Megjegyzés: in medias res –kezdés :) És elég rövid, de ezúttal direkt.

Pennámat a tintatartóba raktam. Fáradtan sóhajtottam, és felemelted a kész levelet az asztalról. Átolvastam még egyszer, majd összehajtogattam, és félretoltam. „Holnap majd leviszem Roxmortsba, és feladom”.

Késő volt, és bár fáradtnak éreztem magam, mégsem tudtam elaludni. Marie a hasamban ezúttal nem rugdosott. „Legalább egyikünk alszik…” gondoltam halvány mosollyal. Eloltottam a kis gyertyát, mely eddig a fényt szolgáltatta. A szoba még így is fényárban úszott; az ablakon kinézve, a felhőtlen égbolton tökéletesen látszott a telihold. Eszembe jutott Remus. Vajon hol járhat most? Kiszökött egyáltalán a Szellemszállásról? 

Nem tudtam vele lenni ez alkalommal. Marie ekkorra már olyan nagy volt, hogy ha felöltöttem animágus alakomat, az már veszélyes lett volna rá nézve. Fenn állt a veszélye annak, hogy a baba súlyosan sérülten jön a világra. Maradtam hát a szobánkban… és néztem ki az ablakon elmélázva. Halvány mosoly jelent meg arcomon, ahogy visszagondoltam az ezt megelőző hónap eseményeire. 

Remus hamar felépült, de míg betegeskedett, addig az óráit nekem kellett megtartanom. Nem volt nehéz feladatom, mivel jóval kevesebb volt mindenből az óraszám, mint korábban. Másrészt pedig nem először helyettesítettem Remust SVK-ból.  

Az idő még egy jó hónapig nem akart enyhülni. A diákok és a tanárok egyre rosszabbul viselték az állandó bezártságot és a tömeget. Nem is beszélve arról, hogy az ott lévők döntő többsége régóta nem látta a Napot. Az egyetlen fényforrás a bűbájjal fenntartott, hatalmas tűz volt a pince közepén.  

Egyik alkalommal Dumbledore ismét elküldte Hostint Londonba, élelemért. Délelőtt volt, éppen tanítottam. Egyszer csak hangos, izgatott kiáltozás hangja ütötte meg a fülem. A harmadikosok, akikkel épp órám volt, szintén felkapták a fejüket a hangzavarra, és mielőtt bármit szólhattam volna, kirohantak a teremből, és megnézték, mi folyik odakint. Én pedig kíváncsian követtem őket. 

A szemembe tűző nap, és a kellemes, hűvös fuvallat minden fejemben kavargó kérdést eloszlatott. A diákok boldogan zsibongtak körülöttem, és az én arcomon is széles mosoly terült el. 

- Vége a hidegnek!

- Elolvadt a hó!

- Menjünk ki! 

Ilyen és ehhez hasonló izgatott kiáltozások töltötték be az egész pincét. 

Mindenki futva igyekezett a szabadba. Odakint gyönyörű látvány tárult a szemünk elé. Rég láttuk Roxfortot és a környékét, talán ezért volt olyan kedves mindenki számára.  

Éreztem, valaki hátulról gyengéden átölel.  

- Jó újra így látni a Roxfortot… - jegyezte meg Remus derűsen.

- Decemberig nem akarok havat látni – mondtam. 

Remus halkan nevetett.