Mi a helyzet a drogokkal, mert ezt a témát is firtatjátok az albumon?

BILL: Úgy gondolom, azzal mindenki tisztában van, még mi is, akik még ifjú korban vagyunk, hogy a drog óriási probléma a mai fiatalság körében. Nagyon sok olyan fiatal van, aki iszonyú korán elkezd drogozni, aminek következménye, hogy függővé válik. Sajnos egyre korábban zuhannak bele ebbe az ördögi körbe. Szörnyű dolognak tartom ezt a jelenséget, de ennek ellenére nem dughatjuk homokba a fejünket. Ki kell jelentenünk, hogy ez létezik, itt van. Nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni. Mi egy megtörtént szitut mesélünk el, ami szomorú és drámai.

TOM: Igen, egy lányról, aki egyszerűen lecsúszik, mert folyamatosan drogokat szed. Ezt a dalt egy fajta figyelem felkeltésnek szántuk, azzal kapcsolatosan, hogy vegyék észre az emberek, hogy a drog mindenhol jelen van az életünkben. A diszkókban, a suliban egyszerűen mindenhol megtalálható. Erre a veszélyre akartuk felhívni a figyelmet, és mint, ahogy említettük egyre fiatalabb korosztály nyúl a drogokhoz. Őket akartuk megszólítani ezzel a dallal, hogy talán tanulnak belőle.

BILL: Pontosan.

Bill milyen a kapcsolatod a testvéreddel? Tényleg olyan makacs, mint mondják?

BILL: Igen, tényleg makacs. Ráadásul megvan az a jó szokása, hogy időnként bepróbálkozik nálam és meg akarja mondani, hogy mikor, mit és hogyan csináljak, hogy mi a tuti. Amivel néha durva szinten kihoz a sodromból, mert én például olyan ember vagyok, hogyha nekem valaki valamit be akar magyarázni és meg akar győzni, hogy azt csináljam amit ő mond, azt végkép nem tudom elviselni és teljesen bedurran az agyam. Csak a saját elképzeléseim irányítanak és ha valaki befolyásolni próbál akkor tényleg nagyon dühös leszek és akkor kirobbanok. Ilyenkor egyszerűen ki kell adnom magamból a feszültséget, így reagálok. Ilyen vagyok és kész.

TOM: Erről beszéltünk a múltkor Georggal, hogy az egyik turnén felvesz, majd egy pólót, amire az van írva, hogy ’Hisztis Barbie’. (nevetnek J)

BILL: Ez is azt érzékelteti, hogy nagyon fontos számunkra, hogy mindenki önmagát adja és a saját feje után menjen. Ne befolyásoljon minket senki és semmi. A zeneiparban ez különösen fontos. Tök sokszor előfordul, hogy odajön egy klubtulajdonos és azt, mondja, hogy „Hé srácok, én már 20 éve a zeneiparban vagyok. Majd én megmondom, hogy a frankót, hogy hogyan kell ezt csinálni.” Na én ezt totál nem bírom.

Elmondható rólatok, hogy elsöprő módon törtetek be a zenei piacra. Hogyan érint titeket ez a felfokozott életstílust igénylő változás?

TOM: Hirtelen lettünk népszerűek, mára szinte az egész világ kíváncsi ránk. Rengetegen telefonálnak, számtalan levelet kapunk. Így aztán pillanatok alatt egy csomó dolog zúdult a nyakunkba. Mindenféle új dologgal meg kellett ismerkednünk. Most már kell egy ügyvéd, menedzser, könyvelő és ez mind olyan dolog, ami baromira idegesít minket. Rengeteg ember vesz minket körül, akik egy idő után az agyunkra mennek.

BILL: És amikor végre bemegyünk a szobánkba és leengedjük a rolót, akkor az-az a hely ahol végre csak magunknak vagyunk, nyugi van. Mindenkinek meg van a kis privát szférája. Ez az egyetlen hely ahol, a turné során megpihenhetünk. Amint kilépsz az ajtón, emberek ezrei rohamoznak meg, mindegyik mond valamit, de ott bent a szobában mindig nyugi van. És ez a lényeg.

TOM: És ott végre egyedül lehetünk.

BILL: És ami bent történik azt megírtuk egy dalban is. Vagyis azt ami Tom szobájában történik.

TOM: (sanda mosolyJ): Mivel a többiek szobájában soha nem történik semmi… bár ezt nem kellett volna elmondanom (szakadnak a röhögéstőlJ)

GUSTAV: Térj a lényegre! (röhögnekJ és végre megszólalt Gustav is !!!!)

TOM: Ez egy igazi kis felvilágosítás lesz. A többiek állandóan azt kérdezik, hogy mi történik mindig a szobádban. Georg is mindig jön a süket dumájával, hogy mi van veled és a virágoddal, meg a virágcseréppel. Akkor azt, mondtam, jól van, gyertek, mesélek.

BILL: És ezért hálásak vagyunk neki.

TOM: Nem vagyok az a kitárulkozó, magamutogató ember. Ő, hogy mondjam… inkább visszafogott vagyok ebben a témában. Ennek ellenére elmeséltem, mert a többiek már annyira idegesítettek… Aztán így jött, az hogy Bill most abból ír egy dalszöveget.

A Reden című szám sztorija hozzád fűződik Tom. Mesélj erről!

TOM: Én egyszerűen csak elmeséltem egy történetet, mire az emberek reakciója az volt, hogy rákérdeztek, hogyan is jött létre a dalszöveg, hiszen ez a stílus egyáltalán nem illik Billhez blablablabla… Elmondtam, hogy csak egy történet. A dalszövegírást illetően tehetségtelen vagyok, viszont kiválóan sztorizgatok. És ebből Bill dalszöveget ír.

A Totgeliebt című dal tartalmasra és sokatmondóra sikerült. Meséljetek, miről szól ez a dal tulajdonképpen?

BILL: Ez pont az ellenkezője a Reden számnak. Nálam szinte ez a szitu játszik, hogyha elkezdek egy kapcsolatot és teljes mértékben ráhagyatkozom valakire, ami igazán ritkán fordul elő (közben Tom kettőjükre mutogatJ), akkor teljesen kitárulkozom és mindent beleadok abba a kapcsolatba. Ekkor olyan vagyok, mint egy nyitott könyv. A másik mindent megtud rólam, és amikor véget ér a közös történet, akkor nem tudom elképzelni, hogy ezután még lehet valami, jöhet valaki. Ekkor valami megszakad bennem. Igen, szóval valahogy nem tudom elképzelni, hogy valakinek még egyszer így kitárulkozzam. Falat építek magam köré és utána baromira bosszant, hogy nyílt kártyákkal játszottam, amit utána ezerszer megbánok. Idegesít, hogy esetleg mi történhet ezek után. Nagyon erős érzés kötött össze minket és így egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy megint jöhet valaki, akivel ugyanazon a városban, ugyanazon az utcán sétálok, ugyanazt érezve, mint az előzővel.

Bill tehát egy szakítás alkalmával eluralkodik rajtad a megbánás?

BILL: Szerintem sok ember életében vannak olyan kapcsolatok, amelyekben hisz, melyekbe belead mindent. Totál könnyen kitárulkozik, és feltárja magát a titkaival együtt. Ám amikor egy ilyen viszony véget ér, egyszerűen megbánja, hogy megtette és hatalmába keríti az az érzés, hogy hoppá most nagyot hibáztam. Ez tényleg csalódottá és sebezhetővé tesz mindenkit. Én is ezt éreztem a szakítás után és igen mondhatom, hogy nem jó érzés

Mi a sztorija a Wir sterben niemals aus című nótának?

BILL: A Wir sterben niemals aus dal az első a sok közül, ami a 483-as bungalóban született. Tulajdonképpen Tommal rengeteget szoktunk beszélgetni, elmélkedni. Számos témát átbeszélünk és megvitatunk. Többek közt ugye arról is szoktunk dumálni, hogy mi van akkor,  ha valaki elmegy, hogy mit hagy hátra maga után. Ez nagyon fontos és érdekes gondolat mindkettőnk számára. Szerintünk mindenki hagy valamit hátra maga után. Nem tűnhet el egy ember és munkája csak úgy, egyszerűen nyoma kell, hogy maradjon, az nem lehet, hogy csak úgy elmúljon és eltűnjön. Komolyan hiszek abban, hogy minden ember után marad valami, amit ő alkotott, ő hozott létre.

TOM: Igen, igen a mi esetünkben a dalok és a zene, amik örökre fenn maradnak tőlünk. És amikor a dal már ott van a CD-n, akkor az frankón ott is marad.

BILL: Számomra totál megnyugtató az a tudat, az a bizonyosság, hogy igenis hagyunk hátra valamit miután távozunk, valami maradandót. Óriási kő esik le a szívemről, ha erre gondolok. Tisztába vagyok azzal, hogy alkotásunk, a munkánk minden mondanivalójában fennmarad az örökkévalóságnak, ez igazán jóleső érzés.

TOM: Én például mikor bizonyos helyeken járok, gyakran agyalok, azon, hogy vajon visszajövök-e még ide az életben. Ilyenkor jó érzéssel tölt el a tudat, hogy ha más nem is a zeném itt marad (vigyorogJ)

BILL: Tom már csak ilyen… ilyen fennkölt

TOM: Igen, ez így van. Ha el megyek valahová, például nyaralni, és tudom azt, hogy nem biztos, hogy oda még egyszer visszatérek akkor a hotelszobában vagy valahol az utcán mindig hagyok valamit, azért, hogy meglegyen az a jóleső otthagyós érzés (na ez aztán Tomos voltJ). Értitek, hogy hagyok valamit magam után.

BILL: Tök felesleges csinálni ezt Tomnak, hiszen a zenénk megmarad.

TOM: Tudom, de hát mégis.

BILL: Ott vannak a dalaink.

Hogy álltok a rajongói levelekkel?

BILL: Természetesen a tavalyi évben is rengeteg levelet kaptunk a rajongóinktól. Többek közt nagyon sok olyan gyerektől is, akik különböző sorsokat élnek meg, eltérő élet helyzetekben vannak. Ők annak ellenére, hogy milyen fiatalok iszonyat kemény dolgokon mennek keresztül. Ott vannak például az utcagyerekek vagy azok a srácok, akiknek a szülei egyszerűen eltűntek és nem jelentkeznek. Így kénytelenek gyermekotthonban felnőni.

TOM: Nagyon sok ilyen van.

BILL: Igen, nagyon nagyon sok példa van erre, melyek közül számos mélyen megérintett minket, megmozgatva a lelkünket. Csomóan írták, azt hogy a ti zenétek segített nekünk a nehéz időkben… és ez az egyik legszuperebb dolog, amit egy banda a rajongóitól hallhat. Ezért is gondoltuk, úgy, hogy írhatnánk egy dalt, ami az elhagyott srácokról szól, akikre senki nem gondol.

TOM: Tulajdonképpen azok a gyerekek szerepelnek benne, akik elhagyatottnak érzik magukat, mert senki sem foglalkozik velük.

BILL: Szerintem erről az emberek nem szívesen beszélnek, és a szőnyeg alá söprik a problémát, ami nem vezet jóra. Hogy ne hanyagolják el a gyerekeiket, ez elsősorban a szülők felellősége, hisz ez a legszörnyűbb, ami egy gyerekkel történhet. Ezek részben tényleg nagyon fiatal gyerekek, erre igazából tavaly döbbentünk rá. Mi most egy nagyon szép időszakunkat éljük, és gyakran gondolunk, arra hogy közben nagyon sok gyerek szenved. Abban bízunk, hogy sok emberhez elér ez az üzenet, akik ettől megváltoznak és szeretni fogják a gyereküket.

Az An deiner Seite szám azt sugalmazza, hogy milyen fontos a család és a barátok szerepe az életben. Ti elég gyakran úton vagytok, hogy élitek meg, hogy nincsenek veletek ezek az emberek?

BILL: Nekünk van hátterünk, emberek, akikre támaszkodhatunk. Ott van a családunk, a barátaink és persze fordítva mi itt-ott vagyunk nekik. Egész nap úton vagyunk, és különböző városokban utazunk. De például ha valaki felhív, mondjuk a legjobb haverom és azt mondja, hogy most szükségem van rád, gyere ide légy szíves. Akkor tök mindegy, hogy mit tervezek éppen, hogy mit csinálok, hogy hol vagyok, lehetek akár a világ végén is, nem érdekes… Megyek azonnal, otthagyva csapot, papot. Jó érzés tudni, hogy nekem is van valaki, akire számíthatok. És tényleg totál mindegy, hogy mi lesz, mi nem lesz, az tuti, hogy rohanok hozzá.  Fantasztikus érzés annak a tudatában lenni, hogy olyan emberek vesznek körül, akikre az év bármely szakában, a nap bármelyik órájában számíthatok. Totál mindegy, hogy hová is sodor a szél. Valahol mindig ott lesz egy támaszod, akire számíthatsz.

TOM: A barátaink is vágják, hogy számíthatnak ránk még ha nem is úgy nézünk ki (nevetnekJ).

BILL: Így is mondhatjuk.

Milyen a testvéri kapcsolatotok?

TOM: Mi nem egyszerűen csak testvérek vagyunk, hanem ikertestvérek. És úgy gondolom, hogy az ikrek sokkal különlegesebb kapcsolatban állnak egymással. Köztünk, és ez most kicsit idiótán hangzik, egy fajta lelki rokonság van, szavak nélkül is megértjük egymást. Persze van hátulütője is a dolognak. Például mi állatian imádunk vitatkozni és sokszor hajlamosak vagyunk egész nap csatázni. Akkor van gond ha totálisan eltérő véleményen vagyunk, akkor az elég fárasztó tud lenni.

BILL: Azt azért hozzá tenném, hogy ez inkább a többiek számára hátrány, mert például ha valaki vitázni akar velünk és mi mind a ketten egy véleményen vagyunk, akkor a harmadik félnek nem sok esélye van, hogy meggyőzzön bennünket, mondhatnám, hogy semmi. Tök jó ikernek lenni.

TOM: Soha nem származott hátrányunk abból, hogy ikrek vagyunk.

BILL: Nem tudom elképzelni, hogy valaha is elválnánk egymástól, úgy, hogy tényleg úgy gondolom, hogy mi örökké együtt leszünk egész életünkben, és ez egy nagyon frankó érzés.

Nektek srácok mi a véleményetek Bill és Tom testvéri kapcsolatáról?

GEORG: Na, igen amikor mind a ketten ugyanazt az álláspontot képviselik, akkor elég nehéz őket az igazságról meggyőzni, de azért szerencsére náluk ez nem úgy működik, mint az Oasis együttes esetében. Ők ezért nem verik meg egymást, hanem totál lazára veszik a figurát.

TOM: Azt azért elmondanám, hogy kap néha egyet, egyet. (nevetnekJ)

BILL: Köszönjük.

Vége

Így végezetül el kell, hogy mondjam, hogy nem egy-két órás meló volt ezt megcsinálni, mert hallás után írtam le az egészet. De szerintem megérte, mert nagyon sok szép gondolat van benne és tényleg bebizonyítják, hogy nekünk, tizenéveseknek is lehetnek normális gondolataink nem csak a felnőtteknek….