magában szitkozódva állt meg a folyosó közepén.

- Hát jó – szólt határozottan. – A barátom vagy, szóval… akkor elárulom.

Sven is megállt, és megfordult. Várt.

Edward összeszedte a gondolatait, és nekikezdett.

- Szóval apa… egyszerűen nem tudná megcsalni azt, akivel összekötötte egyszer az életét – magyarázta. – Ilyen a természete, mert… - A fiú itt hirtelen elhallgatott, mivel nem messze tőlük éles reccsenéssel eldőlt egy fém lovagi páncél. Ijedten rezzentek össze.

- Mi volt ez? – sikkantott fel Sven.

- Biztos csak a szél… - reménykedett Edward. Lassan közelebb mentek az eldőlt páncélhoz, hogy megnézzék, nincs-e ott valaki. Azonban a folyosó ezen része közel s távol kihalt volt, rajtuk kívül nem tartózkodott ott senki.

- Menjünk…

Edward szíve még mindig hevesen dobogott az ijedtségtől, de megkönnyebbülten fellélegzett; Sven nem kérte, hogy fejezze be, amit el akart mondani. Ő pedig hallgatott, és magában hálát adott annak a valakinek vagy valaminek, ami feldöntötte a páncélt.

Vacsora alatt Sven és Edward nem sokat beszélgettek. A lány álmosan pislogott, és fáradt tekintettel turkálta a tányérján az ételt. Edward viszont szüleit fürkészte. Nyugtalan volt, Remus és Stella mindig is szerettek egymással beszélgetni, vagy legalábbis néha a másikra nézni… a fiú azonban észrevette, hogy egész idő alatt egy szó sem esett köztük. Vacsora után elköszönt Sventől, és titokban fellopódzott a szülei szobájához.

Az ajtó zárva volt, de a helységből kiszűrődött Stella és Remus hangja.

- Most sem akarod elmondani, ki volt az a nő?

- Stelle… - hallatszódott Remus fáradt hangja. – Hidd el, nem volt semmilyen…

- Akkor mivel magyarázod ezt a levelet?

- Ezt nem én írtam, már mondtam…
- De a te írásod! Ne nézz ennyire hülyének, felismerem az írásodat! – tajtékzott Stella.

Edwardnak fogalma sem volt, miről vitatkoznak szülei. Maga mellett azonban tisztán hallotta a kaján megjegyzést.

- Lám, lám, a legjobb családokban is előfordul néha a veszekedés… - a hang forrása nem volt más, mint Raymond Armstrong.

- Hallgass – sziszegte Edward. A benne felgyülemlett feszültség addigra már elérte a tűrőképessége határát.

- Ó, hogy oda ne rohanjak, Lupin… - a mardekáros fiú közelebb lépett Edwardhoz. – Halljuk, miről is beszélnek a drágalátos szüleid… - azzal egy pálcasuhintással a falhoz szorította Edwardot, s ő maga az ajtóra tapasztotta fülét. Bentről továbbra is hangos veszekedés hallatszódott, s Ray, ahogy egyre többet hallott, ismét gonoszul elmosolyodott.

- Szóval az apád megcsalta anyádat… na szép!
- Eressz el! – kiáltotta Edward.

Hangjától visszhangzott a kihalt folyosó. Odabent Stelláék egyszeriben elhallgattak. Ray sebesen eltávolodott az ajtótól, és elszaladt. Az ajtó kinyílt, Stella és Remus nézett ki a folyosóra.

- Edward! Mit csinálsz te itt? – döbbent meg Stella.

- Semmit… – felelte a fiú. Erőlködve préselte ki magából a szót, mivel még mindig a falnak volt préselve.

- Mi van veled? – a nő hangjában aggódás csendült.

- Szedjetek… le…

Remus előhúzta a varázspálcáját.

- Finite Incantatem – szegezte rá, mire megszűnt az Edwardot fogva tartó varázslat.

- Mi történt? És mit keresel itt? – szegezte neki a kérdést Stelle.

- Semmi… - morogta kelletlenül a fiú.

A nő Remusra néztek, de hamar elvette róla tekintetét.

- Miért veszekedtetek? – kérdezte szomorúan Edward. Majd mikor látta, hogy szülei némán feszengve néznek hol rá, hol egymásra, a fiú Stelle-hez fordult - Anya, figyelj… Apa nem csalt meg téged…

Stella és Remus egyaránt csodálkozva meredtek a fiúra, aki kissé zavartan vette le róluk tekintetét.

- Edward… te hallgatóztál?

- Nem… illetve igen – javította ki magát.

- Neked már fent kéne lenned a hálókörletedben – mondta komoly tekintettel Stella.

- Tudom… de akkor se veszekedjetek… kérlek…

- Nem veszekszünk.

- Aha, persze… - morogta, majd ismét eluralkodott rajta az aznap felgyülemlett fájdalom, és keserűen hozzátette. – Miért csinálja ezt ma mindenki?!

Stelle és Remus nézték, és nem értették, mi történhetett vele.

- Edward… - próbálta csitítani Remus.

- Hagyjatok békén! – a fiú dühös pillantással mérte végig őket, és elszaladt. Hallotta, hogy szülei utána kiáltják, de nem fordult meg, csak szaladt dühösen előre. Az egyik folyosón zihálva rogyott le egy szobor mellé. Nem messze tőle halk léptek zajára lett figyelmes.

- Edward, itt vagy? – kérdezte félénken egy ismerős lányhang.

- Itt – mondta kelletlenül Edward.

Sven meglátta a földön térdepelő fiút, s leguggolt mellé.

- Mi a baj?

- Semmi különös… hogy kerülsz ide? – kérdezte témát váltva Edward.

- Hiányoltalak, és megkerestelek a Tekergők Térképével – felelte a lány, és felmutatta bizonyításképp a sárgás pergament.

Edward halványan elmosolyodott egy pillanatra, majd ismét komor lett a tekintete.

- A szüleim veszekedtek… anya féltékeny apára.

- Oh… sajnálom…

- Hát én is… - Edward felkelt a padlóról, és elkezdett oda-vissza járkálni a folyosón. – Azon gondolkoztam, hogy vajon apáék élete milyen volt régen? Mennyit veszekedtek a családjukkal? Vagy mennyi szenvedésben volt részük? Merthogy most nekem sokban, az biztos…

Sven együttérzően nézett a fiúra, de mielőtt megszólalhatott volna, Edward megtorpant.

- Ez az ajtó egy perce még nem volt itt – mondta csodálkozva, és a furcsa, barna díszítőmintás ajtóra szegezte tekintetét.

- Tényleg – ráncolta a homlokát Sven. – Nézzük meg, mi van mögötte…

Edward bólintott, és kezét a kilincsre tette. Az ajtó azonban magától kitárult. A két gyerek szívverése egy pillanatra megállt a kísérteties mozdulatra.

- Gyerünk – szólt újra Edward, és belépett a szobába. Sven követte.

A helyiséget meglepően üresnek találták, csupán egyetlen asztal volt az egész teremben. Az asztalon csak két dolog feküdt: egy pergamentekercs és egy furcsa, sötét kis szerkezet.

- Hol vagyunk? – kérdezte fojtott hangon Edward.

Sven maga elé vette a térképet.

- Túl sötét van, nem lá… - még be sem tudta fejezni mondatát, kigyulladtak a fáklyák, világosságot varázsolva a helységben.

Edward és Sven megdermedtek.

- Ez nem normális… menjünk innen - kérte Sven a fiút.

- Várj… megnézem, mi van ott – Edward közelebb lépett az asztalhoz, és a kezébe vette a furcsa, egyszerű fémszerkezetet.

- Mi ez? – kérdezte Sven.

- Nem tudom… - a fiú letette az asztalra, majd a pergamen felé fordult, és felvette. – Talán ebbe bele van írva… - kihajtogatta a pergament, és hangosan olvasni kezdte a szöveget.

Eme berendezés, mely legelső használóitól, s mindenek előtt készítőitől az Időkapcsoló nevet kapta, elrepíti használóját, s akik először beléptek a mágikus Időkapun, a kívánsága szerint a használójának oda, mely időt és eseményt kívánta megtekinteni, mielőtt belépett eme Szükségek Szobájába.

A pergamenen ennyi állt. Miután Edward felolvasta a szöveget, a pergamenről egyszerűen eltűnt az írás.

- Ez furcsa… - jegyezte meg a fiú.

- Ez több mint furcsa – szólt vészjóslóan Sven. – Ez itt egy időgép – mutatott a fekete valamire. – Veszélyes lehet, jobb lesz, ha nem nyúlunk hozzá…

A fiú azonban nem vette le tekintetét a szerkezetről.

- Mi is volt a papíron? Elröpíti használóját oda, ahova kívánta, mielőtt ide belépett… Azt szerettem volna megtudni, mennyit szenvedett a családom…

Alighogy kimondta ezeket a szavakat, a fekete szerkezetből vékony, kék fénysugár tört elő. A fény egyre szélesebb lett, végül egy méteres körré nőtte ki magát. Mielőtt Sven és Edward megmozdulhattak volna dermedtségükből, a kör elkezdett örvényleni, s valami láthatatlan erő húzta maga felé a két gyereket. Hiába kiabáltak, és erőlködtek, egyre csak haladtak a fényes örvény felé, mely egyik pillanatban magába szippantotta őket.