Bill Kaulitz, a Tokio Hotel énekese, a sérült hangszalagokról, a drognak nevezett sikerről és a saját temetéséről

Undorodom a groupie szextől

1. oldal

Az újságírók szabálya szerint interjút készíteni egy 18 évessel, annyira ésszerű, mint követ fejteni. De Bill Kaulitznál ez különbözik. Az első csókja vagy a hírnév függősége: a tini sztár, akit gyakran melegnek neveznek, sokatmondobóbban beszélt, mint a német showbusiness legtöbb veteránja. A VANITY FAIR röviddel a műtétje előtt találkozott Billel és a műtét után is e-mail kapcsolatban áll vele.

VANITY FAIR: Kaulitz úr, hogy érzi magát a hangszalag műtéte után?

BILL KAULITZ: Rendben, hogyan éreznéd, magad miután a torkodon letol valaki egy fémcsövet mialatt általános érzéstelenítés alatt vagy, hogy valamit kivágjon a hangszalagjaidről. Mindenki ismeri ezt az érzést. Nagyon boldog vagyok, hogy túl vagyok rajta és kész vagyok ezzel. De még mindig rémült vagyok a hangom miatt és rosszul érzem magam a törölt koncertek miatt.

VANITY FAIR: Milyen sokáig kell pihennie?

BILL KAULITZ: A műtét után 12 napig nem beszélhetek. Aztán egy négy hetes rehabilitációt kell elvégeznem. Alig tudom kivárni.

VANITY FAIR: Beszéljünk a kezdetekről. Azt mondják, hogy a kreativitás az emlékezet sebeiből és sérelmeiből táblálkozik? Mi volt a magáé?

BILL KAULITZ: Az a dolog, ami engem leginkább megsebzett, az a szüleim válása volt. Hét éves voltam és nem értettem. Ez sokban befolyásolt engem. Az első albumunkon van is erről egy dal. ’Gegen meinen Willen’-nek hívják.

VANITY FAIR: Tudjuk, hogy a nevelőapja Gordon Trümper gitároktató. Mit csinál a biológiai apukja?

BILL KAULITZ: Kamion sofőr és Hannoverben él.

VANITY FAIR: Mikor nyolc éves volt, a családja Magdeburgból Loitschebe költözött, ahol csupán 700 ember él. Hogyan élte meg ezt a költözést?

BILL KAULITZ: Szörnyen éreztem magam, mert én egyáltalán nem vagyok egy vidéki típus. El tudjátok képzelni, hogy Tom és én mennyire kilógtunk. Úgy tekintettek ránk, mintha földönkivüliek lennénk, akik tiszta flúgosak. Az iskola is szörnyű volt. Minden reggel fél ötkor kellett kelnem, hogy elérjem a buszt Wolmirstedtba, és fél négy előtt nem voltam otthon. Hogy utáltam ezt! És mindig ugyanazok az arcok az iskolában. Életem legrosszabb időszaka volt.

VANITY FAIR: A tanárok, hogyan reagáltak a Kaulitz testvérekre?

BILL KAULITZ: Tom és én a hetedik osztályig voltunk együtt. Aztán büntetésként szétválaszottak minket. Ez egy valóságos pofon volt az arcra amely, nagyon hatással volt ránk. Addig mindent együtt csináltunk. Mi egypetéjű ikrek vagyunk és nagyon közel állunk egymáshoz. Természetesen harcoltunk a fegyelmi áthelyezés ellen is, de a tanárok azt mondták, hogy nem képesek elbírni velünk, mert mindkettőnk nagyszájú. Én sohasem voltam olyan, hogy felemeltem a kezem és aztán halk hangon beszéltem. Én mindig kiabáltam. Az anyukámat minden második nap behívták az iskolába.

VANITY FAIR: Az osztálydolgozatok kérése volt a specialitása, ha azok nem voltak a megfelelő időben visszaadva önöknek. Honnan szerezte ezt a tudást?

BILL KAULITZ: Mindig is tudtam, hogy nincs szükségem az iskolára, mert énekes leszek.  Mivel a tanárok végnélkül bosszantottak engem, ezért megtanultam a jogaimat. Tudtam, hogy mit tehetnek meg és mit, nem. Volt néha olyan tanárom, aki tök rettenetes volt. Néhányan még azt sem mondták nekem, hogy ’Jó napot’, mert a hajam meg volt csinálva és a körmeim feketére voltak lakkozva. Azt mondták, hogy így nem járhatok iskolába. Egyikük még tanítani sem akart engem, mert úgy néztem, ki ahogy kinézek. Olyan dolgokat mondott „A fejed nem csupán egy szép frizura.” Én diák-ellenes voltam és nem viseltem el az ilyeneket.

VANITY FAIR: Hogyan alakultak a jegyei?

BILL KAULITZ: Nagyszerűen. Mindig 1,8 körül volt az átlagom. Ez volt az, ami legjobban idegesítette a tanárokat.

VANITY FAIR: Bánották meg a tanárok?

BILL KAULITZ: Nem egyáltalán nem. Én nem voltam egy beteges köröm rágós külön. Nagyon magabiztos voltam. Így mentem iskolába, mert tudtam mindneki figyel és a tanárok erről beszélnek. Élveztem ezt. A külsőmmel akartam felhívni a figyelmet. Az embereknek szüksége volt arra, hogy rólam beszélgessenek.

VANITY FAIR: Nem rég befejezte a középiskolát levelezőiskolán át. Mennyire lehet fontos, hogy az omlettet meg tudja különböztetni a Hamlettől?

BILL KAULITZ: Nos, az embernek különséget kell tudnia tenni. De az iskolai rendszer nagyon kicsit egyéni. Miért kéne, matekot tanulnom mikor tudom, hogy soha nem lesz rá megint szükségem az életemben? Nyolcadik osztályban ragadtam le a zenénél. Mindenki döbbent volt. Bár megtanuljuk néhány ember életrajzát fejből – nulla ihlet. Mindig rossz jegyeket kaptam énekléskor, mert épdalokat kellett előadni. Rémes volt!

VANITY FAIR: Vonatkozik önre, az a régi közhely, hogy a zene a jegy, hogy elmeneküljön egy szomorú helyről?

BILL KAULITZ: Igen. Mindig azt gondoltam: El kell tűnnőm erről az isten háta mögötti városból, ahol mindenki ismer mindenkit! A legrosszabb számomra a mindennapi élet volt. Utálom a mindennapi életet. Ezét a legjobb dolog számomra a Tokio Hotel. Minden nap más: új városok, új emberek. 

VANITY FAIR: A lesifotósoknak és az úgy nevezett olvasóriportereknek köszönhetően most a hét 24 órájában figyelik. Ez egy elvárás vagy valóságos beteljesülés?

BILL KAULITZ: Mikor kissrác voltam, mindig elképzeltem, hogy mindent, amit teszek, azt közben kamerával veszik és ez így lemegy a világban. Határtalan figyelmet akartam.  Mára-valóra váltottam a kiskori álmomat.  Hogy tudna engem ez idegesíteni?

VANITY FAIR: Van olyan ember aki, még olyan fontos, ön számára, mint Tom?

BILL KAULITZ: Nincs. Igazából mindenekfelett áll. Nem tudnék elképzelni egy életet Tom nélkül. Senki sem tudja leírni, hogy mi mennyire közel állunk egymáshoz. Gyakran van olyan, hogy ugyanazt gondoljuk, vagy ugyanazt álmodjuk. Tulajdonképpen nem is kell egymáshoz beszélnünk.

2. oldal

VANITY FAIR: Sok egypetéjű ikerpár együttélésüket kínként éli meg, és ez gyilkos jeleneteket nyújt.

BILL KAULITZ: Természetesen mi is vitázunk. És ha vitánk van, akkor az rossz. Megtámadjuk egymást és megütjük egymást. Egy évvel ezelőtt székekkel támadtunk egymásra egy hotelszobában. De nem neheztelünk egymásra. Bevágjuk az ajtókat, egyikünk eltűnik és tíz perccel később újra beszélünk egymással.

VANITY FAIR: Ki áll közelebb önhöz: a természetes Bill vagy a kifestett?

BILL KAULITZ: Határozottan a kifestett. A természetes Bill számomra egy álca. Akkor is így sétálgatnék, ha nem lennék híres. Ez teljesen hozzám tartozik.

VANITY FAIR: Ki láthatja eredeti állapodotban?

BILL KAULITZ: A családom. És ennyi.

VANITY FAIR: A gyereksztárság a legkárosabb előadói ág mert tönreteszik magukat, ahogy idősebbé válnak. Megtörténhet, hogy fent van aztán ismét visszazuhan, hogy a hírneve érdekes maradjon?

BILL KAULITZ: Határozottan jó megmutatni, hogy nem vagy tökéletes. De nem aggódom ezen. Eltervezni valamit, mondjuk azt, hogy a rajongóid ne meneküljenek ez, ez rossz. Amit utáltam a kezdetekben, az az volt, hogy az idősebb együttesek vagy néhány ember a lemez cégtől el akarta nekem magyarázni, hogy ez hogyan működik. Ilyen dolog nincs tanácsként! Az első találkozásainkon a lemez céggel, egy stylistot akartak nekünk adni, akinek a megjelenésünkön kellett volna dolgoznia. Még mindig nincs stylistom, aki megmondja nekem, hogy mit viseljek. Ez megszorítana engem. Magunk döntünk minden koncertről és minden szerződésről, mert szerintem nagyon rossz, határozatlannak lenni.

VANITY FAIR: Ki mondhat önnek nemet?

BILL KAULITZ: Munkával kapcsolatosan: senki. Sem a menedzsment, sem a lemezcég. Az egyetlenek, akikre hallgatok, a legjobb barátaim és a családom. Az anyukám mondhatja nekem: „Bill, ez beteges!” és akkor meggondolnám.

VANITY FAIR: A szülei még mindig próbálnak a szülei lenni?

BILL KAULITZ: Meg kell, hogy mondjam, az anyukánk soha sem csinálta ezt igazán. Házi feladatot csinálni nem volt kötelező. Szabad teret hagyott nekünk, de figyelt ránk. Hatalmas bizalom van köztünk. Olyanok vagyunk, mint a barátok. Nincs igazából olyan, amit ne mondanék el az anyukámnak. És olyan titkom soha nem volt, amiről ne tudott volna. Mikor először mentem haza részegen, elmondta, hogy mit gondol erről, de nekem nem kellett félnem tőle.

VANITY FAIR: Az anyukája nem kért meg önt arra, hogy legalább karácsonykor hagyja a haját?

BILL KAULITZ: Nem. Nem igazán érdekli. Először akkor festettem be a hajam mikor kilenc éves voltam. Zöld, kék, fehér és fekete között váltakoztak. Tizenhárom évesen lett szemöldökpiercingem. Nagyon lazán kezelte.

VANITY FAIR: Körülbelül 200 tini lány omlik össze az extázistól a koncertjeik alatt, posztereket tartanak olyan szlogenekkel, mint, hogy „Dugj át a monszunon”. Milyen érzés tudni, hogy lányok millióinak csirázó szexuális fantáziája önre épül?

BILL KAULITZ: Nem túl sokat gondolok erről, hogy őszinte legyek. Néha a többiekkel egymásra nézünk és nevetni kezdünk, mert nem tudjuk elképzelni, hogy valakinek az egyikünk posztere lóg a falán. De mindig is azt gondoltam, hogy szuper lehet valakinek a falán lógni. Régen, gyakran ültem a szobámban, arra gondolva, hogy a példaképem Nena mit csinál, merre jár és, hogy mit gondol. Nem igazán tudom elhinni, hogy más emberek most a szobájukban ülnek és rám gondolnak. Részemről, én tök normális vagyok, egymás számára nem vagyon annyira különlegesek. Megfeledkezünk magunkról.

VANITY FAIR: Milyen gyakran gondol magára harmadik személyben?

BILL KAULITZ: Néha. De véletlenül. Mikor nincs motivációm, hogy csináljak valamit, azt gondolom: Bill mindenképpen meg kell csinálnod, mert ez jó az együttesnek.

VANITY FAIR: A nyilvános megjelenéseken öntudatos a megjelenése, amely néhány ember számára kísérteties. Van különbség az előadó Bill és az igazi Bill között?

BILL KAULITZ: Néhány dolgot megtartasz önmagadnak. De ezt leszámítva, nincsenek nagyobb különbségek. Az elmúlt három évben szünet nélkül hajtottunk. Nem volt egy pillanat sem, mikor megérkeztél valahova és legyen némi saját időd. Még turnén is kamerák vesznek körül minket a nap huszonnégy órájában. Hogy élj át út valamit, hogy órákkal később ne tudjon róla mindenki? De ez az amit mindig is akartam. Így meg kell bírkóznom ezzel.

VANITY FAIR: Azok, akiket irigylünk, ritkán tűnnek irigylésre méltónak. Mi a legidegesítőbb a ’Billségben’?

BILL KAULITZ: A legnagyobb probléma nálam az emberekkel, az a bizalom. Nehéz számomra hinni valakinek és, hogy elengedjem magam. Az elmúlt évek alatt, nem kötöttem új barátságokat és nem voltam szerelmes. Mikor találkozom valakivel, nagyon óvatos vagyok és szkeptikus, valamint megkérdezem magamtól: Vajon mi lehet e mögött? Sajnos gyakran találkozni olyan emberekkel, akikről kiderül, hogy furcsa vagy valamit elmond a sajtónak. Ha nem lennék híres, akkor valószínűleg szerelmes lennék valakibe és tudom, hogy régóta.

VANITY FAIR: Az a legrosszabb, aki elárulta a bizalmát?

BILL KAULITZ: Soha nem megyek el addig, hogy valaki képes legyen ezt megtenni. Egy pajzsot viselek. Elmenni és megmegismerni valakit, úgy hogy előtte nem mondod el senkinek, ez a legnagyobb dolog, amiről le kell mondanod. A jelenlegi életem az, amit mindig is akartam.

Folytatás