Korhatár: 12 év

- Légy szíves, hozz neki még takarót!

- Kelj fel te, és hozzál…

- Hostin, egyszer az életben csinálj valami hasznosat is! 

Bár még nem voltam teljesen magamnál, fejem fölött Remus és Hostin szavait nagyon is tisztán értettem. 

- Pofa be, vérfarkas! – üvöltött rá Hostin dühösen. 

Bár nem láttam Remus tekintetét, biztos voltam benne, hogy nem a tőle megszokott kedves, szelíd arccal néz vissza a Hírvivőre. Kapart a torkom, nem bírtam visszafogni a köhögésem. Ebből természetesen észrevették, hogy felébredtem. 

- Stelle… - lassan kinyitottam a szemem, és Remus aggódó tekintetével találtam szembe magam. - Jól vagy?

- Majdnem kinyiffant… - jegyezte meg szokásos stílusában Hostin.

- Hallgass! Tűnj innen - fordult ismét a vámpír felé dühösen Remus. Ritkán láttam őt ilyen felbőszültnek. - Keress inkább ruhaféléket - tette hozzá, majd újra felém fordult.

- Ne parancsolgass nekem, te korcs!

- Nem parancsolgatok, csak kértelek – morogta Remus.  

Ahogy keze homlokomhoz ért, jéghidegnek éreztem. Mégis nagyon jólesett. 

- Lázas vagy – mondta halkan Remus.

- Mi történt? – bukott ki belőlem a kérdés.

- Visszamentél Dorian kiságyáért – felelte Remus. 

Halványan elmosolyodott, de amilyen hamar megjelent a mosoly, olyan gyorsan hervadt le arcáról. Próbáltam felkelni, de Remus gyengéden visszanyomott. 

- Maradj nyugton.

- Fázom, és… egyszerre melegem is van – mondtam.  

Tudtam, hogy furcsán hathatnak a szavaim, de csak azt mondtam, amit akkor éreztem.  

- Ha Hostin még ma visszajön, és hoz ruhákat is, akkor betakargatlak – mondta Remus.

- De jó, hogy… hogy vagy nekem. 

Remus szája sarkában halvány mosoly jelent meg.  

- Szeretlek – mondta halkan. – Annak ellenére, hogy ilyen felelőtlen voltál.

- Csak jót akartam…

- Tudom – Remus lehajolt, és homlokon csókolt. – Most próbálj meg pihenni – kelt fel mellőlem a földről. – Mindjárt visszajövök. 

Lassan bólintottam. Nem telt bele sok idő, Meloé mellém telepedett. Nem szólt semmit, csak nézett rám, csillogó szemmel, aggódva. Halvány mosolyra húzódott a szám. 

- Hogy vagytok? – kérdeztem rekedten.

- Jól… hála neked… - Meloé megfogta a kezem. – Én… nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy… nos, hogy érte mentél a kiságynak… 

Válaszolni akartam, de helyette csak mélyről jövő, fájó köhögés hagyta el számat. Mikor újra meg tudtam szólalni, csak egy ’Nincs mit!’-et nyögtem ki rekedten.

* * *

Este mindenki a diákok fogadására készülődött. Dumbledore felosztotta a feladatokat a tanárok közt. Még Hostint is munkára fogta, aminek a vámpír nem kifejezetten örült. Az ő feladata a nehezebb dolgok megmozgatása és elhordása volt. A pince telis tele volt ilyesmikkel. Mire a gyerekek megérkeztek, Hostin teljesen kifáradt.  

Még délután volt, mikor Dumbledore összehívta a tanárokat, és megbeszélték, hogyan és hol folyjon a tanítás a pincében. Mivel nem volt akkora a helyiség, hogy az összes ház minden évfolyamának külön helye legyen, úgy oldották meg, hogy összevonják az egyes évfolyamokat. Kialakítottak egy részt, ahol elfért egyszerre két ilyen összevont évfolyam, és felosztották azt is, kinek mikor lesz megtartva az órája. 

Jelentősen lecsökkentették az óraszámokat, így mindenkinek sok volt a szabad órája. Akadtak, akiknek egy-egy nap nem is volt, de akik valamilyen fontosabb órákat tartottak, mint például Átváltoztatástan, Bájitaltan, vagy Sötét varázslatok kivédése, egy nap többet is kellett tartania.  

Kértem, hogy az Átváltoztatástan órákat tegyék el a hét végére. Abban reménykedtem, hogy addigra már lesz erőm – és egészségem – arra, hogy tanítsak, és ne kelljen helyettesítéssel is kínlódni. Dumbledore beleegyezett. 

Végül, de nem utolsósorban kialakítottak úgynevezett alvó részlegeket is. Külön volt a négy háznak, és külön volt a tanároké. Ez utóbbi helyen kaptak szállást azok, akik egyik kategóriában sem voltak benne, például Meloé, Dorian, és Hostin.  

Minden készen állt a diákok fogadására. Már csak Hostinra vártunk, akit Dumbledore kiküldött Roxmortsba, hogyha befut a Roxfort Expressz, értesítsen minket. Hostin nem örült túlzottan, hogy odakint kell fagyoskodjon a mínusz ötven fokos hidegben, de ő volt az egyetlen, aki maradandó fagyási sérülések nélkül túlélte az időjárást. 

- Remélem, nem lesz semmi bajuk – sóhajtottam fáradtan.

- Ne félj, Dumbledore gondoskodott az idejutásukról – nyugtatott Remus, aki mellettem térdelt egy pléden.

- Az még nem garantál semmit… Hostin visszajött már?

- Nem. Már kezdünk aggódni, hogy valami baja esett…

- Felesleges… ő sem aggódna senkiért.

- Lehet…

- Biztos – javítottam ki, majd újabb köhögő roham jött rám.

- Pihenj, Stelle – simogatta meg Remus a homlokom.  

Éreztem, milyen jó hűvös a keze, de azért sejtettem, hogy csak a láz miatt érzem annak. Remus ott térdelt mellettem, egészen addig, míg álomba nem merültem.