Edward első napja a kisebb-nagyobb Mardekáros megjegyzések mellett viszonylag jól telt. Egészen addig a percig, amíg be nem lépett a hálószobába.

- Sziasztok – köszönt az ott tartózkodó négy fiúnak.

Edward kicsit meg volt lepve, hogy mindnyájan itt vannak… sőt, azok olyan jól szórakoztak, hogy egy ideig nem is vették észre a belépő Edwardot.

- Szia… jössz kártyázni? – kérdezte Slave, aki az egyik ágy mellett térdelt, egy kisebb paklival a kezében.

Edward végignézett a többieken. Mike és Gabriel egymásra néztek, arcukra ráfagyott a vigyor, s most zavartan méregették a kis Lupin fiút.

- Nem, Slave, kösz – rázta a fejét, s bár lelkében más érzések kavarogtak, mosolygott.

- Ahogy gondolod – a fiú visszafordult Mike-ékhoz, s nemsokára ismét belelendültek a kártyázásba.

Edward sóhajtott egyet, majd sietve összeszedte azokat a holmijait, amiből tanulnivalója volt másnapra, és lecipelte a klubhelyiségbe. Leült az egyik üres asztalhoz. Szomorúan megcsóválta fejét, kisimított szeméből néhány fekete tincset, majd nekikezdett a házi feladatoknak.

A gyógynövényekkel még csak-csak boldogult, főleg, hogy majdnem egy az egyben a tankönyvből másolta ki a feladatot. Azonban a bájitaltannal meggyűlt a baja. Sem a meghajtófüvet, sem a fülbemászó virágot nem találta sehol, nemhogy a kettő összehasonlítását! Már azon volt, hogy elteszi az egész bájitaltan jegyzeteit, amikor visszaemlékezett Pitonra. A tanár láthatóan kivételezett vele, méghozzá nem a legpozitívabb irányba… Edward nem tudta, meg merje-e kockáztatni, hogy pont ennél a tanárnál húzza ki a gyufát. Ráadásul, mint azt sikerült pont az ő óráján megtudják, a tanároknak jogukban áll pontokat osztogatni vagy venni el a házaktól. Piton a duplaórájukon legalább harminc pontot levont a Griffendéltől, különböző okokból kifolyólag.

Edward nehéz szívvel sóhajtott, és ismét a bájitaltan könyve fölé görnyedt. Egyik oldalon végül talált némi használható adatot mindkét növényről, ám sejtette, hogy a néhány mondatból nem fog tudni önmagától egy tekercs pergamennyi összehasonlítást írni…

- Szia – huppant le mellé Sven. A fiú összerezzent a hirtelen mozdulatra.

- Mit csinálsz? – érdeklődött a lány.

- Házit írok… de valahogy nem megy.

- Bájitaltan?

- Az – bólintott.

- Hagyd a fenébe – legyintett Sven. – Én is próbáltam, de egyszerűen lehetetlen megcsinálni. Még nem is tanultunk róluk semmit!

- Nekem úgy tűnt ma reggel, Pitont a legkevésbé sem érdekli, hogyan írjuk meg – morogta Edward. – Ráadásul az az érzésem, nem lettem a kedvenc diákja…

- Aha – Sven bíztatóan elmosolyodott. – Van itt valahol az iskolában egy könyvtár, talán ott találnánk a két gazról valamit…

- Első nap üljünk be egy könyvtárba? – húzta fel a szemöldökét a fiú. – Különben is, azt sem tudjuk, hogy hol van… Hacsak… - ráncolta össze a homlokát.

- Igen?

- Tudod, apának ma megígértem, hogy lemegyek hozzájuk, és elmesélem neki a napom – mondta a fiú. – Talán ők tudnának segíteni…

- Hát, nem tudom… a szüleid nem biztos, hogy értenek a bájitaltanhoz… inkább a bátyádról tudnám elképzelni, ha már mindenképp családból akarsz segítséget.

- Na, jó – Edward becsukta a könyvét. – Ettől mindenesetre nem leszek okosabb, úgyhogy máshonnan gyűjtünk a két növényről.

- Szia, öcskös – támadta le vidáman egy szőkésbarna hajú lány. – Mi újság?

- Nem tudjuk megcsinálni a bájitaltan házit…

- Részvétem – ült le Marie egy üres szék karfájára. – Amúgy mit is vesztek most?

- Valami meghajtófüvet…

Edward kinyitotta tankönyvét, hogy előkeresse a már megtalált információkat a növényről. Ekkor ugrott be neki, hogy Svennek még be sem mutatta húgát.

- Öhm… Marie! Ő Sven… Sven, ő meg a húgom: Marie – mutatta be egymásnak a két lányt.

- Szia.

- Örvendek – szólt Marie, majd sejtelmes mosollyal nézett Edwardra, aki kissé összeráncolta homlokát.

- Mi van?

- Semmi, semmi… Jaj, Edward, majdnem elfelejtettem… – kapott a fejéhez a lány. – Anya azt üzeni, hogy este menj le hozzá…

- Elkéstél, már apa szólt előbb – Edward elvigyorodott.

- Akkor menj, mert ha később mész, már lehet, hogy nem lesz jó valami miatt… - Marie arckifejezése túlságosan ismerős volt Edwardnak.

- Jól van, nah… akkor majd találkozunk – fordult a fiú Svenhez.

- Oké… szia!

Edward kimászott a portrélyukon, és szépen lesétált a harmadik emeletre. Útközben nem találkozott senkivel és semmivel, csupán néhány páncél mellett haladt el. Megérkezett, és bekopogott a mélybarna faajtón.

- Nyitva van – jött belülről a válasz egy nőtől.

A fiú lassan benyitott, majd bedugta a fejét.

- Oh, Edward! – mosolyodott el Stella. – Gyere be.

- Szia, anya – köszönt a fiú. Bement, és becsukta maga mögött az ajtót.

A fiú először járt szülei Roxforti szobájában, így érdeklődve szét is nézett. A helyiségben szép rend és otthonosan elrendezett bútorok voltak. Edwardtól balra egy nagyobb, díszes barna szekrény állt, szembe egy széles, függönyözött ablak, előtte közvetlenül pedig egy nagyobb íróasztal, rajta mindenféle papírokkal és más, személyesebb tárgyakkal. Az asztal mellett volt egy ágy, mely nagyjából olyan széles volt, mint a fiúk hálószobájában két ágy együtt.

Ezen az ágyon ült Stella, és éppen egy pergamentekercset tartott kezében.

- Gyere ide, kicsim – szólt kedvesen a nő. Edward odasétált, és leült anyja mellé, aki átölelte a vállánál.

- Szép szobátok van – mosolygott Edward.

- Aha… elég otthonos, nemde?

- Igen… anya!

- Tessék – fordult felé a nő.

- Apa hol van?

- Akadt egy kis dolga – felelte Stella. – Nemsokára visszajön. Addig meséld csak el nekem, ki az a kislány, akivel állítólag minden órán együtt ültök?

Edward rögtön tudta, mit jelent anyja érdekes, kíváncsi hangsúlya. A fiú érezte, arcát elönti a pír.

- Jaj, anya! – méltatlankodott. – Már barátkozni sem lehet?

- Dehogyisnem – mosolygott Stelle.

- Mellesleg nagyon kedves lány, és rajong a vérfarkasokért – vigyorodott el a fiú.

- Tényleg? – Stelle hangján nemcsak kíváncsiság, de boldogság is érződött. Majd mikor ismét megszólalt, Edward komolynak érezte hangját. – Igaz, nem árultad el neki, hogy apád is az?

- Persze, hogy nem – nyugtatta. – Tudom, hogy nem szabad.

- Akkor jó… - az ajtó ismét kinyílt, és Remus jött be rajta. Fáradt tekintettel nézett maga elé, s csak akkor vette észre a két bent lévőt, mikor bezárta maga mögött az ajtót.

- Sziasztok – köszönt mosolyogva.

- Szia, apa…

Remus lehuppant melléjük az ágyra.

- Hol voltál? – érdeklődött Edward.

- Dumbledore professzor kérte, hogy menjek fel hozzá – mondta. – Semmi különös… És veled mi történt a mai napon? – váltott témát a férfi, Edwardra pislogva.

- Semmi különös… - sóhajtott a fiú.

Remus és Stelle egy röpke másodpercre összepillantottak.

- Edward – szólt komolyan Remus. – Ha valami bánt, nyugodtan mondd el…

- Igen – bólintott Stelle is.

Edward szüleire nézett. Egy rövid ideig köztük járatta tekintetét, majd sóhajtott, és elmesélte nekik, mi történt vele aznap.

A fiú mesélt az órákról, különösen Piton dupla bájitaltan órájáról beszélt sokat.

- Nem értem, miért pont engem kellett kifognia! – motyogta szinte dühösen Edward. Most, hogy elmesélte szüleinek az egész Bájitaltant, ismét felrémlett előtte az óra… és Piton bántó szavai.

- Tudod – kezdte Remus halkan. – Piton professzor már akkor sem szeretett engem, amikor annyi idősek voltunk, mint most te…

- Együtt jártatok a Roxfortba? – csodálkozott Edward.

Stella szája szegletében mosoly bujkált.

- Piton Mardekáros volt, Remus meg Griffendéles… - mondta a nő. – Gondolom, akkor utált meg végleg, amikor majdnem sikerült megölnöd… - Stella ezeket a szavakat már inkább Remushoz intézte. A férfi bólintott.

- Megölni? Hogyhogy? – értetlenkedett Edward.

- Emlékszel még Siriusra? – kérdezett vissza Remus.

- Azt hiszem… – bólintott a fiú.

- Egyszer, mikor ötödikesek voltunk, Sirius kitalálta, hogy teliholdkor hozzám küldi Perselust…

- Én azt hittem, Piton kíváncsiskodott állandóan, hová tűnsz el havonta egyszer – szólt közbe halvány mosollyal a nő.

- Igen, tényleg – javította ki Remus. – Nos, a lényeg az, hogy Piton egyik barátunknak köszönheti csak, hogy akkor nem támadtam rá vérfarkasként…

- Juj… - Edward még soha nem hallotta ezt a történetet, s most is ámulattal hallgatta végig szüleit.

- Azóta pedig csak még jobban elhidegültünk egymástól, és sajnos nem te vagy az egyetlen énutánam, aki iránt így érez – fejezte be Remus.

- Aha… akkor így már értem, miért piszkált már az első órán… - Edward sóhajtott egy nagyot. – Azt hiszem, mégiscsak meg kellene csinálnom neki a házit…

- Mi? Már az első nap házi feladatot adott fel? – hökkent meg Stella.

- Miről kellene írnod? – kérdezte Remus.

- Valami fülbemászó virág és… azt hiszem, a meghajtófű összehasonlításáról…

- Jézusom… – forgatta meg a szemét Stelle.

- Tankönyvben nézted már ezeket?

- Persze – bólintott Edward. – De nem találtunk semmi használhatót, fejből nem tudunk összehozni egy oldal pergamennyi szöveget…

- Könyvtárban is jártatok már? – érdeklődött már homlokráncolva Remus.

- Öhm… nem, ott még nem.

- Remus, az már nincs is nyitva ilyenkor… - mondta Stelle, ahogy órájára pillantott.

A férfi töprengett néhány másodpercig, majd a fiúra nézett.

- Ne haragudj, de sajnos nem tudok segíteni – mondta halkan.

- Oké, semmi baj – Edward nem is igazán számított rá, hogy szülei értenének a bájitaltanhoz, vagy a gyógynövényekhez. Figyelmét mégsem kerülte el, hogy Stella összeráncolt homlokkal fürkészte Remust.

- Jó éjt – köszönt el végül Edward.

- Neked is, kicsim – szólt kedves mosollyal Stella.

Edward kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Az ablakpárkányhoz sétált. A kinti égbolt kristálytiszta volt, a sok ezer csillag és a növekvő hold fénye világította meg a parkot. A tó felszíne visszatükrözte az égitestek fényét.

A fiú háta mögött valami megnyikordult. Edward megfordult; édesanyja lépett ki a szobából.

- Jól vagy? – kérdezte a nő.

- Aha… - Edward visszafordult az ablakpárkányhoz. Stella a fiú mellé lépett, s ő is az eget kezdte el pásztázni.

- Nemsokára telihold – jegyezte meg halkan.

- Szegény apa – motyogta a fiú, de érződött a hangján, hogy gondolatai valahol egészen máshol vannak.

Stella átkarolta a fiú vállát.

- Edward… biztos, hogy nincs semmi komoly baj? – kérdezte halkan, komolyan.

- Biztos – a fiú megfordult, kedvesen rámosolygott anyjára. – Megyek vissza a Griffendél-toronyba.

- Rendben. Jó éjt!

- Nektek is.

Stella egy darabig némán nézett a távozó Edward után, majd visszatért a szobába. Remus az íróasztalnál ült. Egy pennát tartott a kezében, de keze nem mozdult az előtte heverő papíron. A nő leült nem messze tőle az ágyra. Remus tekintete Stelle-re siklott, majd hamar le is vette róla szemét.

- Nem tudod egészen véletlenül, mi a különbség a két gaz között, Remus? – kérdezte a nő nyugodtan.

- Tudod jól, hogy nem mondhattuk el neki – felelte a férfi.

Stella lassan bólintott.

- Tudom…

- Nemcsak a szülei vannak neki itt – folytatta komoly arccal Remus.

- Nos – Stella mélyen sóhajtott. – Azt hiszem, Edwardnak lesznek még itt nehézségei…