Az együttes őrületes története

Karrierjük két és fél éve alatt, a Tokio Hotel az összes rekordot megdöntötte. Tegnap Németországban, ma Európán át, az együttes mindenhol szenvedélyt vált ki. Tom, Bill, Gustav és Georg mindazonáltal ezt a rendkívüli végzetet mesteri nyugalommal/vidámsággal közelíti meg…

DREAM UP: Mióta tudjátok, hogy zenélt akartok csinálni?

TOM: Bill és én még gyerekek voltunk mikor az anyukánk úgy döntött, hogy új életet kezd egy zenésszel, Gordonnal. A nevelő apánk az egész életét az elektromos gitárnak szentelte. Egy punk rock együttesben játszott a ’Fatun’-ban, és egy tanár volt a zeneiskolában, Magdeburgban. Mikor abba a korba értünk, hogy úgy fogjunk meg egy gitárt, hogy a földre ejtsük akkor hat éves körül lehettünk, megengedték, hogy játszunk rajta. A varázslat azonnal működött.

BILL: Mikor először megláttam, hogy Tom gitárt fog, úgy éreztem, hogy valami történik. Számomra világos volt, hogy ez számára egy ajándék, egy természetes könnyedség a hangszerrel, egy bizonyos valami, amely kifejti ez a különbséget. Részemről, nekem nincsenek ilyen képességeim, mint, neki. Míg nekem alig sikerül lejátszani három akkordot, addig Tom már a színpadon rögtönzött. Ezért van az, hogy én az éneklésre koncentráltam (nevet ^^)!

GUSTAV: Számomra, a zene megszállottság, amely a gyerekkoromba vezethető vissza. Öt évesen kaptam az első dobjaimat. Minden éjszaka miközben elaludtam, elképzeltem, hogy a színpadon egyedül én kísérem Phil Collinst, fiatalságom egyik példaképét.

GEORG: Végül, én vagyok az, aki nem született zenei zseninek (nevet ^^)!  Később teljesen véletlenül fedeztem fel a basszusgitárt. Az iskolában volt két haverom, akik eldöntötték, hogy csinálnak egy rock együttest. Szükségük volt egy basszusgitárosra és engem ajánlottak. Vonzónak találtam az ötletet, szóval vettem egy basszus gitárt és beiratkoztam a konzervatóriumba.

DREAM UP: Milyen emlékeket őriztek az együttek kezdetéről?

GEORG: Az első lépéseink a színpadon elég szánalmas volt (kitör belőle a röhögés ^^)! Azt hittük, hogy mi vagyunk a rock királyai de, nyilvánvalóan mi voltunk az egyetlenekakik ezt elhitték…

TOM: Ez igaz, az első koncertjeink egyáltalán nem voltak valami remekek. Még tapasztalatlan gyerekek voltunk. Kis pubokban, falu ünnepeken játszottunk, ahol a közönség inkább arra gondolt, hogy több sört igyon, minthogy kezdő előadókat hallgasson.

BILL: Mikor visszagondolok a kezdeteinkre, azt gondolom, hogy egy elég hosszú ösvényen mentünk át. A világon semmirét sem akarnék visszamenni…

DREAM UP: Mindannyian egyetértetek a zenei stílus elfogadásában?

TOM: Mindegyikünknek megvan a saját zenei ízlése. Egy idejűleg, Georg az Oasisre és a Fall Out Boyra esküszik, Gustav imádja a Metallicát, Bill Green Day rajongó, és én a hip-hophoz vonzódom. De a különböző zenei hatások sohasem akadályozták az együttest. Éppen ellenkezőleg, létrehoztak egy igazi művészi alkímiát.

GUSTAV: Anno, Devilish néven kezdtük. Az első dalainkat a punk inspirálta, de nagyon gyorsan kialakult a jóval rockosabb hangzás.

DREAM UP: Mi engedte, hogy higgyetek benne?

TOM: Még a kezdetekben volt néhány kudarcunk, de a kitartás révén fejlődni kezdtünk és elkezdett lenni egy kis hírnevünk Magdeburgban. Persze kritizáltak minket, de egyre inkább több rajongónk lett, akik ott voltak, hogy támogassanak minket. A közönség lelkesedése, ami vágyat adott, hogy higgyünk benne és, hogy kapaszkodjunk a nehéz pillanatokban. Közönség nélkül, akik tapsolnak nekünk, valószínűleg feladtuk volna.

GUSTAV: Részemről, ha a Tokio Hotel nem élte volna túl, akkor is folytattam volna a játszást, még névtelenül is. Mindig is szenvedélyes és céltudatos voltam. És soha nem fontoltam meg azt, hogy a doboláson kívül mást is csináljak.

DREAM UP: Mikor jutott a tudomásotokra, hogy a Tokio Hotel jelenséggé vált?

BILL: Nehéz meghatározni ezt az időt pontosan, mikor tudomásunkra jutott, hogy mekkora sikerünk van. Az események gyorsan láncolódtak egymáshoz! Németországban, éreztük, hogy valami van rögtön az első kislemezünk a Durch den Monsun megjelenése után (2005. augusztus 15.) De még mindig távol voltunk attól a sikertől, amit elképzeltünk, hogy az országunk határain túl is. Valójában, még mindig csodálkozom azon ami velünk történik. Igen, messze vagyok, még nem vagyok a Földön. A Tokio Hotel kalandja számomra olyan, hogy az álmomat élem…

TOM: Azt el kell ismerni, hogy az első koncertünk Franciaországban megváltoztatta az együttes sorsát (2006. szeptember 28. Párizsban koncert a Trabendoban). Sikeresnek lenni Németországban egy dolog, de felfedezni ezt a sok francia rajongót, a nyelvi akadályok ellenére, az szinte csoda volt. Véleményem szerint, ezzel az együttes jövője egy másik dimenzióba lépett.

DREAM UP: Mit gondoltok az anti- Tokio Hotel közösségekről?

GEORG: Hallottunk már róla. Az egy dolog, hogy nem szerethet mindneki valamit, de hogy kampányoljanak egy együttes ellen, elismerem, hogy kicsit távol áll tőlem. Tudomásom szerint, senkinek sem ártottunk…

TOM: Gyerekkorunk óta, Bill és én kivívtuk bizonyos emberek ellenszenvét (mosolyog ^^)… még az iskolában is, a diákok meg akartak támadni a raszta tincseim miatt. Az emberek nem szeretik, mikor megmutatod a különbözőségedet. És ez ugyanígy van a sikerrel is, aztán egyenesen gyűlölelni kezdtek.

DREAM UP: A híresség megrémiszt néha titeket?

BILL: Éppen ellenkezőleg, finomít bennünket. Legyünk őszinték, egyikünk sem véletlen van itt. Micsoda élvezet zenét készíteni, amely hatalmas tömegeket vonz, hogy elismerjék, éltessék. Egy művész életében hangsúlyozottan jelen vannak minden pillanatban a hihetetlen érzések, megosztott érzelmek, és a túlzások is. Mikor megízleled ezt, a hétköznapi életed unalmasnak tűnik. Mind a négyen biztosak vagyunk benne, hogy ez az álom soha nem érhet véget.  

DREAM UP: A siker a fejetekbe szállt?

GUSTAV: Mind a négyen nagyon különböző személyiségek vagyunk, de ugyanazt a célt osztjuk és ugyanazon az elhatározáson dolgozunk. Mióta első lépéseinket együtt tettük meg a színpadon, tudjuk, hogy milyen erőfeszítéseket kell tennünk, hogy elérjük a siekrt. Egyikünk sem ül a babérjain, és mindenki teszi azt, ami az erejéből kitelik.

DREAM UP: A színpadra lépést megelőző lámpaláz halványul a tapasztalattal?

BILL: Egyáltalán nem (nevet)! A koncert felhalmozódás ellenére, még mindig ugyanolyan stresszesek vagyunk színpadra lépés előtt. A sikerrel, a félelem is erősödött… persze ebből az izgatottságból a közönség semmit sem vesz észre fellépéskor, de az első néhány perc gyakran rémisztő.

DREAM UP: Mit éreztek a veletek szemben álló több ezer rajongótok iránt?

TOM: A legtöbb rajongónk korunkbeli. Ezáltal, van egy fajta közelség köztünk, és ez a briliáns dolog az egészben! Teljesen egy hullámhosszon vagyunk. És a közönségünk főleg lányokból áll, imádom az ötletet, hogy ilyen sok széplány álma válik valóra (mosolyog)…

DREAM UP: Bizalmasan, milyen a légkör az együttesen belül?

GUSTAV: Nagyon közel állunk egymáshoz. Bill, Tom, Georg és én tényleg igazi barátok vagyunk. Egy koncert után vagy a próba időszakban, összeülünk négyen beszélgetni. Szinte állandóan együtt vagyunk, még a szabadnapok alatt is.

DREAM UP: Együtt töltöttétek a legutóbbi szabadságotokat is?

BILL: Nem, ezúttal nem. Tom és én megragadtuk a lehetőséget, hogy decemberben elrepüljünk csak mi ketten. Szükségem volt erre az időre miatta és magam miatt. Ledobtuk a táskáinkat a Maldív-szigetek egyik paradicsomi szigetén. Georg is ott volt, de egy másik szigeten. És Gustav inkább Hawaiira ment.

DREAM UP: És a lányok, milyen helyet foglalnak el az életetekbne?

BILL: Legtöbbször turnézunk, szóval a kérdésre könnyű válaszolni: nincs idő lányokra figyelni. Hogy őszinte legyek, az együttes sikere óta egyáltalán nem volt kapcsolatom, még egyéjszakás kalandom sem.

TOM: Mikor turnézunk, egy lány sem jöhet be a buszba, ez egy szabály, amit létrehoztunk. Habár ha valamelyikünk máshol akarja tölteni az éjszakát, akkor senki sem akadályozza…

Exkluzív: Amerikában egy európai együtteseknek nehéz áttörni a siker kapuit. És a Tokio Hotel kivétel. Ebben az évben, február 15-én adta a négy fiú magdeburgból az első koncertjét az Államokban, Los Angelesben a legendás Roxyban, ahol olyan híres együttesek vendégeskedtek, mint a U2, a Coldplay vagy a Depeche Mode. A közönség, amely javarész újságírókból állt, élesen kritizálta a Tokio Hotelt… Két nappal később, a fogadtatás kevésbé volt kemény a második koncertnél New Yorkban. Az első visszajelzések enyhülés ellenére, a német négyes szándéka, hogy meghódítja Amerikát megmaradt.