Ebéd közben Edward még az eddigieknél is szótlanabb volt. Gyomra teniszlabdányivá zsugorodott, mikor a két Mardekárossal került szembe, s azóta is érezte, hogy még mindig nem nyugodott meg teljesen.

Svennek nem mesélte el az esetet. A lány észrevette ugyan, hogy Edwardot bántja valami, de úgy gondolta, ha a fiú úgy érzi, meg akarja osztani vele, majd elmondja. Edward azonban szótlan maradt, s gyomra csak még kisebbre zsugorodott, mikor elindultak ebéd utáni első órájukra, Sötét Varázslatok Kivédésére.

- Edward… jól vagy? – kérdezte Sven, ahogy baktattak fel a harmadik emeleti tanterem felé.

- Aha – a fiú megeresztett egy halvány mosolyt. – Csak izgulok.

- Én is… de már nagyon várom az órát! Főleg a varázslényes részét…

- Ennyire szereted őket? – nézett rá hitetlenkedve Edward.

- Miért, baj? – kérdezett vissza nyugodt hangon Sven.

- Nem, dehogyis! – vágta rá a fiú. – Én is szeretem… főleg… főleg, mert…

- Igen? – nézett rá érdeklődve Sven.

- Tudod, kiskorom óta… van valakim, aki az, és…

- Komolyan? – sikkantott fel izgatottan a lány. – Juj, de szerencsés vagy!

Edward, bár ő kicsit máshogy képzelte szegény apja helyzetét, mégis elmosolyodott. Elérték az S.V.K. tantermet, és bementek. Az egyik hátsó padban foglaltak helyet, szinte már megszokásból is egymás mellé ültek.

- Mesélsz nekem arról az ismerősödről? – kérdezte halkan, visszafojtott izgalommal Sven.

- Nos… - Edward ismét zavartan piszkálta a tarkóját. – Nem szabadna, azt mondta, hogy ne mondjam el senkinek a kilétét…

- De mégis? Vámpír az illető? Vagy kentaur? – faggatta a lány. – Netán házimanó vagy…

- Vérfarkas – mondta Edward.

Sven majdnem hanyatt esett az örömtől, de Edward csitítására kicsit visszafogta magát.

- Bárcsak én is láthatnék élőben egy vérfarkast! – sóhajtott.

- Sven… mondd, komolyan gondolod ezt? – kérdezte kicsit meghökkenve a fiú.

- Persze! – méltatlankodott Sven. – Sőt… - a lány itt suttogóra fogta hangját. – Meg akarom tanulni az animágiát, hogyha…

- Hogy mi?! – Edward szeme kerekre nyílt a csodálkozástól.

- …ha találkozok majd vérfarkassal, ne tudjon nekem ártani – fejezte be Sven.

- Tudod, milyen nehéz animágussá válni?

- Tudom… de nagyon szorgalmas vagyok, és megtanulom.

- Egyedül? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Ha gondolod, te is tanulhatod velem – mosolyodott el Sven.

- Nem úgy értettem… hanem, hogy tanári felügyelet nélkül?

- Mivel kiskorúaknak illegális… - mondta halkan a lány, és vállat vont.

Mielőtt Edward újabb érvet hozhatott volna fel az animágia ellen, a teremben egy csapásra csend lett. Remus érkezett meg éppen.

- Szervusztok – köszönt derűsen hunyorogva az elsős kisdiákokra. – Remus Lupin vagyok, és az idei tanében én fogom nektek tanítani a Sötét Varázslatok Kivédését.

Edward tekintete villámgyorsan a padra szegeződött, de még így is magán érezte sok diáktársa, mindenekelőtt Sven figyelő tekintetét. Némelyek halk pusmogásba kezdtek, Remus pedig zavartalanul folytatta mondókáját.

- Az első órán szeretnélek benneteket megismertetni a legfontosabb védővarázslatokkal…

Edward figyelt és jegyzetelt szorgalmasan, de időnként kisebb-nagyobb papírgalacsinokat kapott padtársától.

„Gondolom, nem véletlen a névrokonság…”

Ez állt az elsőn. Edward Remusra sandított, de apja éppen a táblára írt fel valamit. A fiú elővette pennáját és választ firkantott.

„Nem véletlen”

„Ki ő? A nagypapád?”

Edward majdhogynem felnevetett, ahogy megkapta Sven válaszát. Azonban ahogy végiggondolta a dolgot, rájött, nem is annyira mulatságos… ha megírja, hogy Remus az apja… A fiú nem tudta, mit fog rá reagálni Sven, mindenesetre nem akart neki hazudni, úgyhogy hangtalanul felsóhajtott, és válaszolt.

„Az apukám”

Sven szeme elkerekedett, s mostmár félretette a következő galacsinnak szánt pergamendarabkát.

- Komolyan? – suttogta csodálkozva.

- Clara, Edward! – szólt rájuk Remus. - Légy szíves, figyeljetek az órán.

- Igenis… - motyogták.

A két gyerek az óra többi részén nem levelezett egymással. Csengetés után az elsősök összepakolták cuccaikat.

- Ma nincs több óránk… – sóhajtott Edward.

Sven nem szólt, de tekintetén látszott, hogy valami leköti gondolatait. Edwardnak sajnos nem kellett a saját fejében kutasson, voltak élő személyek, akik nagyon is lekötötték őt, ahogy kilépett a tanteremből…

- Mondd, Lupin, neked hányan vannak még a családodból az iskolában? – kérdezte egy túlságosan is ismerős, mardekáros fiú hangja.

- Mi közöd van hozzá? – kelt Edward védelmére Sven.

Raymond és Louis leplezetlen megvetéssel mérték végig a bátor kis szőke lányt.

- Csak annyi, amennyi neked, Swenson – vetette oda Ray, majd elvigyorodott és végignézett a két gyereken. - Vagy netán tévednék?

Edward megragadta Sven kezét.

- Gyere – pusmogta halkan a lánynak, majd magával húzta.

Edward hiába próbált szinte elmenekülni a fiúktól, a két Mardekáros kárörvendő vihogása ellen nem tudott mit tenni. Sven dühösen kirántotta magát a fiú szorításából.

- Ezt meg miért csináltad?

- Nem akartam szembeszállni velük…

- Nem akartál?! Miért nem? Védd meg magad! – Sven és Edward időközben rótták a sok lépcsőfokot.

- De én… - kezdte a fiú, majd sóhajtott. – Nem tudom. – majd mielőtt Sven ismét megszólalhatott volna, folytatta. – És nem is akarom, engem nem arra neveltek, hogy szembeszálljak az emberekkel!

- Ahogy akarod, Edward – vont vállat a kicsi lány. – De ezzel a visszafogottsággal csak azt éred el, hogy egyre jobban támadni fognak az ezekhez hasonló idióták…

- Tudom… de nem fogok tudni megváltozni. Ilyen vagyok… és ilyen is maradok.

Sven szinte sajnálkozva nézte a mellette baktató fiút. Szomorú tekintetét látva a lány azon töprengett, hogy vidíthatná fel egy kicsit.

- Ne törődj az ilyenekkel, Edward – mondta. – Szerintem csak irigyek rád, amiért te bármikor a szüleiddel lehetsz…

- Szerinted tehetek róla, hogy mindketten itt tanítanak? – morogta a fiú kedvtelenül.

- Nem, persze, hogy nem – rázta a fejét a lányka. – De van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt sem az első, sem az utolsó alkalom…

Edwardnak be kellett látnia, igaza van. A fiú sóhajtott.

- Rendes tőled, hogy… hogy kiálltál értem – motyogta.

- Semmiség – Sven halványan elmosolyodott.

- Nem tudod véletlenül, hogy merre van a Gyengélkedő? – kérdezte Edward.

- Nem… de ha gondolod, megkereshetjük – kapott a témán a lány.

- Rendben…

Sven és Edward elindultak a negyedik emeleti folyosón. Végigmentek, de nem látták kiírva sehol a Gyengélkedőt. Felmentek még egy emeletet, ott is keresték sokat, de nem találták meg a helyiséget.

- Tulajdonképpen miért akarsz te önként a Gyengélkedőbe menni? – érdeklődött jó háromnegyed óra keresés után Sven.

- Csak meg akarom látogatni Davidet…

- Ő kicsoda?

- Ő itt a gyógyító... egyébként a bátyám… - felelte Edward.

Sven a fiú nem is megrökönyödésére felnevetett.

- Jó ég… neked tényleg az iskolában van az egész családod!

- Hát, tulajdonképpen igen – vallotta be Edward.

- Van még valaki, akiről nem tudok? – kérdezte mosolyogva a lány.

- Igen, van egy nővérem is, ő harmadikos Griffendéles. A neve Marie.

- Majd egyszer bemutathatnál neki.

- Oké… de most Davidnek foglak – vigyorodott el Edward.

- Hm… rendben. Amint megtaláljuk a Gyengélkedőt… Tényleg a bátyád a gyógyító?

- Hát, ha minden igaz… Megvan! – szólt elégedetten a fiú.

- Micsoda? – kérdezte kissé értetlenül Sven.

- A Gyengélkedő… látod? – Edward tekintete egy tőlük nem messze lévő, félig nyitott ajtón állapodott meg. – Gyere.

A két Griffendéles közelebb ment az ajtóhoz. Edward halkan bekopogtatott, és bekukkantott.

A szobában jónéhány üres, hófehér lepedővel befedett ágy állt. A Gyengélkedő túlsó végében három gyógyszeres és bájitalos szekrény volt, s az egyik ilyen üvegezett szekrény előtt állt egy fehér köpenyes, fiatal férfi, aki épp egy fiolát tartott kezében. Arcát nem látta a két gyerek, mivel háttal állt nekik. Edward beljebb lépett, Sven pedig követte.

- Szia, David – köszönt a fiú. A férfi a hang irányába fordult, arcán kedves mosoly jelent meg az érkezők láttán.

- Edward!

Sven az ajtóban ácsorogva figyelte a két testvér boldog összeölelkezését. A lánynak nem kerülte el figyelmét a fiatal férfi és kedves SVK tanáruk hasonlósága. Bár Davidnek nem volt még ősz haja, s arca is jóval fiatalabb volt Remusénál, mégis letagadhatatlanul hasonlított édesapjára.

- Gyere, Sven – hívta Edward a lányt. – Nos, ő az én bátyám, David - mutatta be büszke mosollyal a fehér köpenyes férfit Svennek.

- Örvendek, Mr. Lupin.

- Hasonlóképpen, kedves Sven – mosolygott kedvesen David. – Ha nem túl nagy kérés, nyugodtan tegezzél.

- Rendben – mosolygott vissza a lány.

- Rég láttalak, öcskös – fordult nevetve a fiú felé David.

- Mert folyton dolgozol – panaszkodott mosolyogva Edward.

- Tudom, de muszáj… a Szent Mungóban, a mostani időkben megnőtt a betegek száma… - mesélte a férfi. – Most itt, a Roxfortban talán kevesebben fognak hozzám fordulni súlyos betegségekkel – David halványan elmosolyodott.

- Majd mi teszünk róla, hogy ne unatkozzál – kuncogott Edward.

- Csak vigyázzatok magatokra…

Egy kis ideig még elbeszélgettek. Sven ez alatt a rövid idő alatt sikerült megkedvelje Davidet. Sajnos nem sokáig tudtak maradni.

- Mennünk kell – kelt fel az ágyról Edward. – Még vissza kell innen találjunk a klubhelyiségbe.

- Nincs olyan messze innen a Griffendél-torony – mosolygott David. – Egy emeletet még felmentek, aztán a folyosó végén…

- …a Kövér Dáma portréjánál – fejezte be Edward. – Kezdem kapisgálni…

- Sziasztok!

- Szia! – köszöntek el a gyerekek.

Edward és Sven már a hetedik emeleti folyosón jártak, mikor a lány ismét megszólalt.

- Tudod mit, Edward?

- Igen? – nézett rá a fiú.

- Nekem az egész családod szimpatikus… - jelentette ki mosolyogva Sven.

- Majd megváltozik a véleményed, ha megismerted Marie-t is! – nevetett Edward.

Elérték a rózsaszín ruhás hölgy portréját. Elmondták a jelszót, a festmény pedig beengedte őket a Griffendél klubhelyiségébe.