---

Második a STC

Cinnamon 2006. november 29.

Mint ahogyan azt a hétközi eredményekből már sejteni lehetett a Westlife új albuma lett a brit lemezeladási lista éllovasa. Az Oasis jól hajrázott, így a végeredmény igen szoros lett: a Westlife The Love Album c. lemeze 219 662 példányt adott el az első héten a szigetországbana, a STC-ból pedig 213 289 album fogyott. A Sony elégedett lehet az eladással, hiszen a Don’t Believe The Truth-ból 237 865 db kelt el a megjelenésének hetében. A harmadik helyezett a The Beatles Love-ja lett (173517 db eladott példány), a negyedik pedig a várakozásoknak megfelelően a U2 válogatáslemeze, a 18 singles (101083 db eladott példány).

Az első tíz helyezett, mely jól mutatja a válogatásalbumok túlsúlyát:

1.      Westlife: The Love Album

2.      Oasis: Stop The Clocks

3.      The Beatles: Love

4.      U2: 18 Singles

5.      George Michael: Twenty Five

6.      Jamiroquai: High Times - Singles 1992-2006

7.      Girls Aloud: The Sound Of - The Greatest Hits

8.      Sugababes: Overloaded - The Singles Collection

9.      Razorlight: Razorlight

10.  Angelis: Angelis

forrás: bbc.co.uk/radio1, masterplanforum.com

Hétfőn jelent meg a Stop The Clocks

brewer/Cinnamon 2006. november 24. 16:40

Hétfőtől kapható a brit boltokban az Oasis válogatásalbuma, a Stop The Clocks, az album piacra kerülése egyben a karácsonyi nagybevásárlások nyitányát is jelöli, ugyanis ez az a hét, amit a szakemberek a karácsonyi szezon első heteként tartanak számon. Éppen ezért nem véletlen, hogy az Oasis mellett a U2 kislemezeiből válogatott, 18 singles címet viselő album, a The Beatles Love címmel megjelenő legújabb válogatásalbuma, valamint több éves szünet után a Westlife új albuma, a szintén nagy fantáziáról tanúskodó címmel rendelkező The Love Album is pont ezen a héten jelenik meg, a lemezboltok tulajdonosainak legnagyobb örömére. Az előzetes előrejelzések Beatles-Oasis csatát vártak, azonban hamar egyértelmű lett, hogy az első helyért futó verseny az Oasis és a Westlife között dől majd el. Az első négy nap eladásai után a Westlife áll az első helyen 129.000 eladott példánnyal, míg őket követi szorosan az Oasis 114.000 eladott példányszámmal. A végeredmény vasárnap este derül majd ki.

Addig is lássuk, hogy mit tartott fontosnak megjegyezni a szigetország első számú zenei újságja, az nme a Stop The Clocks-ról.

Rock ’n’ roll sztárok: most és mindörökké

Mindannyian jól ismeritek ezeket a dalokat.  Csakúgy, mint a tea és az átázott teasütemény, a segélyért váró emberek kanyargós sora, a szabadidős drogozás, az elpocsékolt napok, ezek a számok nem egyszerűen a fentiek termékei, hanem a mai élet mikrokozmoszai: dalok, melyek beivódtak a brit kultúra szövetébe. Tessék, itt egy gondolat: amennyiben a népzene az emberek zenéje, és a modernkori népzene általában büdös, szakállas, Arran pulóveres trógerekből áll, akik a horgászásról énekelnek dalokat, akkor ettől ezek a dalok a kortárs brit népzene megtestesülései lesznek? Nem: a sorházak, a zárórák, a partik dalai: ezek azok a számok, amelyek a brit nemzet dalai. Abbahagyhatod a nevetést. Az NME most megkísérli átszelni az elméleti baromságok tengerét. És így eljuthatunk a lényeges dolgokhoz.

Az Oasisről elméletet gyártani, olyan mintha vajat innánk – nincs semmi értelme és rossz a szívnek. Hiszen hogyan is lehetne elméletet gyártani a pulzus lüktetéséről, a fácán büszke tartásáról, a Les Paul gitár hangjáról? Mégis, egy pillanatra, tegyük ezt. Igen, az Oasis akkor robbant be, amikor a rockzene a padlón volt (vagy, ha plasztikusabb képet szeretnél, szanaszét loccsant Kurt Cobain télikertjében), és igen, a 90-es évek közepén egy rövid ideig úgy tűnt, hogy az Oasis egy kolosszális, özönvízszerű szociális és kulturális változás aláfestő zenéjéül szolgált. Igen, a fentiek mind igazak, de csakúgy, mint a számokat, ezt a szart is már rengetegszer hallottad, és ennek a cikknek az írója is – minden túlzás nélkül – nagyot sóhajtott miközben ezeket a szavakat gépelte. És ez nem jó. Ugyanis semmi nincs ezen a könnyű, gyors hasznot ígérő, főleg a korai Oasis éra kislemezeiből, az albumokon szereplő számokból és B-side-okból összeválogatott albumon, amelynek valaha is sóhajtásra kellene késztetnie.

Ahhoz, hogy megérthessük ezeket a számokat, tudnunk kell, hogy milyen érzés 18 évesnek lenni: menő frizurával és menő ruhákban, több szívvel és reménnyel bemenni egy klubba, mint pénzzel, és azt gondolni – legalábbis átvitt értelemben – hogy „mindenki ebben a nyomorfészekben leszophatja. ”. Ezek a dalok a győzelemről és a nyomorról szólnak (’Talk Tonight’), arról, hogy nincs semmid, de mindent szeretnél (’Rock ’n’ Roll Star), arról, hogy dühös vagy a világra,  de mivel szegény sorból jöttél, ezért túl iskolázatlan vagy ahhoz, ezt a dühöt ki tud fejezni szavakkal és egyébként is, a hiperkúl, mindörökké legendás, hatszótagú, elnyújtott kiejtése az ’im-edzs-in-éj-sí-ön’-nek, mindent elmond, amit csak mondani akarsz (’Cigarettes & Alcohol’). És a harcról is szól – és ha figyelembe veszed az Oasis sokkal kevésbé megbecsült, de karrierjének csúcsát jelentő dérlepte oldalát (’Slide Away’, ’Wonderwall’, Don’t Look Back In Anger’), akkor a megbocsátásról is. Egész egyszerűen ezek a dalok minden egyes lélegzetvételről szólnak, amelyek révén levegő kerül a tüdődbe, majd ott bennmarad egy kicsit, aztán visszatér oda, ahonnan érkezett. Ezek a dalok az életünk krónikái.

Szűkítsük egy kicsit az utolsó állítást: amikor a britpop uralta a rockszínteret és minden tökkelütött, tehetségtelen szerencselovag (valamint a Blur és a Pulp) a legújabbkor Alan Bennett-jének szerepében tetszelgett – és a külvárosi élet harcairól meséltek újra és újra történeket, a kívülálló szociológiai nézőpontjából –, az Oasis válogatott blablanyelven énekelt dalokat. De mégsem: ezek számok a valóságról szólnak, annak minden szélsőségével együtt, magukba foglalva a létezés minden apró részletét és a tapasztalás izgalmát. Ahogyan Liam a saját képére szabja Noel szavait, úgy kell a te életedre is rászabni ezeket a dalokat. Gondolj a Champagne Supernovára és az értelmetlen refrénjére, „Lassan megyek végig a termen, gyorsabban, mint egy ágyúgolyó” („Slowly walking down the hall/Faster than a cannonball”). Most csukd be a szemed. Emlékezz vissza, hol voltál akkor, mikor először hallottad. És most próbáld azt mondani, hogy értelmetlen. Ismételd meg ugyanezt a ’Supersonic’, a ’Morning Glory’ és a ’Lyla’ soraival. Hangosítsd fel a hangerőt 11-re. Ezek a dalok mindent elmondnak az életről. Dokumentálják azt. Átsegítenek rajta újra és újra.

A ’Stop The Clocks’ egy hibátlan album, melyet egy hibákkal teli banda állított össze. A szép reményekre jogosító kezdet után, az Oasis soha nem tudta túlszárnyalni a briliáns, korai nagylemezük azon számait és b-side-jait, amelyekkel bevezetést nyertek a nagyvilágba. És míg érvelhetünk amellett, hogy még legalább 20 másik kiváló szám is rajta lehetne ezen az albumon (’Whatever’, ’Cast No Shadow’, Bring It On Down’), ezek között nincs túl sok olyan, amely 1996 után íródott. Ha mást nem is, a ’Stop The Clocks’ tükröt állít az együttes elé, és a kép nem túl hízelgő. Nemzeti kincs, mindig mulatságos és inspiráló interjú téma, egyenetlen alkotói erő, – a Gallagherek minden magabiztossága ellenére is – egy együttes 10 évvel karrierjének csúcsa után. Hol ment félre a dolog? Huh, ezt a kérdést hagyjuk meg az elméleteket gyártóknak, a házassági tanácsadóknak és a kábítószer-kereskedőknek. Ez az album az ünneplésé: egy tószt az együttesnek, amelyik megtestesítette mindazt, amiről úgy gondoltad, hogy a rock ’n’ roll. És főként az együttesnek, amely megtestesített mindent, amiről úgy gondoltad, hogy az élet.

Leírom hát ismét: mindannyian ismeritek ezeket a dalokat – mégis, állítsátok meg az órákat, tekintsetek vissza és örüljetek! Ünnepeljétek azt, ahogyan akkor éreztetek, amikor először hallottátok őket.

Az nme értékelése: 10/10

A britek kitartanak az Oasis és a U2 mellett

http://www.origo.hu/zene/20061031abritek.html

Éves díjátadó gáláját tartotta meg hétfő este a legolvasottabb brit zenei havilap, a Q magazin, mely idén leginkább az Oasis, a U2 és az Arctic Monkeys teljesítményét díjazta.

A magazin olvasóinak szavazatai alapján 2006 legjobb lemeze az Arctic Monkeys bemutatkozó albuma, a Whatever People Say I Am That's What I'm Not lett, ám a többi elismerést két jóval idősebb zenekar zsebelte be. A Q magazin olvasói ugyanis az Oasist választották meg a világ legjobb zenekarának, a legjobb dalszerzőnek pedig az együttes gitárosát, Noel Gallaghert.

Amolyan életműdíjat kapott a U2 ("award of awards", azaz a "díjak díja" néven), de nem távozott üres kézzel Corinne Bailey Rae (az év felfedezettje), Gnarls Barkley (a Crazy lett legjobb dal), a Killers (legjobb videó a When You Were Young-ért), Smokey Robinson, Boy George és a The Who sem.

A gálán az Arctic Monkeys frontembere, Alex Turner okozott kisebb botrányt, amikor kifogásolta, hogy a Take That is díjat kapott: "Sokan vannak, akik viccet csinálnak abból, hogy díjakat kapnak a semmiért, és azt gondolják magukról, hogy jók, pedig nem azok" - bírálta az újra összeálló fiúcsapatot Turner. A Take That képviseletében jelen levő Jason Orange ezzel szemben köszönetet mondott azért, hogy "végre nemcsak tinimagazinok ismerik el az együttest, hanem hiteles sajtóorgánumok is".

Derültséget keltett a közönség soraiban, amikor a díjat átvevő Noel Gallagher elnézést kért, amiért az öccse nem volt ott a díjátadón, és helyette az állatkertbe ment. / Ehhez Noel még azt is hozzátette, hogy a majmok is odaviszik a gyerekeiket, hogy megnézhessék őtJ /

A Q magazint az amerikai Rolling Stone mintájára alapították 1986-ban, azzal a nem titkolt céllal, hogy a harmincas-negyvenes generáció kedvencei is megkapják a maguk zenei magazinját, és többek között a közönségszavazás eredménye is mutatja, hogy sikerrel jártak az alapítók.