Németország, és az ő tinijei

November 9: Meghívtuk Németország legnagyobb tinisztárjait egy beszélgetésre. Az Ochsenknecht és a Kaulitz testvérek – kelet és nyugat újraegyesülésének évében születtek, a régi haza és az új értékek.

Közép – Berlin, egy lakosztály a ’Ritz Carltonban’ – minden lány 16 év alatt szeretne rögtön itt lenni: a négy legfontosabb német srác ül a bőr kanapén, gumimacikat esznek és beszélgetni kezdenek. A háttérben, a szőnyegen ül a kíséret: felnőtt emberek, biztonsági kártyával a nyakukban és nyomást gyakorolnak ránk, mivel az idő kevés. Mostanában mindenki a Kaulitz és az Ochsenknecht testvéreket akarja. Közülük kettő Franciaországon át turnézott a Tokio Hotellel, a másik kettő épp most írta alá a lemezszerződését és új filmeket forgat. Mind a négyük nagyon jól nevelt: feláll, kezet fog, mondja, hogy ’örülök, hogy látlak’ – valószínűleg nem először csinálják. A tervünk: beszélgetünk velük hazájukról, az országukról, vagyis Németországról. Beszélünk Bill és Tom Kaulitzzal Magdeburg mellől Loitscheből és Jimi Blue és Wilson Gonzales Ochsenknechttel, a sztárgyerekekkle München mellől Grünwaldból.

SZ-Magazin: Pontosan 18 évvel ezelőtt, a fal leomlott (Berlini fal), szóval mindannyian egy idősek vagytok az újra egyesült Németországgal. Milyen jelentősége van számotokra annak a napnak?

BILL KAULITZ: Az, hogy az emberek megünneplik. És mi is velük ünneplünk, habár mi rán igazából ez nem hatott. Bár, boldogok vagyunk, hogy hasznunkra volt a fal leomlása

JIMI BLUE OCHSENKNECHT: Az apukám mesélt nekem róla, de a jelentősége – inkább nincs, na jó egy kicsi talán van.

TOM KAULITZ: Számomra ez a nap, hogy őszinte legyek ugyanolyan, mint a többi.

WILSON GONZALES OCHSENKNECHT: Természetesen nagyon megérintő, olyan riportokat látni a tévében, amelyekben arról szólnak, hogy az emberek mennyire boldogok voltak miután kitörtek a fal mögül és megölelhették a fal másik oldalán élő embereket. Mikor ezt látom, elképzelem, hogy milyen rossz lehetett a fal mögött így élni.

SZ-Magazin: Mivel párosítjátok az NDK-t?

BILL: Ez soha nem volt téma. Turnéztunk már más országokban sokat és gyakran kérdeztek ezekről, de mi csak annyit mondunk mindig: mi mindig is Németországban egy Németországban éltünk.

TOM: Nemrég, valaki Olaszországban megkérdezte tőlünk, vajon mennyire izgatottak lehetünk, hiszen Kelet-Németországból származunk, és most láthatjuk Rómát. És egyszer, egy ember banánnal kínálgatott bennünket.

WILSON GONZALES: Egy művésziskolába jártam Los Angelesben, egy évig és arról kérdezgettek, az emberek, hogy mit csinál most Hitler, és van-e már hűtőszekrényünk Németországban. Valakinek fejbe kéne verni az amerikaiakat, hogy megértsék Németország egy normális ország. Sok olyan ember van az USA-ban aki még mindig azt hiszi sok német Kelet-Európára gondol, az ilyenek valójában teljesen le vannak maradva és érdektelenek. Mikor az NDK (Német Demokratikus Köztársaság) –ra gondolok, nekem csak a zászló ugrik be, a kalapáccsal és a sarlóval. És te mit gondolsz Jimi?

JIMI BLUE: Mi?

BILL (nevet): Nem figyeltél, oaww!

JIMI BLUE: Szóval, én is csak a zászlóra emlékszem.

Wilson Gonzales és Jimi Blue München előkelő negyedében, Grünwaldba nőtt fel, és mindennek tetejében egy híres családba születtek, Tom és Bill Loitscheből származik, egy faluból Magdeburg mellől.

SZ-MAGAZIN: Nehéz gyerekkorotok volt?

BILL: Kelet és Nyugat – nem teszek különbséget. Nem különböztetjük meg az embereket, hogy ’Ossie’ (azok az emberek, akik Kelet-Németországban voltak) és ’Wessis’ (Nyugat-Németországban élők). Ezek a kifejezések számunkra már nem léteznek, talán csak a tanárainknak. Szerintem hatalmas különbség van: mi egy faluban nőttünk fel, míg ti egy városban.

WILSON GONZALES: Grünwald is egy város de, igaz, hogy közelebb van a városhoz, és ezért talán többet kapunk. Emellett, premierekre és forgatásokra kísértük ez apukánkat mostanában és régebben is.

TOM: Faluban felnőni egyáltalán nem olyan rossz, legalábbis egy bizonyos korig. Úgy értem hol építhetsz faházat a városban? Másrészről, Bill és én akaratlanul is mindig magunkra vontuk a figyelmet, mert különböztünk a többiektől. Ezért álmodtunk arról kis korunk óta, hogy Berlinbe költözünk, mert mindenki azt csinál ott amit akar.

BILL: A szabadság volt mindig is a legfontosabb dolog számunkra. Ezért is van, az, hogy nem sokkal a 18. szülinapom előtt a ’Freiheit’ szöveget tetováltattam a bal alkaromra.

SZ-MAGAZIN: Emlékeztek az első kirándulásotokra Berlinbe?

BILL: Tisztán, mikor 12 évesek voltunk, felültünk a vonatra és eljöttünk. Tomnak és nekem alig volt pénzünk, de nagyon meg akartuk mászni a tv- tornyot. Ott fenn elég drága kávét ittunk, természetesen Latte Macchiatot – és úgy tettünk, mint akik megengedhetik maguknak.

WILSON GONZALES: Hat vagy hét éveses lehettem és csak arra emlékszem, hogy metróval mentünk és egy sushi bárba voltunk. Berlin számomra olyan, mintha New York egy kis kerülete lenne, na, még erre emlékszem. Ma úgy gondolom, hogy az emberek Berlinben sokkal barátságosabbak, mint Münchenben. Nem bánják, hogy mit viselsz, inkább az, hogy mi van a fejedben. Berlin tényleg nem a legtisztább de biztosan a legművészibb város Németországban.

JIMI BLUE: Így van, Münchenben sok a nyárspolgár, Berlinben minden jobban összekeveredik, vannak nyárspolgárok és pánkok, egy pár csodabogár… minden lehetséges.

SZ-MAGAZIN: Koncertek, forgatások és többet vagytok útközben, mint a többi fiatal a ti korotokban? Hol érzitek igazán otthon magatokat?

BILL: Mindenféleképpen Németországban. Sőt jobban otthon érzem magam egy német szállodában, mint egy moszkvai vagy párizsi szállodában, teljesen mindegy mennyire fényűzőek. Mindenek előtt a nyelv is ad egy fajta otthonso érzést.

WILSON GONZALES: Így van, ez az amit megjegyeztem, az Amerikába töltött egy évem alatt, hogy az otthon nem hasonlítható más városhoz vagy helyhez. És még valami, ami feltűnt: egy csomó ember szidja Németországot. Igazságtalanok.  Németország egy gyönyörű ország, sokkal jobb és pozitívabb, mint az USA. Az amerikaiak nagyon mesterkéltek, és túl sok mindent az állam irányít. 21 éves korodig nem kaphatsz alkoholt, és nem gyújthatsz rá egy cigire a saját otthonodban, ha több családos házban laksz – csak képzeljétek el!

JIMI BLUE: Szerintem Amerika jobb, mint Németország. Meelgebb, az emberek kedvesek, szép strandjuk van, mint példul Venice Beach és Las Vegas. Szeretnék egy nap ott élni.

TOM: Külföldön sok olyan dolog van, amihez hozzászoksz, például néha a dolgok nagyon szervezetlenek. Németországban, általában jobban meg vannak szervezve a dolgok, ilyen volt az Echo díjátadó is Berlinben – ahol már két nappal előtte próbáltunk – Olaszországban például, rögtön felveszik (azaz nincs semmi előpróba élesbe megy minden). Vagy Moszkvában: Még pár órával a koncertünk előtt sem állt a színpad.

SZ-MAGAZIN: Van olyan dolog, amit nem szerettek Németországban?

BILL: Az egész iskolarendszert.  Egy hatost adnék (Asszem a német oktatásban 1-6ig vannak és a hat a legrosszabb…)

WILSON GONZALES: Mindenekelőtt Bayernben!

TOM: Németországban minden városban különbözik a tanítás, minden diák más szinten van. Ha valaki egy másik városba költözik, úgy érzi magát mintha egy teljesen másik bolygóra csöppent volna.

WILSON GONZALES: Párszor váltottam iskolát és a matekot gyűlöltem, a másik meg a német volt, még ami azért vicces.

JIMI BLUE: Ezért van az, hogy abbahagytam az iskolát. Most van egy magántanárom az oktatás miatt, de máskülönben az iskola nem nekem való.

SZ-MAGAZIN: Van egy olyan felfogás, hogy a „a németek nyárspolgárok”? Kit vagy mit tartotok nyárspolgárnak? (ez tulajdonképpen, ilyen felsőbb rendűszerűt jelent, szal ilyen „ki ha én nem?”)

WILSON GONZALES: A gyerekeket a müncheni előkelő klubban, mondjuk például a ’P1’-ben, akik a szüleik pénzével dobáloznak és pólóingben rohangálnak, és a gallérjuk fel van hajtva, na, ők nyárspolgárok. Azt hiszik, hogy letudják nyűgőzni az embereket apuci hitelkártyájával. Büszke vagyok rá, hogy a saját pénzemet megkeresem és meg tudom hívni egy kör italra a barátaiamat.

BILL: Egy szempontból nyárspolgár vagyok: a pontosságnál.  Számomra ez nagyon fontos. És a lelkiismeretesség/megbízhatóság.

JIMI BLUE: Mikor evésről van, szó akkor elég régimódi vagyok. Mindig szükségem van két villára, egy a főételhez, egy pedig a salátához. És ha meglátok egy penész foltot a mosogatónk, én nem mosogatók ott többet.

TOM: Számomra nyárspolgár az, aki nem toleráns ember, aki nem tudja kifejezni önmagát és folyton a szabályok szerint él. Ez alatt nem azokat a szabályokat értem hanem olyanokakat, amelyeket maguknak állítanak fel vagy mások állítanak fel nekik. Azok az emberek, akik azt csinálják, amit mondanak nekik, és akik soha nem néznek a tányér alá (vagyis a dolgok mögé) és akik mindig azt mondják: „ne tedd azt! ne teheted azt!”.  Egy családi házban éltünk vidéken, játszótérrel és hasonló dolgokkal, na ott voltak az igazi nyárspolgárok. De már akkor is messze voltunk tőlük.

SZ-MAGAZIN: Néhány héttel ezelőtt, a média a német őszről beszélgetett. RAF - mond még nektek valamit? (Rote Armee Fraktion Vörös Hadsereg Frakció egy radikális baloldali politikai csoport volt)

WILSON GONZALES: Terroristák voltak és a szabadságukért harcoltak. Vagy nem szabadságot akartak?

JIMI BLUE: Erről olvastam valamit a Spiegelben. Érdekes volt, mert Grünwald Straßlach mellett van, ahol valakit megöltek, egy minisztert vagy valaki ilyesmit, legalábbis azért van ott egy emlékmű.

WILSON GONZALES: A punkok is ugyanabban az időben jelentek meg, és őszintén szólva az jobban érdekel engem, mint a RAF.

SZ-MAGAZIN: A RAF-nál azon volt a hangsúly, hogy mások között szétosszák a vagyont és igazságosság legyen. Mit gondoltok erről?

WILSON GONZALES: Azok az emberek, akik ma lent vannak, esélyük sincs feltörni. Nem próbálkoznak elég keményen, és talán ezért sokuk bűnőzővé válik.

JIMI BLUE: Azt gondolom róla, tudjuk, hogy az tény, hogy a gazdag embereknek szinte ajándékként utánuk dobnak mindent, míg a szegény embereknek maguknak kell megvenniük mindent. Ha idősebb lennék, akkor változtatnék rajta, de még nem tudom, hogy de valahogy megpróbálnám.

TOM: Bár, Németországban is van néhány középosztály. A mi családunk például. Se gazdagok, se szegények nem vagyunk. Végül is, mindneki megtalálta a maga útját és, hogy hogyan bírkózzon meg a különböző nehézségekkel. Mi a zenét választottuk, mások tűntetnek vagy kick-boxolnak.

SZ-MAGAZIN: Milyen nehézségekre gondoltok?

BILL: Mi folyton lázadtunk magunkért. Utáltuk az iskolát és a tanáraink nagyon rosszak voltak. A nagy előnyöm mindig is az volt, hogy tudtam, hogy igazam van. Például tudtam, mikor nem kaptuk vissza a dolgozatokat és az idő lejárt. Az anyukánknak szinte minden nap mennie kellett az iskolába, hogy végig hallgassa milyen rémesek a fiai.

JIMI BLUE: Mikor ötödikes voltam, a tanárok folyton szekáltak és ilyeneket mondtak, hogy „Azt gondolod, hogy valamivel jobb vagy a többinél, mert az apád Uwe Ochsenknecht.”

WILSON GONZALES: Igen, a tanárok folyton összefogtak ellenünk, volt olyan hogy egy héten kilenc beírást kaptam. Röviddel előtte kiraktak a teremből aztán otthagytam a sulit.

SZ- MAGAZIN: Che Guevara a tinik példaképe volt korábban – ki a ti hősötök?

TOM: Mikor még ma is ha lemegyünk egy klubba, sok ember visel Che Guevara-s pólót, és sok tűntetés volt körülöttünk amit főként a punkok kezdtek, szóval a lázadás még ma is visszatérő alaptéma.

WILSON GONZALES: Álltam már 3000 punkkal a Marienplatzon és tűntetve az NDP ellen (Német Nemzeti Demokrata Párt). De igazából nincs igazából nagyon indok, hogy a német dolgok ellen tűntessünk. Ha az USA-ba élnék, szerintem több ezer ok lenne, de itt?

SZ-MAGAZIN: Van olyan politikus, akivel szimpatizáltok?

BILL: Nem beszélek az ilyen dolgokról. Senkit sem szeretnék befolyásolni a személyes döntésemmel vagy a választásommal. Mindenkinek legyen meg a saját véleménye.

TOM: De mi is szavazunk persze, mióta végre 18 évesek vagyunk.

WILSON GONZALES: A pártok folyton háborúznak mindenért egymással, és engem azért ez érdekel. Ha betöltöm, a 18-at határozottan el fogok menni szavazni és előtte valószínűleg mindent megtudok róluk. Most különböző példaképeim vannai, mint a zenér Tom Morello például. Ingyen játszik a tűntetéseken és csak a jó cél vezérli. Nem törődik a pénzzel csak a céllal.

SZ-MAGAZIN: Ti a Kohl (Helmut Kohl német kancellár volt 1998-ig) időszaka alatt születettek. Emkézektek rá?

TOM (körtét formáz a kezéből) Az ilyen férfi?

SZ-MAGAZIN: És Gerhard Schröder (német kancelár 2005-ig)?

WILSON GONZALES: hm, SPD (Német Szociáldemokrata Párt)?

TOM (nevet): Jah, ismerem.

SZ-MAGAZIN: A ti generációtokat, megbélyegezték a hidegháborúval, az erdőírtással, és az atomenergiával. Mi volt az ifjúságotokban jelentős esemény?

WILSON GONZALES: Biztosan szeptember 11, de főleg az, ami utána jött. Nagyon sok dokumentumfilmet láttam a World Trade Centerbe való becsapódásról, és rájöttem: végül, az amerikaiak a saját fegyvereikkel fogják legyőzni önmagukat, mielőtt még elkapnák Bin Ladent. Ezért rájöttem, hogy hogyan működik manapság a világ, és Amerika a „világrendőr”, aki mindeni ügyébe beleszól Egyrészről, biztos vagyok, benne segíteni akarnak, de másrészről, a lehető legnagyobb nyereséget akarják ugyanakkor. Németország sokkal semlegesebb, bármit tesznek átgondolják mi a jó és nem hagyják magukat belerángatni minden marhaságba.

BILL: Természetesen sok minden történt gyerekkorunkban, de főleg persze szeptember 11-re gondolunk, de meg kell próbálnunk nem engedni a félelmeinknek, hogy ne gátoljanak bennünket.

SZ-MAGAZIN: El tudnátok képzelni, hogy csatlakoztok a sereghez, és Afganisztánba menjetek, hogy segítsetek újraépíteni az országot?

JIMI BLUE: Semmiképp. Túl lusta vagyok. Mindig ott lenni és a 100%-ot nyújtani, az túl stresszes lenne nekem. Inkább a civil szolgálatba mennék. Afganisztánba csak félnék, és az nem nekem való.

WILSON GONZALES: A hadsereg elutasított engem a tölcsérmellkasom miatt. (na az nem tom mien…). Bár a hadsereg nem igazán az én terepem, jobban szeretek a barátaimmal lenni és inkább a szociális otthonokba segítenék vagy segítek a mozgássérült otthonokban.

TOM: Mi is erre gondoltunk mikor behívtak orvosi vizsgálatra a hadseregbe.

SZ-MAGAZIN: Szerintetek, hogy fogtok élni mikor öregek lesztek?

TOM: Mint a Rolling Stones. Egész életemben a színpadon akarok állni.

BILL: Egy napon a saját utamat szeretném követni, és lenne egy lakásom külföldön. Mégis: A gyökereim Németországban vannak és mindig is ide fogok visszajönni.

JIMI BLUE: Egy napon divattervező szeretnék lenni. Talán befejezem a hátra lévő két évem a Waldorf iskolában.

WILSON GONZALES: Szeretnék egy hatalmas céget, ami sok dolgot készítene: filmeket, zenét, bútorokat, divatos ruhákat és óvszereket.

SZ-MAGAZIN: Emlékeztek az első alkalomra, mikor hallottatok egymásról?

JIMI BLUE: A BRAVO-ba olvastam a Tokio Hotelről.

WILSON GONZALES: Néhány évvel ezelőtt egy barátm adott egy CD-t rólatok fiúk és mondta: nézd meg egy új német együttes. Erre emlékszem.

BILL: Mi láttuk fiúk a filmeteket és feltűnt, hogy egy korúak vagytok velünk persze. Több figyelmet fordítasz, mikor rájössz erre, és jobban nyomon követed azt az embert.

WILSON GONZALES: Mikor először láttam egy képet a Tokio Hotelről, azt gondoltam: „Wow, ez nagyon vad.”

Wilson Gonzales (17) és Jimi Blue (15) a német színész Uwwe Ochsenknecht fiai. Főszerepet játszottak a „Die Wilden Kerle 1-4.”-ben. Továbbá Jimi Blue kiadta első albumát a ’Mission Blue’-t, amelynek első kislemeze a ’I’m lovin’ amely hetek óta benne van a Top 10-ben.