i-D interjú

A Tokio Hotel elég pazar. Zenéjük nem vérző szakadék, nem kakastarajos rock’ n ’ roll srácok és nem akarnak a szállodai szobájukba csábítani egy óriáskígyóval és egy üveg gabona pálinkával. (a csábítás a lényeg J a vége meg lehet vmi angol kifejezés de, nem tudom jobban lefordítani… bár azért lehet akkor nem ismerik TomotJ). Plusz még soha nem voltak Tokióban, és nincs saját szállodájuk.
De ők nagyon is valamik. A 18 éves ikerpár, Bill és Tom, a fő szereplői ennek a glamrock – goth pop történetnek. A basszusgitáros Georg  és a dobos Gustav vettek egy GHD hajsimítót (minden lánynak szüksége van egyre), baggy nadrágos hátsó, amely oda vonzza a figyelmet.

Ha egy pillantást vetünk rájuk, ezek a fiúk hozták be az európai emo színeit (a TH nem emo!!!!). Szülőföldjükön, Németországban, olyan nagyok mint, a Take That régen: a gyerekek úgy öltöznek mint ők, országról országra követik őket, babákat készítenek róluk, hotel szobáik előtt táboroznak, megveszik a kislemezeiket, albumaikat, DVD-jüket, pólóikat, sapkáikat, sáljaikat, kitűzőiket, kulcstartóikat, ágyneműjüket, ékszereiket, óráikat, matricáikat, MP3 lejátszójukat, és természetesen a lábtörlőjüket.

Ha megint 14 éves lehetnél, megértenéd (ha talán az vagy, akkor ugyanígy teszel). Egy másik bolygóról jöttek és megtalálták a kulcsot a kor tinijeinek találós kérdéséhez: -’ Az élet annyira ravasz, a hormonok folyton felrúgják, és senki sem ért meg máskülönben engem, hogy én miért vagyok annyira különböző?’ – és a pop zene erre fordítja a pénzt. Tökéletesek erre. Összezavarodott lány-fiúk különbözőknek tűnnek, de ugyanolyanok. Bill, a nélkülözhetetlen Sonic, a Sün hajával, tökéletesre festett füstös szemeivel,  drága halálfejes kiegészítőivel, és egyszínű manikűrjével, abszurd és feltűnő.

Tom, ugyanolyan helyes arcával, de smink nélkül, mellkasát súroló raszta tincseivel és fejpánttal, túlméretezett hip-hop pólóival és nagy baggy nadrágjával szemtelen. Miközben beszél finoman pisztolyt formáz ujjaival – pop, pop POW!. Mikor Bill beszél, akkor a csuklóját szorongatja. Csak németül beszélnek. Az ő helyzetükben, egy nagyon kemény testőr ül közöttük és a tolmács között, arra az esetre ha egy kar… Szóval, a hírnevem megelőz engem.

(Fűű ez a bevezető elég zűrzavaros nekem, de megpróbáltam a legértelmesebbet kihozni belőle. Remélem azért érthető ;-) )

i-D: Milyenek a rajongóitok?

BILL: Szeretem a rajongóinkat hevesnek nevezni. Valóban nagyszerűek – nem gond, hogy merre járunk, mindig ott vannak és támogatnak bennünket. Ez nem csak az, hogy szeretik a zenénket, a Tokio Hotellel élnek, velünk élnek, velünk utaznak, nem gond hogy hová.

TOM: És ez nem csak Németországgal van így – más országokba is jönnek velünk. Az európai rajongóink is elkezdték ezt csinálni. Ez fantasztikus.

i-D: Nem ijesztő egy kicsit? Ugyanúgy öltöznek, mint ti?

BILL: Igen, ez előfordul – mindig találkozhatsz olyan rajongókkal, akik fekete szemsminket viselnek vagy feketére van festve a körmük. És tetszik. Gyakran gondolok arra, hogy milyen szuper dolog lenne, ha játszanánk egy fellépésen, és sok kis Tom és Bill lenne a közönségben (nevetJ)

TOM: Van néhány rajongó akik teljesen úgy néznek ki mint Bill és Tom.

BILL (nevetJ): És voltak már az újságokban képek ahol nem tudtad valójában megállapítani, hogy ezek mi vagyunk vagy egy másik ember, aki úgy öltözött, mint mi.

i-D: Mennyi időbe telik elkészülni? (Figyelembe véve Bill hajának puszta tömegét és tökéletes tartását)

BILL: Nincs szükségem túl sok időre a fürdőszobában. Talán 30-40 perc kell mindenhez.

TOM: Mikor kijön, a zuhany alól a haja úgy néz ki, mint az enyém!

BILL: Ha látnál régebbi képeket…

TOM: Amelyeken nem tudnád…

BILL: Láthatod, hogy mennyit változott a stílusunk és mindannyian megtaláltuk a magunk ízlését már elég korán, talán hat éves korunk körül. Azelőtt az anyukánk öltöztetett bennünket. Valóban nem tudtad megmondani, hogy ki kicsoda. De azóta teljesen különbözőek lettünk.

TOM: Ha Bill egy kicsit coolabb lenne, és több ízlése lenne akkor szinte ugyanúgy nézne ki, mint én.

BILL: Talán azért lettünk ennyire különbözőek, mert mindig egyformán öltöztettek bennünket. De nem így terveztük, csak így alakult. De így kinézni sok előnnyel jár – meglógsz az iskolai dolgok elől, és mindig ugyazokkal a lányokkal alhatsz (nevetJ na ezt nem vágom most…)

TOM: Először én vagyok velük, és aztán átadom őket Billnek, hogy aludjon velük, miután fizettem nekik!

i-D: Milyen híresnek lenni ennyire régóta, már de ennyire fiatalon?

BILL: Őrületes mikor erre gondolsz. Úgy értem, nem sok embernek adatik meg a mi korunkban, hogy olyan életet éljen, amilyet mi. Abba a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy imádjuk a munkánkat. Nem kell kompromisszumokat kötnünk és nem kell olyan munkát végeznünk, amely nem érdekel minket. Jelenleg nem tudom, hogy mit csinálnék ehelyett. Az éneklés az egyetlen dolog amiben jó vagyok, az egyetlen tehetségem mindenesetre. Nem tudjuk kivárni, hogy mindez hova vezet. Már nagyon sok izgalmas dolgot megtapasztaltunk. Az első kislemezünk egyenesen #1 lett Németországban, turnéztunk, díjakat nyertünk, a második album, és más országok követték, játszottunk egy európai turnén.  És még mindig meglepődünk, és nem tudjuk elhinni, hogy mi történik. De nem akarunk semmilyen nyomást a hátunkra, és úgy folytatni, hogy „oh, ezt és azt kell elérnünk!”

i-D: Kik a példaképeitek?

BILL: Nincsenek példaképeink és mindannyiunknak különböző az ízlése. Tom német hip-hopot hallgat, amit nagyon nem szeretek. Georg szereti a Fall Out Boyt és az Oasist. Gustav szereti a Metallicát és a System of a Downt… Én nagyon sok félét hallgatok – szeretem a Coldplayt, a Green Dayt, a Placebot.

i-D: Szóval az a zene, amit ti csináltok, és az, ahogy kinéztek, belőletek jön?

TOM: Soha sem próbáltunk másolni vagy feldolgozásokat játszani. Csak egyszer tettünk ilyet az Amnesty Internationalnek. Minden, amit látsz, ahogy öltözünk, amit hallasz az 100%-osan mi vagyunk…

i-D: Ez ideáig, mindig németül énekeltetek. Milyen volt angolul énekelni?

TOM: Kihívás volt. Az első alkalom, mikor az angol albumot játszottuk, nem tudtuk, hogy fog menni. Amint megérkeztünk a csarnokba láttunk rajongókat, akik az utcán álltak és nagyon meleg fogadtatásán részesítettek bennünket. Azt gondoltuk, „Jó van meglátjuk, mi történik!” És aztán nagyon meglepődtünk. A közönség nagyon energikus volt, nagyon keményen nyomták és már mindenki tudta az angol dalszövegeket minden egyes dalhoz. Ez nagyon boldoggá tett bennünket és hihetetlen érzést nyújtott számunkra. Az nagy este volt számunkra!

BILL: Régóta németül éneklem a dalokat most már közel hét éve. Nem akartuk elveszteni a dalok értelmét a fordításokban, és ugyanakkor azt, akartuk, hogy nagyszerűen szóljanak. És részemről, angolul énekelni. Azt akartam, hogy úgy szóljon, mintha egy angol énekes lennék. Nem úgy mintha egy német próbálna angolul énekelni. Nagyon maximalista vagyok… ez már kicsit betegség. De nem tudok rajta segíteni, mikor csinálok, valamit nem tudok addig leállni míg nem vagyok teljesen elégedett vele.

i-D: Hogyan írjátok a dalaitokat? Telepatikusan csináljátok talán?

BILL: Tom és én hét éves korunkba kezdtünk dalokat írni. Nincs kifejezett módszerünk az írásra, nincs szükségünk különleges helyzetre vagy eszközre. Írom a dalszövegeket és a fiúk csinálják a zenét és négy producerrel dolgozunk együtt. Néha van néhány dalszövegem és aztán megmutatom a fiúknak, néha a fiúknak van egy zenéje és aztán arra elkezdek szöveget írni. Ez mindig változó.

TOM: ÉS mindig különbözik, hogy meddig tart egy szöveg megírása. Néha meg vagy mindennek két óra alatt, néha két napot vesz igénybe, két hetet, két hónapot. És néha arrébb raksz csak egy szöveget, mert nem vagy elégedett – és talán egy évvel később újra elkezdesz rajta dolgozni.

BILL: Úgy, mint, a Live The Secondön. Ezt akkor írtuk mikor hét évesek voltunk – és még mindig dolgozunk rajta.

GEORG: Yeah, szerintem, ahogy most játsszuk az a tizenötödik változata!

i-D: Ti vagytok a német rock nagykövetei?

TOM: Nem volt régóta igazi király németül beszélő rock együttes. Minden a popzenéről szólt. Körülbelül öt évvel ezelőtt változott ez meg és néhány király német rock együttesnek sikerült az áttörés és ez hatalmas robbanás volt. Ez akkor volt, mikor mi aláírtuk az első szerződésünk.

i-D: Rendben, úgy tűnik ti egy elfoglalt bagázs vagytok! Sok szabadidőtök van?

BILL: Szükségünk van rá, hogy teljesen ellentétes dolgot csináljunk a szabadnapokon, mint, a hétköznapokon. Sokat utazunk, nagyon sokat tapasztalunk, sok emberrel találkozunk – tiszta őrület. Szóval, amint szabadnapunk van, az abból áll, hogy alszunk és pihenünk.

i-D: Mi a helyzet a rock’ n ’ roll stílusú bulikkal? Szerintetek, hol vannak a legjobb klubbok?

BILL: A legjobb klubbok Oroszországban vannak. A bulik olyanok, mint sehol máshol. Nemrég töltöttük be a 18-at, nehéz volt. De Oroszországban, senki sem dob ki, a rendőrség szinte bekísér a klubokba.

TOM: És vannak nők akik a rúd körül táncolnak!