Korhatár: 12 év

Megjegyzés: Ez a fejezet nem készülhetett volna el Khim és Nünü segítsége nélkül!

A pincébe érve láttuk, hogy rajtunk kívül már mindenki ott volt. Az igazgató, a tanárok, Meloé, Eugene, még „kedves” hírvivőnk: Hostin is. Meloé egy többtucatnyi rongyba bugyolált babát tartott a kezében: Doriant.  

- Gyertek gyorsan!– utasított minket Dumbledore. 

Mikor nagyjából mindenki összegyűlt, az igazgató valami varázslattal lezárta a pince bejáratát. Nem süvített többet be a hideg, de az időt továbbra sem nevezhettük kellemesnek. Dumbledore gondoskodott tűzről és plédekről, ahova le tudtunk ülni.

Ahogy láttam, majdnem mindenki ugyanolyan értetlen és rémült volt, mint én. A kivételt természetesen Hostin képezte, aki szokásos hideg, mogorva tekintetével gubbasztott a sarokban, karba tett kézzel.

Dumbledore csendre intette a jelenlévőket. 

- Váratlanul ért minket ez az idő – kezdte. – Egyelőre nem tudunk semmit, fogalmunk sincs, hogy lett egyik napról a másikra ilyen nagy hózivatar, és fagy. De kérem, kezeljék higgadtan a helyzetet. Reméljük, a diákok szerencsésen megérkeznek estére, az ő jelenlétükbe különösen fontos lesz megőrizni a hidegvéreteket. Egyelőre várnunk kell, hogy enyhüljön az idő, amíg ez nem következik be, itt kell maradnunk a Roxfort pincéjében.  

Dumbledore befejezte mondandóját, és elhallgatott. Néhányan felkeltek, és követték, hogy beszéljenek vele… meg hogy kérdezősködjenek.  

- Remus… mi lesz Daviddel? Mi lesz a gyerekekkel? – kérdeztem aggódó hangon. – Meg fognak fagyni ilyen hidegben!

- Ne félj – nyugtatott Remus. – Dumbledore majd kitalálja, hogy jussanak ide Roxmortsból. Nem lesz semmi baj.

- Remélem, igazad lesz – sóhajtottam.

- Ha mégsem, legfeljebb egy kicsit megfogyatkozik a Roxfort létszáma – szólt egy cseppet sem kellemes hang, közvetlenül mellettünk.

- Téged nem kérdezett senki – vetettem oda ingerülten Hostinnak.

- Azért még nem kellene így beszélnie – mondta idegesítősen nyugodt hangon.

- Utálom – morogtam magam elé, ügyelve rá, hogy Hostin ne hallja. 

Odakint tombolt a vihar, a pincében viszont kellemes melegség uralkodott. Mégsem tudtunk örülni neki. Nemcsak a gyerekek miatt aggódtunk, hogy épségben ideérjenek, hanem a Roxfortért is. A kastélyt idestova ezer éve építették, s bár nem létezett nála masszívabb és erősebb varázslóépület, a mostani időjáráshoz foghatót aligha élt meg.

Semmihez sem volt kedvem. Az időm nagy részét azzal töltöttem el, hogy ültem a pléden, és bámultam bele a tűzbe. Aggódtam Davidért. Féltem, hogy valami baja esik, a vonaton egész biztos hidegebb van, mint a pincében.

Néha más dolgokra is figyeltem, saját pesszimista gondolataimon kívül. Például kis társaságunk legifjabb tagjára, Dorian-re.

Meloé a kisfiút végig a karjaiban ringatta. Nem is tudta volna hova lerakni, a plédeken kívül semmi más nem volt a pincében. A földön pedig könnyen megfázott volna. Így a karjában tartotta Doriant. Tőlem nem messzire ültek, Meloé szintén a pokrócon kucorgott, Dorian az ölében feküdt. Alig lehetett hallani a kisbaba hangját, csak akkor sírt, ha éhes volt. Ilyenkor Meloé félrehúzódott, és megetette. Szerettem figyelni őket, persze csak diszkréten. Ilyenkor Marie járt a fejemben, hogy nemsokára ő is megszületik. Milyen jóérzés lesz újra kisbabát tartani a kezeim közt! Sok év telt el David születése óta…

* * *

A pincében nem vettük észre, mikor besötétedett. Dumbledore járt körbe a helységben. Különböző bonyolultabb bűbájokat szórt a pincére, hogy kibővítse a helységet, és hogy némileg lakhatóvá tegye azt. Senki sem tudta előre, meddig kell ott maradnunk… 

- Jól vagy, Stelle? – kérdezte Remus, egy fáradt sóhaj kíséretében.

- Igen… csak aggódom egy kicsit.

- Nem lesz semmi baj – nyugtatott.

- Mikor jönnek meg a gyerekek? – kérdeztem.

- Nem lehet tudni – felelte Remus. – Az időjárástól függ minden. 

Lassan, nehézkesen bólintottam. Szerettem volna már biztonságban tudni Davidet, ugyanakkor beláttam: „ezzel a hóviharral még a Roxfort Expressnek is lehetnek gondjai…” 

- A kicsi ágyacskáját jó lenne lehozni… – szólalt meg Meloé, aki tőlünk nem messze ült, karjában a kis Dorian-nel. – Ha egyáltalán megvan még…

- Hányadik emeleten van? – kérdezte készségesen Remus.

- Nem tudom pontosan. Valamelyik alsó szinten…

- Megnézem… - keltem fel. Úgy gondoltam, addig is elterelem a gondolataimat Davidről, és nem aggódok tovább.

- Stella, várj! – szólt utánam Remus.

- Miért?

- Majd megyek én, te maradj itt.

- Megyek én is! - hallatszott Piton hangja, aki épp csatlakozott hozzánk, miután Dumbledore-ral beszélt.

- Kisebb expedíciót szerveztek egy elkallódó ágy miatt? Mily megható… - szólt Hostin gúnyosan, valahonnan a sarokból.

- Hostin, ehhez neked semmi közöd! - förmedt rá Piton. - A kicsi nem aludhat a földön!

- Mínusz negyven fok van odakinn… - jegyezte meg Hostin hűvösen.

- Azt az ágyat akkor is le kell hozni! Vagy van valami alternatív megoldása valakinek? – kérdezte Piton gúnyosan.

- Nem… per pillanat mindenki a maga dolgával van elfoglalva - mondta Hostin.

- Akkor megyek - szólt Piton, és elindult a kijárat felé.

- Elment a józan eszed!  - Hostin Piton elé ugrott. - Dumbledore megtiltotta, hogy bárki is elhagyja ezt a termet! 

A bájitaltanár szeme szikrákat szór a dühtől. Meloé kezében Dorian sírni kezdett. Nagyon megsajnáltam, és magamban döntésre jutottam. Hátrébb álltam, és míg a többiek azon vitatkoztak, hogy kimenjenek-e vagy sem, én koncentrálni próbáltam. Hoppanáltam Meloé szobájába.

Az első dolog, amit észleltem, hogy alig kapok levegőt. A metsző, hideg szél kegyetlenül az arcomba csapott az első pillanatban. Gyorsan összehúztam magamon vékony talárom, és reszketve, összeszűkült szemmel néztem körbe. A szoba jórészét hó borította, mely továbbra is megállás nélkül zúdult be a betört ablakon. Egy ágyat vettem ki a sarokban, előtte pedig ott állt, szintén félig betemetve Dorian kiságya.

Nehézkesen gázoltam a térdig érő hóban, de végül eljutottam a kis bölcsőig. A kezem jéghideg volt, szinte azonnal merevre fagytak az ujjaim a hidegben. Erőt vettem magamon, és megfogtam az ágyacska keretét. Nem mozdult, túl mélyen volt benne a hóban.

Újabb széláramlat süvített keresztül a szobán, még jobban átjárt a hideg. Köhögtem, és arcomhoz tartottam talárom ujját, hogy kapjak levegőt. Másik kezemmel a hóból próbáltam kiszabadítani a kiságyat. Hosszú, jéghideg óráknak tűntek a percek, mire sikerült nagy nehezen kirángassam a kiságyat. A neheze még csak ezután jött…

Számítottam ugyan rá, hogy nem lesz könnyű, egyedül pedig különösen, de nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz az ágyacska. Talán, ha nem lettem volna így átfagyva…

Ráadásul, túl azon, hogy a hidegtől egyre jobban szenvedtem, hathónapos terhes is voltam. Elszoktam a cipekedéstől. Tudtam jól, hogy Marie-nak nem tesz jót, ha megszakadok, de nem akartam ágy nélkül visszatérni. „Különben is, Dorian-nek szüksége van erre!”

Nem emlékszem már rá pontosan, hogy tudtam levonszolni az ágyat, de végül sikerült. Egész testemben reszkettem, a köhögésem már folyamatossá vált. Távolról láttam a roxforti pince bejáratát, amit Dumbledore szigetelt el… ami mögött voltak a többiek… Remus…

Nem bírtam tovább menni, elengedtem a kiságyat, és lerogytam a hideg padlóra. Nagyon fáradtnak éreztem magam, szempilláim egyre nehezebbek lettek. Fejemben hangok mosódtak össze, nem tudtam eldönteni, képzelődöm, vagy sem.

Ezek a hangok voltak az utolsó dolgok, amikre emlékeztem, mielőtt elsötétült előttem a világ.