Korhatár: 12 év

Megjegyzés: ezt a fejezetet félig-meddig a Lighthouse family: High című száma ihlette.

A május olyan gyorsan elrepült, amilyen hamar érkezett. Hűvösebb volt az idő a megszokottnál, de nem volt hideg. A hónap végére pedig igazi, kora nyári időben lehetett részünk. A Roxfortban ekkorra már lázasan folytak az RBF és RAVASZ felkészítők a rendes órákon kívül. Átváltoztatástanból McGalagony professzor tartotta a külön órákat, ahogy azt korábban megbeszéltük.  

Júniusban már a kilencedik hónapban jártam a terhességben. A kisebb-nagyobb fájások már napi rendszerességgel jelentkeztek. A Szent Mungóba pedig hétvégenként kellett megjelennem rutinvizsgálatra. Egyik nap éppen oda igyekeztem. Hoppanáltam a Foltozott Üstbe, onnan először az Abszol útra mentem. Gondoltam, ha úgyis a városban vagyok, veszek pennát és pergament, mert az utóbbi időben sok fogyott belőlük. Megvettem minden eltervezett dolgot, és éppen visszafelé tartottam a Foltozott Üstbe, amikor éreztem, hogy Marie megmozdul. Máskor is előfordult már, ám most hirtelen különösen élénk lett.  

Tudtam, hogy ez a fájás nem olyan, mint a többi. Összeszorítottam a fogam, és minden erőmmel a Szent Mungó Ispotályra koncentráltam.

* * *

- Tarts ki, Stelle… 

Zúgott a fülem a kínzó, éles fájdalomtól, hallottam, hogy Remus hangja remeg. Ott volt mellettem, mielőtt beindult a szülés, és utána sem hagyott el.

A fájások akkorra már félpercenként jelentkeztek. Bár igyekeztem visszafogni magam, mégsem sikerült egyetlen hang nélkül tűrnöm az iszonyatos fájdalmakat.  

- Ha mellette akar maradni, kérem, vegye fel ez a köpenyt – mondta a nővér Remusnak.  

Remus próbálta kiszabadítani magát a kezem görcsös szorításából. Valahogy sikerült neki. Újabb fájás jött, ami ezúttal, ha lehet, még erősebb volt, mint az előzőek. Remegett a hangom a fájdalmaktól.

„Csináljanak már valamit! Az Isten szerelmére, kérem, csináljanak valamit!”

A gyógyítók, mintha csak hallották volna néma könyörgésem, megmozdultak.  

- Készítsenek elő mindent – szólt egy rekedt, mély hangú férfi, majd hozzám fordult. – Nyugodjon meg, és próbáljon meg lazítani. Lélegezzen mélyeket… 

Nehezen, de megpróbáltam követni a gyógyító utasításait. Mikor azonban a fájdalom újra elöntötte egész testemet, felkiáltottam, és ösztönszerűen megfeszítettem magam. 

- Jól van… - mondta nyugodtan a férfi. – Ha mondom, nyomjon erősen… érti?

- Értem… - nyögtem fel fájdalmasan. 

Alighogy ezt kimondtam, éreztem, hogy újra átjárja testem az erős fájdalom. 

- Nyomjon! – kiáltotta túl a gyógyító a hangom. 

Én pedig újra megfeszítettem magam, és összeszorított foggal tettem, amit a gyógyító mondott. Úgy éreztem, valamiben meg kell kapaszkodjak… valamibe, ami nem volt más, mint a férjem keze.

Arcom régóta hideg verejtékben úszott, és idejét sem tudtam, mióta feküdtem a szülőszobában. De nem adtam fel, bármennyire is kimerült voltam. Tudtam, hogy Marie-nak meg kell születnie… 

- Látom a fejét… - mondta a férfi. – Nagyon jól csinálja. 

Hosszú, nagyon hosszú percekig tartott a szülés. Mikor utoljára kiáltottam fel, hangom erőtlen és rekedt volt már. A szobát egy új hang telítette be, Marie sírása…  

- Kislány – emelte magasba a gyógyító a keservesen síró, maszatos kisbabát. 

Szaporán és szabálytalanul vettem a levegőt, egész testem remegett. A fájdalom már jóval kisebb volt, mint néhány perccel, vagy órával azelőtt. Meghatottan mosolyogtam, szememben könnyek gyűltek a boldogságtól. Megszületett…

Akkor tudatosult bennem, hogy teljes erőmből szorítom Remus kezét. Tekintetem elvettem Marie-ról, és Remusra néztem. Arcán határtalan boldogság és büszkeség tükröződött, mosolyogva figyelte lányát, akit épp ekkor törölgettek meg.

Elengedtem a kezét. Mélyet sóhajtottam, és hagytam, hogy a szülést vezető gyógyító megtisztítson a sok vértől.

Behunytam a szemem. Néhány másodperc múlva Remus ajkát éreztem arcomon. Forró, szerető csókot nyomott rá. Mikor ránéztem, láttam, hogy szeme csillog a visszafojtott könnyektől.

A nővér nem sokkal később visszahozta Marie-t. Ahogy a kezembe adta, éreztem, mennyire pici, és törékeny kisbaba. A sírást már egy ideje abbahagyta, csendesen szuszogott a karomban. 

- Milyen gyönyörű! – suttogta Remus, ahogy vigyázva megsimogatta Marie kis fejecskéjét.

- Akkor már tudom, kire hasonlít… - néztem rá fáradtan mosolyogva. 

Marie kicsi karjára egy szalagot tettek, amire ráírták a születési adatait. Majdnem három kilogrammal, és 52 centivel jött a világra. Teljesen átlagos baba volt… de nekünk mégis a világ legszebb kislánya.