Hangos zsibongás ébresztett fel. Kinyitottam a szemem, és megállapítottam, hogy rengeteg diák van a pincében. Sokan a falnak döntve hátukat beszélgettek, vagy a pince közepén felállított tűz köré gyűltek melegedni. Közvetlenül körülöttem azonban nem volt nagy tömeg. Ahol én feküdtem, az a hely külön a tanárok számára kialakított részleg volt, diákok nemigen jöttek a közelünkbe.  

Kicsit jobban éreztem magam. Igaz, még mindig csúnyán köhögtem, de legalább már nem fájt a torkom, és nem vacogtam. Felültem, magam köré tekertem a pokrócot, és nekidőltem a falnak.

Szememmel keresni kezdtem Davidet. Bár első pillantásra kissé nehéz feladatnak tűnt, a sok gyerek közt végül mégis sikerült megtalálnom őt, az egyik kisebb csoportban. A tűztől nem messze telepedtek le, kis kört alakítva ki.

Egy szőkésbarna hajú fiúban felismertem Andrew-t, mellette ült David. A két fiú arcát láttam messziről, szemmel láthatóan érdeklődve hallgatták a velük szemben ülő barátaikat.  

- Jó estét, álomszuszék - hallottam magam mellől egy szelíd hangot.

- Neked is - fordultam felé mosolyogva. Remus helyet foglalt mellettem.

- Jobban vagy? - érdeklődött.

- Fogjuk rá - feleltem. 

Ismét Davidék felé fordultam. Vidámnak tűntek, jókedvűen nevetgéltek. Egy pillanatra tekintetem összetalálkozott Davidével. Újfent elmosolyodtam, akárcsak ő.  

- Egyébként… hogy jutottak ide a gyerekek? Még mindig tart a „jégkorszak”? - fordultam újra Remushoz.

- Igen, nagyon hideg van odakint - bólintott. - De Dumbledore gondoskodott róla, hogy ne fagyjanak meg, amíg ideérnek…

- Hogyan oldotta meg? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

- Egy bonyolultabb varázslattal megoldotta, hogy a Roxfort Expressz ne Roxmortsba fusson be, hanem közvetlenül a kastély elé érkezzen, egészen a kapuig. Ott pedig Hostint fogta munkára, aki ruhákat vitt a gyerekeknek, és lehordta őket ide. - mesélte Remus. - Nemrég tért vissza az utolsókkal, most elvonult pihenni valahova. 

Magamban kalapot emeltem a vámpír előtt. Sejtettem, hogy önszántából nem hagyja el a pincét, de azt nem hittem volna, hogy Dumbledore kérésére képes a diákok segítségére lenni.

Nem sokkal később vacsorát osztottak. Nem volt túl bő a választék, és mennyiségre is csökkent a fejenkénti adag, de jelenleg be kellett érnünk ennyivel. Evés után Dumbledore összehívatta a diákokat és tanárokat egyaránt. 

- Kérek mindenkit - kezdte. -, hogy fegyelmezetten és nyugodtan kezelje a fennálló helyzetet. Ameddig nem enyhül az időjárás, sajnos itt, Roxfort pincéjében leszünk kénytelenek tartózkodni. Holnaptól fogva az órák itt folynak - mutatott a délután külön erre a célra kialakított részleg felé. - Reggel minden ház minden tanulója kapni fog órarendet, mely a mostani időszakra lesz érvényes. 

Dumbledore ezek után megmutatta a diákoknak, a helyiség melyik részében kik lesznek elszállásolva, és hogy hol találják meg a hálózsákokat.

Szűkösen, de végül mindenki elfért a pincében. A diákok és a tanárok leterítették a hálózsákokat a földre, és belebújtak. Volt mindig legalább két-három tanár, aki őrködött, miközben a többiek aludtak. Mivel nem volt sok felnőtt, ezért egy éjszaka alatt majdnem mindenki sorra került. Kétóránként lettek beosztva a tanárok. Az első ilyen felnőtt-őrséget Piton és Eugene alkotta. 

Bár délután aludtam jópár órát, mégis fáradt voltam. Elaludni mégsem tudtam, mert továbbra is gyötört a kínzó, kaparó köhögés. Valamikor éjféltájban sikerült mégis elszenderednem.

* * *

A következő egy hétben az időjárás nem sokat javult. Élelmünk vészesen csökkent, így Hostin újra igénybe lett véve. Egyik nap Dumbledore elszalasztotta őt Londonba, hogy hozzon élelmet. Egy hátránya volt a dolognak: nem tudott egyszerre túl nagy mennyiséget cipelni, ezért Hostin két-három naponta suhant Londonba, és onnan vissza. 

Egyik reggel az igazgató és Hostin beszélgetése ébresztett fel. Talán még túl fáradt voltam, talán túl halkan beszéltek, mindenesetre nem tudtam, miről folyt a szó közöttük. Kis idő múlva Hostin biccentett, és elindult a leszigetelt kijárat felé.  

Ásítottam egyet, és felültem. A legtöbb tanár már felébredt, mindenki lekötötte magát valami munkával. Mellettem Remus hálózsákja is gazdátlanul feküdt, őt viszont nem láttam a többi tanár között sem. Felkeltem és sebtében megmosakodtam a külön erre a célra kialakított helyen. Ez volt az egyetlen része a pincének, ahol az ember néha egyedül lehetett. Kiváltképp reggel, amikor a diákok többsége még aludt. Lemosakodtam, és nem sokkal később visszatértem a tanári részleghez. 

- Stella, tudnál segíteni egy kicsit? - kérdezte Sylvia Joss tanárnő, aki épp az üres hálózsákok elpakolásával bajlódott.

- Persze… 

Nem telt bele sok idő, és a zsákok a helyükre kerültek, egy félreeső sarokba. 

- Köszönöm.

- Szívesen… - mosolyogtam. - Oh, egyébként nem tudod véletlenül, hol van Remus?

- Nem tudom… - rázta a fejét.

- Értem, köszönöm… 

Nem tudtam sokáig töprengeni, hová tűnhetett el Remus, mert az igazgató szólított meg. 

- Jó reggelt, Stella - köszöntött.

- Önnek is… 

Dumbledore megkért, hogy üljek le, mert mondani szeretne nekem valamit. 

- Szeretnélek valamire megkérni, Stella - kezdte Dumbledore. - Remusról lenne szó…

- Remus? Hol van most…? - szóltam közbe.

- Odakint - felelte. 

Egy pillanatra úgy éreztem, megfagy bennem a vér.  

- Odakint? De hát… hogyhogy? - kérdeztem.  

Hangom aggodalmasan csenghetett, mert Dumbledore gyorsan folytatta, hangja egészen elhalkult. 

- Tudod, egy vérfarkas érzi a telihold eljövetelét naptár nélkül is - szólt nyugodtan. 

Lassan bólintottam, majd ajkamba haraptam. „Hát persze… hogy is felejthettem el a teliholdat?” Fejemben több kérdés is kavargott még, de mielőtt egyet is feltehettem volna, Dumbledore folytatta. 

- Itt, a pincében lehetetlen lett volna megoldani az elhelyezését… viszont vérfarkasként kibírja az ilyen hideg időt is. Legalábbis reménykedünk benne… - tette hozzá.

- És… mire szeretne megkérni… engem? - kérdeztem néhány másodpercnyi hallgatás után.

- Remus nemsokára vissza fog változni - mondta Dumbledore. - Nem tudjuk, merre járhat, talán nincs messze, talán több kilométerre lehet innen. Meg kell őt találni, mielőtt újra emberré alakul. A Hírvivő jelenleg úton van Londonba, így te maradtál egyedül, aki talán kibírja a kinti időjárást… ha átváltozol magad is.

- Rendben, megkeresem - bólintottam rögtön.

- Köszönöm - kelt fel Dumbledore. - Gyere velem… 

Az igazgató az elszigetelt kijárathoz vezetett.  

- Sietned kell – nézett rám, miután átváltoztam kutyává. 

Válaszul bólintottam. Dumbledore ezután egy 'Sok szerencsét!' –tel elköszönt, majd feloldotta a szigetelő bűbájt. A hideg egy pillanat alatt betódult a helyiségbe, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam a nyíláson. Hátam mögött az igazgató újra elmondta a szigetelő bűbájt. A hideg még így, animágus alakomban is átjárt egy pillanat alatt. Egyedül vastag bundámnak köszönhettem, hogy nem fagytam meg, de kutyaként is vacogtam a hidegtől. Elindultam megkeresni Remust.  

Talán a hideg idő beköszönte óta ez volt az első alkalom, hogy nem esett a hó, és a szél sem süvített. Több helyen is rábukkantam Remus jellegzetes mancsnyomaira. Egyik kivezetett a Roxfortból, a másik messzire bement az erdő belsejébe. A rengeteg szélén nem vezettek vissza nyomok, ezért úgy döntöttem, az erdőben fogom őt tovább keresni. 

Lábaim alatt nemegyszer süppedt be a hó akár fél méter mélyre is. Volt, ahol toltam magam előtt a havat, olyan mély volt. Ilyenkor megpróbáltam magam felküzdeni a felszínre, és újabb nyomok után kutattam. Már egész messzire jutottam be az erdőbe, mikor halk morgás zaja ütötte meg a fülem. Nem tudtam megállapítani, milyen messze lehet tőlem a hang forrása. 

Körbenéztem, hátha találok valami újabb nyomot, ami közelebb vihetne a lényhez… A fehér hó szinte érintetlen volt, nemigen járt erre a vihar miatt senki. Nem is bírták volna ki a hideget. Egy irányba mégis találtam nyomokat, mégpedig pontosan olyat, amit kerestem: egy farkas lábának nyomait. Elindultam arra, amerre vezettek, és rövid időn belül ráakadtam azok tulajdonosára. 

Nem messze tőlem, az egyik fa tövénél észrevettem egy kis, szürke elterülő foltot. Hó borította az állat bundáját, mely a földön hevert, már majdnem teljesen belesüppedve a hóba. Közelebb merészkedtem hozzá. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy az állat tényleg egy farkas. Izgatottan és egyre határozottabban lépkedtem felé, reménykedve, hogy Remusra találtam. 

- Remus… - szólítottam halkan nyüszítve.  

A farkastól a válasz egy erőtlen morgás volt. Nehézkesen felemelte a fejét, így a nagyja hó lehullott róla. 

- Remus! - ismertem fel aggodalmasan.  

Mikor mellé értem, fejemmel, mancsommal és orrommal próbáltam megszabadítani a testét a többi ráhullott hótól. Mikor nagyjából letisztogattam róla, elékuporodtam, és orrom az övéhez nyomtam. Remus lassan felnyitotta a szemét. 

- Stelle… - nyüszítette erőtlenül.

- Jól vagy? - kérdeztem aggódva.

- Mit… mit keresel te itt? - kérdezett vissza halkan.

- Érted jöttem - feleltem. - gyere, vissza kell mennünk a kastélyhoz, mielőtt visszaváltozol…

- Nem megy… nem fog menni - motyogta Remus fáradtan.

- De igenis menni fog - keltem fel. Derekához mentem, és próbáltam fejemmel megemelni átfagyott testét. Nagyon nehéz volt, alig tudtam megmozdítani. - Kelj fel, Remus! Próbáld meg! 

Remus megmozdult, és próbálta megemelni magát, de visszacsuklott a hóba.  

- Még egyszer - bíztattam.  

Próbáltam én is segíteni, de nem mertem túlságosan megerőltetni magam, állapotom miatt.

Remus újra összeszedte magát, és ezúttal, ha bizonytalanul is, de talpon maradt.  

- Ügyes vagy - biztattam tovább. – Gyere… segítek. 

Fejemmel egyik mancsa alá bújtam, és megemeltem, így ő már csak három lábán állt. 

- Nem fogsz elbírni - szólt halkan Remus.

- De… tarts ki - mondtam elszántan, és elindultunk vissza a Roxfortba. 

A visszaút semmivel sem bizonyult könnyebbnek, mint amikor az erdőbe mentem. Remus minden erejét összeszedte, hogy talpon tudjon maradni, de nagyban segítettem én is. Már egészen közel voltunk a kastélyhoz, mikor Remus fájdalmasan felvonyított. Kezdett visszaalakulni emberré.  

Nem tétováztam. Beleharaptam karjába; vigyáztam, minél gyengédebb legyen a szorítás, mégis elbírjam őt vonszolni. Emberként jóval könnyebb volt Remus, így gyorsabban tudtam őt húzni magam után. Remus visszaváltozott emberré. Egész testében reszketett, vékony, szakadt ruháját egy pillanat alatt átjárta a hideg.  

Úgy siettem vele vissza a meleg pincébe, ahogy csak bírtam. A hatalmas hó csak nehezítette utunkat, de végül mégis elértük a pince bejáratát. Eleresztettem Remust, és visszaváltoztam emberré. Jóval hidegebbnek éreztem a levegőt, mint kutyaként, de összeszorítottam fogam és dörömbölni kezdtem a mágikus pajzson.

Nyilvánvalóan számíthattak az érkezésünkre, mivel a pajzs néhány másodperc múlva kinyílt. Megragadtam Remust és bevonszoltam a fűtött helyiségbe.  

Madam Pomfrey segített talpra állítani Remust. Közben egy pokrócot csavart köré. Elvittük Remust a tanári részleghez. 

- Pihennie kell - közölte Madam Pomfrey. - Teljesen át van fagyva.

- Nem lesz semmi baja… igaz? - néztem rá aggódva.

- Reméljük - sóhajtott. - Maradjon itt ön is, a helyettesítést megoldjuk.

- Rendben… 

Madam Pomfrey elment. Mikor visszajött, hozott magával még két pokrócot. Az egyiket nekem adta, hogy takarózzak bele, a másikat Remusra terítette. Kezét homlokára tette. 

- Lázas… - állapította meg. - Hozok neki gyógyszert - kelt fel ismét. 

Aggodalmasan figyeltem Remust. Mindig sápadt arca most kipirult volt, szaporán vette a levegőt, és olykor-olykor csúnyán felköhögött. De élt… Kibírt egy egész éjszakát az iszonyatos hidegben. 

Lehajoltam, és gyengéden homlokon csókoltam.  

- Ne félj… - simogattam meg, halványan mosolyogva. - Nem lesz semmi baj…