A kulisszák mögött

Újságíróként a ONE szerkesztőségében, gyakran találkozom rajongókkal, akik arról kérdeznek, hogy milyenek kedvenc sztárjaik a magánéletben, távol a kameráktól, a koncert helyektől vagy mikor szabadok. Az egyik kérdés, amit a leggyakrabban kapok, hogy „Milyen a Tokio Hotel az életben?” És még ilyesmi minthogy, „Ugyan olyan kedvesek (aranyosak/barátságosak) mint, amilyennek látszanak? Megváltoztak azóta, mióta beindult a karrierjük? Szabadon eldönthetik, amit igazán akarnak? Engedelmeskedniük kell a producereik utasításainak? Van barátnőjük?” És így tovább

Természetesen, nem vagyok a banda tagja és nem is nőttem fel együtt velük, szóval néha elég nehéz nekem, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre, különösen azokra, amelyek csakis a magánéletükre vonatkoznak. Viszont elmondható, hogy nem egészen egy év alatt tucatszor találkoztam a Tokio Hotellel, kezdtem őket jobban megismerni, és kicsit többet tudok a személyiségükről, és arról, hogy mi folyik a kulisszák mögött.

Ezért megpróbálok nektek összegyűjteni néhány emléket, a bandával való találkozásokról így el tudjátok majd képzelni, hogy mi folyik a kamerák mögött.

A kezdetek

2006 júliusában volt az első találkozásom a bandával. Ebben az időben a Tokio Hotel még nem volt még nagyon híres Franciaországban. Habár mielőtt jöttek Franciaországba, és a ONE megjelentetett róluk egy kis cikket amit, a banda nagyra becsült mert ez volt az első Franciaországban. A cikknek köszönhetően, kaptunk a bandától a szerkesztőségben egy nagyon hivatalos meghívást, hogy menjünk el és nézzük meg őket Németországban egy fesztivál alatt.

Július 7-ének reggelén repültem Düsseldorfba, ahol a banda 20000 rajongó előtt játszik. Nyár volt, napos, meleg, és a franciák épp bejutottak a Futball Világbajnokság döntőjébe, ami Németországban folyt… Amint megérkeztem, találkoztam Sakival. Ekkor még nem tudtam, hogy ez a nagydarab a banda hivatalos testőre, és messze voltam attól, hogy rájöjjek, hogy minden alkalommal láthattam őt az interjúknál vagy mikor fotózták az együttest.

Ezen a napon, Saki (akinek a munkája abból áll, hogy mindenkit távol tartson a kis védenceitől) kedvesen a színfalak mögött elvezetett a fiúk öltözőjébe. A dolgok nagyon egyszerűen mentek, semmi különös előírás és alig néhány perccel érkezésem után, már a nagy TH család kellős közepén voltam. A család 10 embert számlál: menedzser, turné főnök, sminkes, tolmács, és természetes a koncert összes technikusa. (na szerény számításaim szerint ez több mint 10J).

Irány Franciaország!

Nagyon jól emlékszem az első alkalomra, mikor beléptem a backstage területére. Egy kis séta után Bill, Tom, Gustav és Georg kényelmesen ücsörögtek a nádszékekben. Az első dolog, ami feltűnt, a sportújság, amit Gustav olvasott. Előző nap ütötte ki Olaszország Németországot a Világbajnokság elődöntőjén, és úgy tűnt ez felzaklatta Gustavot. Mikor meglátta, hogy jövök akkor felállt, erősen kezet fogott velem és mondta, hogy „Ugye francia vagy?”, mondtam, hogy igen és nagy meglepetésemre Gustav megölelt és azt, mondta, hogy: „Németországot épp most ütötte ki Olaszország, szóval nagyon remélem, hogy a francia csapat nyer a döntőben”. (hát nem így lett… pedig én is azért szorítottam). Szóval reméltem, hogy a zenéről fogunk beszélgetni, és lezártam azzal, hogy jósolják, meg ki nyeri a világbajnokságot és, hogy vajon hány gólt rúg Zizou (Zidane)!

És ebben a hatalmas koncert arénában, úgy látszik, a focinak van egy nagy szobája, olyannyira, hogy pár percben és a borzasztó júliusi hőségben is, egy kis focibajnokság kerekedett a backstageben. Egy teljesen baráti játszma: Németország VS Franciaország, ahol meg kellett védenem az országomat Gustavval és Tommal szembe akik Németországért játszottak. Szerintem ez a kis játék egy speciális köteléket alakított ki köztünk, és ez minden alkalommal előjön, akárhányszor találkozunk Párizsban.

Ezen a napon, a játék után, ami győztes nélkül ért véget, Bill, Tom, Gustav és Georg megengedte nekem, hogy velük tartsak a koncert előtti szertartásukra. Először, volt egy kis gyakorlás az öltöző szobában. És ezúttal, nem a fociról beszéltem, hanem az igazi zenéről. A koncert előtt Tom és Georg átismételt néhány akkordot a hangszereiken, hogy a legjobbat tudják kihozni a színpadon. Ez a kis gyakorló szakasz egy igazi kis privát koncert volt. Teljesen akusztikusan és rájöttem, hogy a pletykák ellenére, amiket olvastam az interneten, a Tokio Hotel igazi zenészekből áll, és a történetüknek semmi köze más fiúbandákéhoz.

Kicsit később aznap, Bill megkérdezte, hogy akarok-e harapni valamit a büfében. És megfigyeltem, nem evett túl sokat. Ezért megkérdeztem tőle, hogy „Nem leszel kicsit éhes a színpadon?” és azt válaszolta, hogy: „Mindig nagyon sok kaja van a szobánkban, de megpróbálok nem túl sokat enni. Ennek semmi köze semmiféle különleges diétához, vagy máshoz, ez csak az emésztés miatt van. Ha teletömném magam gyorskajával a fellépés előtt, akkor nehéznek és álmosnak érezném magam és nem lenne ugyanaz az energiám a színpadon. Meg kell találnom a helyes egyensúlyt…”

Ezután, készítettünk néhány képet a bandáról a backstageban, aztán Bill, Tom, Gustav és Georg néhány percre elszigetelték magukat a fellépés előtt. Ráadásul megvolt az a kiváltságom, hogy a hatalmas színpadhoz kísérhettem őket és sok szerencsét kívánhattam nekik és aztán elkezdték a fellépést… A fellépés után sajnos már nem láttam őket mert a gépem korán ment de, ez a kis németországi kiruccanás nagyon szép emlék marad.

Most szeretném nektek mesélni a másik találkozásról, amelyre 2007. március 21-én egy luxus párizsi hotelben került sor. Természetesen az első alkalom és e között láttam párszor a bandát interjúkon és fotózásokon… Azért választottam ezt a különös időpontot, mert úgy éreztem, hogy nagyon sok dolog megváltozott az első igazi nyolc hónappal ezelőtti találkozásomhoz képest a fiúkkal. Mára a Tokio Hotel igazi jelenséggé vált. Minden újság velük akar beszélni, interjút készíteni és azaz idő mikor én voltam az egyetlen franci újságíró aki kapcsolatban állt a bandával már rég elmúlt.

A rajongók szemszögéből, azt látod, hogy néhány dolog nagyon megváltozott. Hat hónappal ezelőtt csak tíz rajongó várakozott a szálloda előtt, és most meg emberek százai jöttek és alakultak át tömeggé az épület előtt. Mialatt átvágtam az embereken a kamerámmal, azon gondolkoztam, hogy vajon ugyan olyannak találom-e majd Bill-t, Tom-ot, Gustav-ot és Georg-ot mint legutóbb.

Vajon még mindig olyan lelkesek, mosolygósak, elérhetőek és profik? Vagy úgy kezdenek viselkedni, mint a dívák. Vajon még mindig ugyan olyan hangulatban telnek az interjúk és a fotózások? Azon voltam, hogy ezt felderítsem.

A ONE volt az egyetlen magazin, amelynek engedélyezve volt a fotózás ezen a napon, és az idő percre pontosan be volt osztva. Fél óra, egy másodperccel sem több. Kénytelen voltam egy kicsit várni, mert a bandának nagyon nagyon szoros időbeosztása volt. Bill, Tom, Gustav, és Georg 6 órakor a Grand Journalba várakozott, ahol átvették az első francia arany lemezüket… Amint megérkeztem az előcsarnokba, megint Saki vigyázott rám. Ennek ellenére mosolygott és udvarias volt. Megértettem egy komoly menetrend volt, amit tiszteletben kellett tartani és most nem fogunk együtt focizni. Saki végig vezetet a szállodán egy nagy szobába, ami a fotózásra volt lefoglalva.

Mialatt elkezdtem összeszerelni a fotós felszerelésem a fotózáshoz, Bill, Tom, Gustav és Georg is megérkezett. Melegen üdvözöleltek és mondták nekem, hogy örülnek, hogy újra láthatnak. Mialatt a felszerelésemen dolgoztam megkérdeztem őket, hogy hogyan élik meg az új párizsi kirándulást. Bill azt, mondta, hogy: „Annak ellenére, hogy kicsit rohanásba vagyunk, iszonyatosan örülünk, hogy itt vagyunk. Mióta itt vagyunk nagyon sok új újságíróval találkoztunk. Adtunk már interjút a rádióban és ma este fellépünk egy élő tv showban. Őszintén szólva, sose hittük volna, hogy Franciaországban ilyen szívélyesen fogadnak minket. Néhány hónappal ezelőtt még teljesen idegenek voltunk itt és most meg, ha kinézek a rajongóinkat látom a szálloda előtt. Boldog vagyok. A promózás napjai nagyon fárasztóak, de mindig öröm, ha itt lehetünk Párizsban.” Bill őszintének tűnt. Ennek ellenére én is úgy éreztem, hogy tényleg örül a francia közönség elismerésének, amit szerintem nagyon meg is érdemel. És az, hogy a Toki Hotel zenéje határokat tör át hatalmas jutalom neki.

Diadalmas távozás

A fotózás alatt rájöttem, hogy az együttes nem változott. 25 perc alatt, Bill, Tom, Gustav és Georg a saját stílusukat képviselik, újra és újra beállnak pózokba hatalmas profizmussal. Van valami amiről sose beszéltünk, de mindig mély benyomást tesz rám, hogy milyen otthonosan mozog a négy fiú a kamera előtt. Gyakran mondogatom magamnak, hogy úgy játszanak mint egy filmben.

A fotózás alatt, Bill mindig nagyon koncentrál, elegánsan pózol és tökéletesen irányítja a testét és az arckifejezését. Aztán Tom követi. Annak ellenére, hogy a fotókon komoly, két póz között mindig beszél, és kérdezget, hogy jó lett-e a kép. Mindig nevetet, mikor kitekeredem furcsa pózokba, hogy a legjobb szögbe kapjam le őt. Tom szereti ugratni a barátait. Például, mikor egyedül Gustavot fotóztam, Tom állandóan ott volt és próbálta megnevettetni. Folyton mögöttem állt, emelgette a kezét és néha ilyeneket kiabált, mint hogy: „Koncentrálj Miss Universe! Ez nagyon jó lesz!” Ami igaz, Gustav az, aki a négy fiú közül a legkényelmetlenebbül érzi magát a kamera előtt. Ez talán a félénkségének tudható be. És ez az amit becsülök benne. Örülök, hogy az idővel és a sikerrel Gustav önmaga maradt, akárcsak Georg, Bill és Tom, akik tényleg semmit nem változtak az első találkozásunk óta.

Végül, mialatt én féltem, hogy újra látom őket, rájöttem, hogy egy dolog változott, és ez nem az együttes volt, hanem a körülöttük lévő felhajtás. Mostanság, minden megmozdulásukhoz testőrökre van szükségük, speciális autóra amelynek sötétített üvegei van és sofőrje. Ezek nem az együttes kérése hanem inkább a producereké, akik a legcsekélyebb kockázatot se hagyják.

A délután végén, miután végeztünk a fotózással, az együttessel a szálloda előcsarnokába sétáltunk. El kellett menniük a Hyattból, a Grand Journal stúdiójába. De ez az egyszerű út most igazi kalanddá vált. Kint, rajongók tucatja várakozik órák óta, hogy reményük legyen egy dologra: egy puszira, hogy készíthessenek egy fotót vagy kapjanak egy aláírást a bandától. Bent, Bill, Tom, Gustav és Georg Saki mellett állnak aki, magyarázza nekik, hogy kettesével kéne átvágniuk a tömegen, mert úgy egyszerűbb.  Egyfajta feszültséget éreztem, akárcsak a banda, mikor belép egy arénába. Bill feszültnek tűnt és odafordult Tomhoz: „Őrületes ez a sok ember odakint! Ez szinte félelmetes. Kénytelenek leszünk megint, olyan gyorsan elmenni, ahogy csak tudunk. Ez nagyon sajnálatos, mert sose tudunk sok időt tölteni a rajongóinkkal.”

Az előcsarnokban ücsörögve végig nézem, ahogy az együttes távozik, átvágva a tömegen. Az utcákon visítoznak, sírnak a rajongók, és néhányuk már el is ájult a járdán. Kétségtelenül a Tokio Hotel az egyik legmegbecsültebb együttes Franciaországban, ha nem a legjobban. Habár nem Németországnak van a legjobb futball csapata a világon, de biztosan nekik van a legjobb rock együttesük. És köztünk szólva, ez már valami…