Gold Star Tokio Hotel interjú

GS: Hogy vagytok?

BILL: Ma pihentünk és még csak most kezdjük a napot. (Délután) Három órakor keltünk az ébresztő órára csörgésére.

GEORG: Boldogan maradtam két órával tovább az ágyban!

TOM: Mi nagyon nagy alvók vagyunk. Ha semmit se kell csinálnom, akkor 19 órát is tudok aludni egy huzamban.

GS: Szerencsére nem kell többet iskolába mennetek. Hét órakor elkelni reggelente elég nehéz lehetett régebben…

BILL: Hét óra! Az nagyszerű lett volna! Fél hatkor keltem, mert fél hétkor ment a busz.

GS: Mennyi időre van reggelente szükséged, hogy megcsináld a hajad?

BILL: Nem túl sok. 30 percig vagyok a fürdőszobában.

GS: Minden nap ilyen stílusba hordod a hajad?

BILL: Igen, legtöbbször. Ha nem, akkor egy sapkában megyek ki.

GS: El tudod képzelni, hogy egy napon levágatod?

BILL: Volt már rövid hajam, valamivel több, mint egy éve. Ez függ a vágyaimtól és a hangulatomtól. De 10 évesen volt már hosszú hajam, ami hasonlított ehhez a fazonhoz.

GS: Van egy model a stílusodhoz? Szoktál divat magazinokat olvasni?

BILL: Nem, egyáltalán nem. Ha olyanom van, hogy változni akarok, akkor azt teszem, amit szeretnék.

TOM: Bill mindig szeret kísérletezni! (mosolyogJ)

GS: És ami a bandát illeti?

TOM: Ah, igen, az együttes már hat éves (nem 7?). Bill és én, hét éves korunk óta mindig is sikeresek akartunk lenni a zenébe. Abban az időben egyenruhát viseltünk! (mosolyogJ) Aztán, elkezdődött. Különböző irányba haladtunk. Elkezdett sminket viselni, amely megváltoztatta a személyiségét. De számomra ez nem volt elképzelhető! (nevetJ)

BILL: Ez gyakran előfordul az ikrekkel, vagy hasonló az életük, vagy semmi közös nincs bennük. Mindketten nagyon különböző személyiségek vagyunk. Nagyon eltérőek vagyunk és szerintem ilyenek is maradunk.

GS: Nem ez a Tokio Hotel titka? Senki sem néz ki ugyanúgy.

TOM: Ez mindig is így volt. Teljesen különböző zenét hallgatunk. Minket az a zene tart össze, amelyet játszunk, de eltekintve ettől, nincs ugyanolyan zenei ízlésünk.

GS: Melyik együttest szeretitek mindannyian?

BILL: Ha Green Day vagy Rolling Stones koncert lenne, akkor természetesen megnéznénk őket. Látnunk kell őket!

GS: Az ’Übers Ende der Welt’ számban, arról énekelsz, hogy törjünk ki. Nem mondjátok néha azt, hogy „Erre a hétre elegem van a Tokio Hotelből”?

BILL: Ebben a dalban, azt mondjuk, hogy nem szabad félni attól, hogy új életet kezdjünk. És mi pontosan ezt csináljuk. Magunk mögött hagytuk a régi világunk és eldobtuk egy másikért, egy teljesen újat. Pontosan ez volt az, amit akartunk. A színpadi életről álmodtam, és dalokról. Természetesen, új határok is lettek. De a zenével, mindent újra tudunk kezdeni.

TOM: Például az iskolával is igyekszünk foglalkozni. A házi feladatunkat olyan gyorsan próbáljuk megcsinálni amennyire csak lehet, így nem is kell róla beszélnünk.

GS: De, ha feloszlotok, tudtok bármi mást csinálni?

BILL: Annak ellenére, hogy még fiatalok vagyunk, felelősek vagyunk magunkért. Van egy csapat és emberek, akikkel mi dolgozunk, de végül is senki sincs, aki megmondja, hogy mit kell csinálnunk. Ezt természetesen kezeljük. Soha nem akarok olyan dolgokat, amit rám erőltetnek. Ezért is volt probléma számomra az iskola. Most, azt csinálhatom, amit akarok!

GS: De, nem igazán úgy élsz, mint a korodbeliek… Nem mehetsz egyszerűen szórakozó helyekre, és nem flörtölhetsz, ugye?

BILL: De, mi is csinálunk ilyet.

GS: Igen, de a következő nap benne is van az újságokban!

BILL: Igen, gyakran, de ez nem komoly. Mi is gyakran kimozdulunk és ugyan olyan életet élünk, mint a többi tinédzser. Természetesen, nincs sok időnk rá, de ez van.

TOM: Oh, istenem, ami meg a flörtölést illeti, nyugton kell maradnunk! (nevetJ)

GS: Te vagy a banda bőbeszédűje?

TOM: Bah! Bőbeszédű! Nem mondhatnám… Én nagyon normális vagyok!

GS: Mit értesz ’normális’ alatt?

TOM: Ahhoz, hogy egy lány fontos legyen az életembe, sok dolognak kell történnie.

GS: Nálad is ugyan ez, Bill?

BILL: Nem, egyáltalán nem, nálam ez különbözik. De túl kevés időm van és túl sok ember van aki meg kéne ismerni… Néhány éve, ez egyszerű volt, de többé már nem. Nehezebbé vált az, hogy megismerjünk igazán egy embert. De azt mondom magamnak, hogy valamikor lesz alkalmam nyugodtan találkozni egy lánnyal. Szóval, nem hamarkodom el…

GS: Mi történne akkor, ha valamelyikőtök igazán szerelmes lesz?

BILL: Nehéz lenne. De a zene mindig az első helyen lesz nálunk. Előtte, mikor a próbatermünkbe mentünk iskola után, ritkán lányok is jöttek. Megőrültek attól, hogy több időt töltünk a bandával, mint velük. Legtöbbször a kapcsolat megszakadt. Természetesen, megtörténhet, hogy szerelmesek leszünk, és nagyon becsülni akarjuk a szerelmünket.

GS: Milyen típusú lányokat szerettek?

BILL: Nincs meghatározott. Ha megnézem a régi barátnőimet, azt tapasztalom, hogy nagyon különbözőek voltak.

TOM: Tudok szép nőkre példákat mondani, de nincs különös típusom.

GS: Például kit találtok gyönyörűnek?

TOM: Angelina Jolie.

GS: Pardon? (J)

TOM: Noha, tudom, hogy 15 évvel idősebb nálam… De vele kapcsolatba nem gond a kor!

BILL: Oké. Ha meg kell neveznem valakit a korosztályunkból, akkor az Olsen ikreket mondanám. (Árulja már el valaki mitől olyan szépek. Ok régen tényleg azok voltak meg aranyosak, de nézzetek már most rájuk… Szegények néha úgy néznek ki mint, az ágról szakadtak…)

GS: Mindkettő?

BILL & TOM: Mindkettő.

GS: Mi tetszik bennük?

BILL: Nagyon aranyosak. De azt hiszem, van mindkettőnek barátja. De nem vagyok kapcsolattörő!

TOM: Egy barát nem akadály…(mosolyog J)

GS: Hogyan sikerült megírnotok a dalokat a Zimmer 483-ra?

BILL: Az egészet a tavalyi év  alatt írtuk, különböző helyeken, mikor volt időnk. A legtöbb dal ötlete természetesen ez alatt az idő alatt született. Karácsony előtt, nyugisan bevonultunk a stúdióba Hamburgban. Alkalmasnak találtuk az időt, ami fontos volt. Ki akartunk fejezni egy csomó dolgot, ami történt az életünkben. Néhány dal ezekről az élményekről mesél.

GS: Mi történt a 483-as szobában?

BILL: Ez nem csupán egy szoba, ahol egy orgia volt (Bill megint csak viccelJ)! Ez a szoba tényleg létezik és nagyon is fontos.

TOM: Ah, ha minden szobáról írnánk egy dalt, ahol orgiáztunk…! (fetreng a nevetéstőlJ)

BILL: Komolyan, a ’Hilf mir fliegen’ dal ötlete a repülőgépen jött. Némely pillanat, mikor mondjuk rosszul érzed magad, és meg kéne oldani a problémáidat, szükséged van ezekre a pillanatokra. Ültem fent a magasba, és néztem, hogy lent az emberek milyen kicsik, és messze vannak tőlem. Aztán rájöttem, hogy a problémám nem is olyan komoly, és mikor leszálltam magam mögött hagytam… vagyis alattam!

GS: Milyen gondjaitok vannak?

BILL: Ezek mindennapos problémák. Nem mind dramatikus, de mikor a munka nem megy olyan jól, akkor idegesítőek lehetnek. De egy hibás felvétel, egy dalszöveg, amely nem elég jó vagy a honvágy nagyon lehangoló tud lenni. Hiányoljuk egy kicsit a családunkat…

GS: Ezeken kívül félsz attól, hogy egy családtagod beteg lesz vagy a háborútól?

BILL: Igen, de ezek azok a dolgok, amelyektől igazán megijedek. Gyakran érzek belülről aggódást, vagy egy fajta előérzetet. Ez bármit jelenthet.

GEORG: Egyébként, lámpalázat is érzünk. Még mindig nem szoktunk hozzá teljesen. És ez rosszabb és rosszabb minden koncerten.

GS: De, mindig nagyon magabiztosnak tűntök!...

BILL: Ez normális. De az emberek mindig meglepődnek, mikor látják, hogy milyen idegesek tudunk lenni. Senki se beszélhet hozzám másfél órával a színpadra lépés előtt, és ez akkor is így volt, mikor csak 50 vagy mint most 500000 néző van. (na lényeg: hogy mindig lényegtelen, hogy hány rajongó nézi akkor is ideges… de ariJ)

TOM (nosztalgikusanJ):  Ah? mit hívunk „ezelőttnek”?

BILL: És, mikor hirtelen egy hatalmas koncert csarnokba vagy. Mellesleg egy hatalmas lépést tettünk a legkisebbtől a legnagyobbig.

GS: Szoktátok kérdezni magatoktól, hogy ez miért pont veletek történt? Bandák ezrei vannak, akik kis klubokban játszanak, és arról álmodoznak, hogy híressé válnak. Miért a Tokio Hotel?

BILL: Ez egy szerencsés véletlen volt… Természetesen, Magdeburgban is nagyon sok kiváló fiatal zenész van, akik nagyszerűek. Magdeburg egy olyan hely, ahol kevés figyelmet kap a zene. Szerintem, látni kell ahhoz, hogy felfedezzenek. De úgy látszik ez alig fordul elő.

TOM: Ami a bandákat illeti, nagyon sok van, de egyikük sem tud megélni a zenéből. Három vagy négy klub van a környéken.

GS: Szóval, miért ti?

BILL: Egyszer, csak egyszer, jó helyen voltunk jó időben, és találkoztunk a producerünkkel Peter Hoffmannal… Nagyon sok lemezcégnek küldtük el a demó kazettánkat, de egyáltalán nem reagáltak rá, de soha nem adtuk fel! Azok a kazetták valahol hevernek, vagy már rég ki lettek dobva… Énekelni koncerteken a legfontosabb. Mindig fellépni… megyünk mindenhova ahova tudunk. (kmm.. kár, hogy ez mostanság a franciákra érvényesL)

GS: A nyilvánosságnak meg kell döbbentenie, azért hogy hatásos legyen?

BILL: Ebben az üzletágban, ez egy fajta előny, ami megkülönböztet a többitől. Ha megnézzük a legtöbb sztárt, mindegyiknek van egy védjegye, valami különleges. Egy banda magával hozza a saját személyiségét, a saját hangjukat. Állandóan feltesszük magunknak a kérdést, hogy az emberek mennyire tudnak rajongani, együttestől függetlenül. De, sem az együttes, sem a lemez kiadó nem tudhatja ezt a megjelenés előtt. Ők is örökké csak kísérleteznek.

GS: Mi a különlegességetek?

BILL: Például, én sose vagyok teljesen biztos a tapsba és a sikerben. Én egy olyan típusú ember vagyok, aki mindig a saját véleményét adja, és sokat vitázok. Ma is ezt csináljuk. Nem vagyok megelégedve az olyan megoldásokkal, amelyek nem hoznak haladást. A középiskola második osztályában Tomot és engem szétválasztottak. A tanár magyarázta nekünk, hogy nem bír hatni ránk ha együtt vagyunk. Ez azt jelentette számára, hogy túl erősek vagyunk együtt! Ez borzalmas dolog volt számunkra…

GS: Féltek attól, hogy minden véget érhet egyszer?

TOM: Ah, ez a ’Durch den Monsun’ idején volt, mikor kritizáltak minket. A dal első lett, megnyertük minden lehetséges díjat a ’legjobb új együttes’-ként, és néhány ember azt monda, hogy mi csak egy őrület vagyunk. Igen, de nem így lett. Lettek más számaink!

BILL: Tudtuk, hogy minden megváltozik. Sok nagyszerű dolog volt ami, miatt megvan még a lelkesedésünk.

GS: Szerintetek meghódítjátok az USA-t?

TOM: Dolgozunk rajta. Kiadtunk egy albumot angolul de, először látnunk kell, hogy működik-e vagy sem. Elsődlegesen viszont Németországra, és Európára koncentrálunk.

GS: 40 év múlva is színpadon lesztek, mint a Rolling Stones?

TOM: Szerintem, jó, hogy még mindig színpadon vannak az ő korukban és butaság lenne, ha ezek az emberek nem ezt tennék. Ha a zene az életük, mért hagynád abba 60 éves korodban?

BILL: Nem tudok elképzelni másik munkát. De ötletem sincs, hogy milyen leszek hatvan évesen. A Stonesból a fiúk nagyon elszántak és energikusak. Szóval, mindez természetesnek tűnik!