STOP THE CLOCKS

RKIDC36 / RKIDC36X (ltd Edition CD/DVD) / RKIDLP36

CD 1

1.      Rock ’N’ Roll Star

2.      Some Might Say

3.      Talk Tonight

4.      Lyla

5.      The Importance Of Being Idle

6.      Wonderwall

7.      Slide Away

8.      Cigarettes & Alcohol

9.      The Masterplan

CD 2

1.      Live Forever

2.      Acquiesce

3.      Supersonic

4.      Half The World Away

5.      Go Let It Out

6.      Songbird

7.      Morning Glory

8.      Champagne Supernova

9.      Don’t Look Back In Anger

Megjelenés napja:	2006. november 20.
Világszerte eladott példányszám:	2006. december 31 –ig : 1 millió
Elért helyezés:	Egyesült Királyság: 2. hely Írország: 2. hely Japán: 1. hely
A bandatagok:	Liam Gallagher: ének Noel Gallagher: szóló gitár, vokál Paul Arthurs: gitár Gem Archer: gitár Paul McGuigan: basszus gitár Andy Bell: basszus gitár Tony McCarroll: dob Alan White: dob, ütősszekció Zak Starkey: dob, ütősszekció
Zeneszerző:	minden szám: Noel Gallagher kivéve: II/6. szám: Liam Gallagher
Producer:	Noel Gallagher , Owen Morris, D. Sardy, Dave Batchelor, Mark Coyle, Mark „Spike” Stent
Újra keverte:	Ian Cooper
Fényképek:	Lawrence Watson /a kollázs Peter Blake munkája/
Borítóterv:	Simon Halfon, Noel Gallagher
Egyéb adatok:	- az album DVD–t tartalmazó verzióban is megjelent: a DVD-én Noel és Liam beszél az elmúlt 10 év számairól /Lock The Box/,  a DVD tartalmazza az 1994-es chicagói koncerten játszott Fade Away-t, a 1996-os knebworthi Champagne Supernovát, és a Lord Don't Slow Me Down című koncertfilm előzetesét is

Stop The Clocks

az NME kritikája:

Rock ’n’ roll sztárok: most és mindörökké

Mindannyian jól ismeritek ezeket a dalokat.  Csakúgy, mint a tea és az átázott teasütemény, a segélyért váró emberek kanyargó sora, a szabadidős drogozás, az elpocsékolt napok, ezek a számok nem egyszerűen a fentiek termékei, hanem a mai élet mikrokozmoszai: dalok, melyek beivódtak a brit kultúra szövetébe. Tessék, itt egy gondolat: amennyiben a népzene az emberek zenéje, és a modernkori népzene általában büdös, szakállas, Arran pulóveres trógerekből áll, akik a horgászásról énekelnek dalokat, akkor ettől ezek a dalok a kortárs brit népzene megtestesülései lesznek? Nem: a sorházak, a zárórák, a partik dalai: ezek azok a számok, amelyek a brit nemzet dalai. Abbahagyhatod a nevetést. Az NME most megkísérli átszelni az elméleti baromságok tengerét. És így eljuthatunk a lényeges dolgokhoz.

Az Oasisről elméletet gyártani, olyan mintha vajat innánk – nincs semmi értelme és rossz a szívnek. Hiszen hogyan is lehetne elméletet gyártani a pulzus lüktetéséről, a páva büszke tartásáról, a Les Paul gitár hangjáról? Mégis, egy pillanatra, tegyük ezt. Igen, az Oasis akkor robbant be, amikor a rockzene a padlón volt (vagy, ha plasztikusabb képet szeretnél, szanaszét loccsant Kurt Cobain télikertjében), és igen, a 90-es évek közepén egy rövid ideig úgy tűnt, hogy az Oasis egy kolosszális, özönvízszerű szociális és kulturális változás aláfestő zenéjéül szolgált. Igen, a fentiek mind igazak, de csakúgy, mint a számokat, ezt a szart is már rengetegszer hallottad, és ennek a cikknek az írója is – minden túlzás nélkül – nagyot sóhajtott miközben ezeket a szavakat gépelte. És ez nem jó. Ugyanis semmi nincs ezen a könnyű, gyors hasznot ígérő, főleg a korai Oasis éra kislemezeiből, az albumokon szereplő számokból és B-side-okból összeválogatott albumon, amelynek valaha is sóhajtásra kellene késztetnie.

Ahhoz, hogy megérthessük ezeket a számokat, tudnunk kell, hogy milyen érzés 18 évesnek lenni: menő frizurával és menő ruhákban, több szívvel és reménnyel bemenni egy klubba, mint pénzzel, és azt gondolni – legalábbis átvitt értelemben – hogy „mindenki ebben a nyomorfészekben leszophatja. ”. Ezek a dalok a győzelemről és a nyomorról szólnak (’Talk Tonight’), arról, hogy nincs semmid, de mindent szeretnél (’Rock ’n’ Roll Star), arról, hogy dühös vagy a világra,  de mivel szegény sorból jöttél, túl iskolázatlan vagy ahhoz, hogy ezt a dühöt ki tudd fejezni szavakkal és egyébként is, a hiperkúl, mindörökké legendás, hatszótagú, elnyújtott kiejtése az ’im-edzs-in-éj-sí-ön’-nek, mindent elmond, amit csak mondani akarsz (’Cigarettes & Alcohol’). És a harcról is szól – és ha figyelembe veszed az Oasis sokkal kevésbé megbecsült, de karrierjének csúcsát jelentő, fátyolos oldalát (’Slide Away’, ’Wonderwall’, Don’t Look Back In Anger’), akkor a megbocsátásról is. Egész egyszerűen ezek a dalok minden egyes lélegzetvételről szólnak, amelyek révén levegő kerül a tüdődbe, majd ott bennmarad egy kicsit, aztán visszatér oda, ahonnan érkezett. Ezek a dalok az életünk krónikái.

A ’Stop The Clocks’ egy hibátlan album, melyet egy hibákkal teli banda állított össze. A szép reményekre jogosító kezdet után, az Oasis soha nem tudta túlszárnyalni a briliáns, korai nagylemezük azon számait és b-side-jait, amelyekkel bevezetést nyertek a nagyvilágba. És míg érvelhetünk amellett, hogy még legalább 20 másik kiváló szám is rajta lehetne ezen az albumon (’Whatever’, ’Cast No Shadow’, Bring It On Down’), ezek között nincs túl sok olyan, amely 1996 után íródott. Ha mást nem is, a ’Stop The Clocks’ tükröt állít az együttes elé, és a kép nem túl hízelgő. Nemzeti kincs, mindig mulatságos és inspiráló interjú téma, egyenetlen alkotói erő, – a Gallagherek minden magabiztossága ellenére is – egy együttes 10 évvel karrierjének csúcsa után. Hol ment félre a dolog? Huh, ezt a kérdést hagyjuk meg az elméleteket gyártóknak, a házassági tanácsadóknak és a kábítószer-kereskedőknek. Ez az album az ünneplésé: egy tószt az együttesnek, amelyik megtestesítette mindazt, amiről úgy gondoltad, hogy a rock ’n’ roll. És főként az együttesnek, amely megtestesített mindent, amiről úgy gondoltad, hogy az élet.

Leírom hát ismét: mindannyian ismeritek ezeket a dalokat – mégis, állítsátok meg az órákat, tekintsetek vissza és örüljetek! Ünnepeljétek azt, ahogyan akkor éreztetek, amikor először hallottátok őket.

Az NME értékelése: 10/10