A Nagy Tokio Hotel interjú by VIVA

Miért pont Zimmer 483 az album címe? Mi a története?

BILL: Tavaly nyáron beiktattunk egy dalszövegíró nyaralást, amit ugyan összekötöttünk egy kis kikapcsolódással is, de a cél végül is az volt, hogy új dalokat alkossunk és kreáljunk. Először egy frankó kis kényelmes helyre gondoltunk, mondjuk egy takaros házikóra, de aztán a végén, egy szétesés határán lévő 483-as számon futó bungalóban landoltunk, ami maga volt a horror. Használhatatlan bútorok és berendezések fogadtak minket. Ezt a helyzetet úgy oldottuk meg, hogy kipakoltunk mindent a házikóból, kiürítettük teljesen, átalakítottuk az egészet, otthonosabbá tettük és itt írtuk meg az album legeslegelső számát a „Wir sterben niemals aus” címmel. Ennek a nótának pont olyan lett a hangulata, mint amilyen hangulat végig kísért minket az ez egész vakáció alatt. Egy sötét szobában voltunk bezárva teljesen magunkra maradva. Minden olyan szűk és nyomasztó volt. Ez a dal eltalálta azt az érzést, ami akkor bennünk lakozott, és úgy véltük, hogy ez egy fajta jel volt számunkra. Minden ideális volt ahhoz, hogy neki vágjunk egy albumnak,… hogy elkészítsünk egy albumot.

Mit kell tudni a Zimmer 483 című dalról?

TOM: A Zimmer 483 című szám úgy éreztük igazán jól sikerül. Azt adja vissza amilyenek akkor mi, ott voltunk azon a nyáron. Mind a hely, mind a dal egy fajta szimbolikus értelmet kapott és így sokat jelent nekünk.

Kissé szokatlannak tűnik, a hely ahol ihletet kaptatok és dolgoztatok. Ti hogy gondoljátok?

BILL: Igen egy kicsit fura, mert eredetileg mi is úgy terveztük, hogy elmegyünk nyaralni, kiveszünk egy hotel szobát. De egyszer csak ott ültünk egy bungalóban, ami kicsit olyan érzést keltett mintha otthon lettünk volna, a megszokott környezetünkben. És akkor úgy éreztük, hogy ennek jelentenie kell valamit.

TOM: És még ehhez jön az is, hogy itt írtuk meg az első közös nótáinkat.

Nem türelmetlenkedtek a rajongók, hogy megszülessen végre a második album? Nem éreztétek magatokat kényszerítve, hogy ismét előrukkoljatok egy lemezzel?

BILL: Végül is igen, volt egy fajta külső kényszer. Mindenki azt hajtogatta, hogy a többi első albumos csapat is mindig bizonyít, hogy igenis jók és sikeresek. Tehát ebből kifolyólag nekünk is meg kell mutatni, hogy milyen szuperek vagyunk. De mivel a görcsölés nem a mi stílusunk, ezért megpróbáltunk mindent ugyanúgy csinálni, mint korábban. Lazán és teljesen objektíven viselkedtünk. Totál abban a rendszerben és olyan módszerrel dolgoztunk, mint azelőtt. Mi nem akartunk stresszelni, kerültük a veszekedéseket és az idegeskedést. Azon voltunk, hogy abszolút kiegyensúlyozottak maradjunk, … és ez bevált.

TOM: Nekünk nem volt semmilyen konkrét dátum, hogy meddig és mikorra kell összehozni az új lemezt. Úgyhogy azt mondtuk, hogy fityisz mindenkinek. (igazi Tomos duma J) Nem határidőre dolgoztunk. Úgyis álltunk hozzá, hogy kész leszünk, amikor kész leszünk. És csak miután befejeztük a lemezt lőttünk be egy dátumot a megjelentetésre. A folyamatos turnézás során rengeteg új élményt szereztünk, amiket aztán fel tudtunk használni a második albumnál és szerintem csak így lehet valami igazán nagyon ütőset összehozni. Úgy gondolom, ha az ember kényszerből ír dalokat, az soha nem lehet olyan frankó, mint amikor a szabadság és a kötetlenség tudatában alkot. Így jobb, ütősebb nótákat lehet írni.

Az új album már mélyebb hangzással bír az előzőhöz képest. Minek tudható be ez a változás?

BILL: Azonnal érzékelhető, hogy sokkal tartalmasabb, mélyebb lett. Így tényleg másabb lett kicsit a hangvétel, de azért így is egyértelműen felismerhetőek vagyunk. Az első hang leütése utána azonnal tudják az emberek, hogy ez a banda, a Tokio Hotel. Szerintem teljesen természetes, hogy fejlődünk és haladunk előre, az lenne a rossz, hogyha ez nem így történne. De mindenképpen hozzá fűzném, hogy ez nem egy tudatos fejlődés volt, ez egyszerűen így alakult, így jött össze és ez így jó. Teljesen normális folyamat, amin szerintem minden csapat keresztül megy, és mindenki folyamatosan hozzárakja a dolgokhoz azt a pluszt, amit a tapasztalatok, által szerez.

Milyen téren fejlődtetek leginkább?

TOM: Természetesen mind zeneileg, mind technikailag sokat fejlődtünk, hisz rengeteget játszottunk. Sok új információt szerezünk. Kipróbáltunk új effekteket, új hangosítási technikákat (közben bőszen mutogat J). Ezek voltak, amikor igényesebbre sikerültek, de az is előfordult, hogy nem. Az egésznek az a lényege, hogy ugye, hogy állandóan úton voltunk, sok mindent megéltünk és kipróbáltunk. Így rengeteget javultunk az előzőekhez képest, és ezeket mind hasznosítani tudjuk majd a stúdióban. Ez nálunk kénytelen kelletlen, úgy alakul, hogy mindent útközben csinálunk. Billnél mindig ott a szövegkönyv, nálam az akusztikus gitár, és aztán a végén mikor bevonulunk a stúdióba, összeáll a teljes kép.

Mi motiválta a bandát az új album elkészítésénél?

BILL: Azok a dolgok, amik a múlt évben történtek velünk, hallhatóak az egész albumon. És nagyon sok mindent meséltünk el azokról a dalokon keresztül, amiket mi valóban megéltünk, vagy olyan dolgokról, amik hosszú időn keresztül foglalkoztattak bennünket. Gyakran előszedünk olyan témákat, amik igazán megmozgatják, érdeklik és érintik a csapatot. Fontos számunkra, hogy olyasmiket közvetítsenek a dalok, amiről elmondhatjuk, igen ez tutira motivál minket, és erről mindenképpen akarunk beszélni. Tavaly annyi ilyen élmény érte a bandát, hogy tudtuk ezekkel biztosan meg lehet tölteni egy teljes albumot. Az egész lemezt a velünk történt események sorozata teszi ki, és ezt úgy érzem hallani is a lemezen. Ez így van jól.

Miért olyan lehangoló a számok többsége, mint például az Übers Ende der Welt című dal is?

TOM: Igen, a dal egy kicsit lehangolónak tűnhet amiatt, hogy a világ végéről szól. Nagyon sokszor jönnek, oda hozzánk emberek és felteszik a kérdést, hogy mégis mért énekeltek ilyen letargikus, világ vége dolgokról, amikor tök frankó életetek van. Mért vagytok ilyen szomorúak és melankolikusak, honnan szeditek ilyen fiatalon ezeket, az érzéseket. Pedig igazából ez a dal pozitív tartalommal bír, és csak első hangzásra tűnik lankasztónak, valójában nem egy nyomasztó dologról van szó. Arról szól, hogy együtt akarunk elmenni a világ végéig. Közösen akarjuk áthágni a határokat, és hogy ezt együttes erővel meg is tudjuk csinálni. Törjetek ki a mindennapok fogságából, ha éppen ehhez van kedvetek. Tehát ez tényleg egy pozitív töltetű alkotás, de akik először hallgatják, azoknak nyomasztónak tűnik. Több ilyen számunk van ezen az albumon, ami elsőre szomorú hatást kelt. Például, ott van a „Wo sind eure Hände”, ami egy fajta köszönő dal a rajongók számára, az eddigi illetve a jövőbeni koncertekért. Ezt a dalt azért írtuk, mert szeretünk, és még sokáig szeretnénk játszani nekik a turnékon, őrült nagy csarnokokban. Ez a dal egyszerűen csak jött. El akartuk mondani, hogy hogyan legyetek lazák, hogy hogyan szórakozzatok és nem világrengető gondolatokat akartunk felvonultatni benne. Tehát nem minden dalunk negatív. J

Az Übers Ende der Welt dalban hogyan próbáljátok buzdítani a rajongókat arra, hogy tegyenek saját világuk és akaratuk érvényesítésére?

BILL: A szám részben egy valódi történetet mesél rólunk. Feladtuk a régi életünket és valami egészen újat, kezdtünk el, ami egy óriási változás volt számunkra. Az embert baromi sok dolog stresszeli és idegesíti, és úgy gondolom, néha ki kell lépni a hétköznapokból és csak az igazán fontos dolgokra, kell koncentrálni. Azt csinálni, ami neked jól esik, és amivel fel tudod az energiáidat tölteni, fel tudod magad pörgetni. Kell, hogy legyen egy tiszta kép magad előtt és nem szabad félni új útvonalat keresni, más utakon járni és új dolgokat kipróbálni. Optimistának kell maradni, illetve törekedni kell rá. Az a lényeg, hogy senki se féljen.

TOM: Igen, szóval ez valahogy arra ösztönöz, és arra buzdít, hogy merjünk bátrak lenni, mert a hétköznapokból ez a bátorság hiányzik. Tulajdonképpen ez egyfajta lelkesítő dal.

Mit lehet elmondani a Totgeliebt című számról?

BILL: Erről a számról tudni kell, hogy ez volt az a dal, ami a stúdióban egyszerűen csak jött belőlünk. Elkezdtem énekelni és már az első másodperctől benne volt az a totális energia, az igazi érzés. Ez az alkotás azon kevesek egyike, ami nagyon gyorsan megszületett és iszonyú gyorsan fel is vettük. Igazából ez a kedvenc dalaim egyike. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember azt érzi, hogy egyszerűen beragadt a kapcsolata, amiben él. Már semmi sem a régi. Minden nap látja a másikat, ám egy pillanatban mégis ráébred, hogy minden, ami eddig összekötötte őket, egyszer csak megszakad, meghalt a szerelem. És ez ellen gyakorlatilag semmit sem tudsz tenni. Ezt az egészet látod közeledni, már nincs sok mondanivalótok egymás számára, és minden, ami eddig összefűzte ezt a két embert, semmissé válik. Mint mondtam ez az egyik kedvenc dalom, és imádom a zenéjét is.

Végig az egész album alatt figyeltünk arra, hogy szépen hangzó dallamokat írjunk. Nekem tényleg nagyon lényeges volt ez. Azt akartam, hogy dögösen szóljon a gitár, klassz ütemmel, frankó ritmust szerettem volna belecsempészni. Szóval egyszerűen csak erőteljes dalokat akartunk összehozni, ami úgy érzem, hogy sikerült is. Mindez baromi fontos volt számomra , sőt mindannyiunk számára.

TOM: Ennek a dalnak a kapcsán többször kifejtettem Billne, hogy ez a szerelem halála jelenség sokszor előfordul, főleg a hosszú kapcsolatoknál. Ez egy tök jó példa arra, hogy mért nem kellene az embereknek hosszú távú kapcsolatokba bonyolódnia.

BILL: Ez pont nem jó példa, mert a legtöbb esetben azért nem így van.

TOM: Mindegy, ezt én valahogy nem bírom, és nem is akarok ezekről, a halott szerelmekről énekelni.

BILL: Ez ugyanúgy a barátokkal is megtörténhet. Képzeld el, hogy hosszú idő után összefutsz azzal az emberrel, akivel régen nagyon jó barátságba voltatok és egyszer csak ott álltok egymással szemben és nem tudod, hogy miről is kellene beszélgetni. Szerintem ez nem csak a hosszú távú kapcsolatokkal fordulhat elő.

Mely számok a legkedvesebbek nektek az albumról?

TOM: Előre tisztázzuk, hogy az én kedvenc dalomról nem óhajtok nyilatkozni. (hatalmas Tomos vigyorJ)

Mi inspirált titeket a Spring nicht című dal megírásánál?

BILL: Úgy gondolom, hogy a dalokhoz az inspiráció a tudatalattiból jön. Mindannyian más típusú zenét hallgatunk, mindannyian teljesen más karakterek vagyunk, és ezt hagyjuk is belefolyni a dalokba. Ez automatikusan jön.

Ennek a számnak van egy fajta súlya és mélysége, ami úgy gondolom a dallamán is érzékelhető. Ez tényleg egy szomorú melódia, és ezt a szomorúságot a zenébe is átültettük.

Arról szól, hogy a legrosszabb dolog az, amikor az ember feladja és mikor nem, hisz magában. És amikor a környezetüknek, azoknak, akik szeretik őket végig, kell nézniük miközben semmit, nem tudnak ellene tenni. Hááát…

TOM: Igen, ebben a dalban azt fogalmaztuk meg, hogy sok ember életében eljön az a pont, amikor már nem képes kitartani és egyszerűen csak összeomlik. Elérkezik az életében az a pillanat, amikor felteszi a kérdést magának, mi a fenét keresek én még itt. Mi azt akarjuk elmondani, hogy erre nem az a megoldás, hogy elveted az életed és hátra hagysz mindent és mindenkit.

BILL: Az embernek mindig eszébe kell, hogy jussanak a szép pillanatok, még akkor is hogyha ez nehezére esik.

TOM: De ha az ember esetleg nem emlékszik ilyen dolgokra, akkor se szabad feladni. Ez a dal mondanivalója.

Borzalmas lehet az öngyilkosságba menekülés folyamatának tehetetlen részese és szemtanúja lenni. Volt már benne részetek?

BILL: Igen szörnyű lehet végignézni, hogy valaki lassacskán eltávolodik tőled. Egyszer csak összedől az addigi felépített világa, aztán ott vergődik a csapdába, élete romjai között. Nem tud magán segíteni és szenvedései közepette azon gondolkodik, hogy öngyilkosságot követ el. Ezt iszonyú lehet átélni. Nagyon boldog vagyok, hogy eddig ez engem elkerült és szerencsére azok közül sem gondolt ilyenre senki aki nagyon közel áll a szívemhez. Aki nem találkozott még ilyen esettel annak nehéz is egy ilyen szituba beleélni magát és elképzelni, hogy hogyan viselkedne akkor. Szerintem az egyetlen dolog , amit az ember tehet: beszélni erről a témáról … és mi pont ezt tesszük.

A Heilig dallal mi volt a célotok, mit szeretettek volna közvetíteni? 

BILL: Egyszerű a dolog, mi szimplán csak azt szerettük volna megtudni, hogy mit jelent a szerelem. Arra akartunk rávilágítani, ezzel a dallal, hogy van egy olyan érzés, amit tényleg nem lehet megfogalmazni. Ami sokkal több, mint a szerelem és az ehhez kapcsolódó összes érzés együtt véve. És öhm…

TOM: Igen, és ez a szentség, amit már nem tudsz fokozni, ez volt az a kifejezés, amit kerestünk. Mi egy szó után kutattunk, ami már fokozhatatlan, ami mindenek fölött áll.

BILL: Sokáig kerestünk egy szót, hogy vajon melyik lehet az, amiben minden benne van, és ez a szentség, szentnek lenni. Mi lehet nagyobb dolog annál, ha azt mondod valakinek, hogy szent vagy számomra és mindig is az leszel. Mindegy, hogy mi lesz, kettőnkkel a jövőben vagy esetleg mi történik a többiekkel, te mindig is a legkülönlegesebb helyen leszel az életemben. És ezt nem tudom máshogy kifejezni, minthogy szent vagy számomra és ez soha nem múlik el.

A Szent kifejezést elég ritkán használjátok ebben a szituációban. Nem gondoljátok?

TOM: Az igaz, hogy ritkán mondja az ember a másiknak, hogy szent vagy de, pont ezért gondoljuk úgy, hogy ez idepasszol.

BILL: Mindenesetre tök sokan nem is gondolják, mikor a szám címét meglátják, hogy ez ilyen komoly érzelmekről szól. Pont azért, hogy ugye nem nagyon használják a hétköznapi beszédben, de ha jobban belegondolsz, akkor rájön, hogy nagyon találó ez a szó.

A Wo sind eure Hände című szám igazán közönségkedvenc. Ez is volt a célotok ezzel a nótával?

TOM: Igen, a Wo sind eure Hände dalról már az előbbiekben beszéltünk, ami ugye egy tipikus köszönőnóta a rajongóinknak. Az utolsó koncertünkre, illetve a még eztán következő koncertekre akartunk egy dalt írni, amiben megköszönjük a rajongóknak a szeretetüket és kifejezzük azt a dolgot, amiért tulajdonképpen ez az egész működik, és amiről ez az egész szól. Nem az a sztori, hogy csak futkorászunk össze-vissza, emberekkel találkozunk, tesszük a dolgunkat és haladunk előre, mert ennek vajmi kevés köze van a zenéhez. Azon van a hangsúly, hogy mi mit szeretnénk konkrétan. A lényeg, hogy sok élőkoncertet adunk, ahol a rajongóinkkal együtt lehetünk, egy teremben és nyomjuk tökig a gázt. Ezek azok a pillanatok, amik a bandát igazán éltetik és megmozgatják. Erről szól az egész. Ezt szeretnénk.

BILL: Igen, ezt szeretjük…

TOM: Igen, azaz a pont, ahová mi el akartunk jutni.

Tehát számotokra az a legfontosabb, hogy színpadon legyetek és énekelhessetek a rajongótábornak?

BILL: Pontosan, más dolgok teljesen mellékesek. Minden más lényegtelen. Az a pillanat, amikor ott fent állunk, egy az egyben. Körülvéve azokkal az emberekkel, akik a zenénket szeretik, akik azért vannak ott. Ez a legtutibb érzés, amit egy banda megélhet. Ezzel a dallal azt akartuk érzékeltetni, hogy ez az, ami igazán örömet okoz nekünk, és mindegy, hogy mi történik odakinn és mit gondolnak egyes emberek. A legfontosabb, hogy azok a rajongók, akik ott vannak, fogják egymás kezét és összetartoznak.