- Vigyázz, meg ne csússz! Kapaszkodj!

- Ne félj anya, nem lesz semmi baj! – nyugtatott David, miközben kapaszkodott fel a rozoga, korhadásban lévő létrán. 

Március végén Dumbledore néhány napos szünetet rendelt el, amit a muglik nemes egyszerűséggel tavaszi szünetnek hívtak. Ilyenkor minden gyerek és a tanárok többsége is hazautazott, hogy együtt töltsenek el pár napot, és kipihenjék az iskola fáradalmait – illetve készüljenek a vészesen közelgő vizsgákra.  

- Erősen kapaszkodsz? – aggályoskodtam.

- Persze, ne félj.  

David kis kora óta szeretett fán lenni. Aggódtunk is sokszor, nehogy leessen egy óvatlan pillanatban. Eddig szerencsére nem esett baja.

Most is sikerült megkapaszkodjon egy erősebb ágban, és letelepedett a fára. Remus elengedte a létrát, és leült mellém a plédre. Egész nap kellemes volt az idő. Március végéhez képest talán túlzottan is. Legalábbis egy darabig…

Ahogy kezdett sötétedni, egyre hűvösebb lett. Hideg szél kerekedett, ami egy szempillantás alatt elűzte a kellemes időt. Dideregve futottunk vissza a házba. Megvacsoráztunk, David lefeküdt aludni, én pedig összepakoltam a másnapi visszaútra.

Reggel nagy meglepetésként ért minket a hatalmas hótakaró. 

- Pedig milyen jó idő volt… - jegyeztem meg, közben reggelit készítettem Remusnak és Davidnek.

- Legalább lehet hógolyózni – mondta David vidáman.

- Ha holnapig el nem olvad…

- Nem fog – válaszolta Remus. – Egy nap alatt nem tud ennyi elolvadni.

- Még szerencse – vigyorodott el David. 

Beletelt egy kis időbe, mire össze tudtunk készülni. Voltak dolgok, amik az utolsó pillanatban jutottak eszünkbe, mint például néhány tartalék talár és melegebb ruhák.

Mindhárman jól felöltöztünk, de nem számítottunk akkora hidegre, mint ami fogadott minket. Néha kisebbfajta hurrikánra emlékeztetett a jeges, metsző szél. Nem telt bele sok idő, és mindhárman átfagytunk. Mire kiértünk a King’s Cross pályaudvarra, nem vágytam már másra, csak hogy minél hamarabb a Roxfortba érjünk, vagy legalábbis valami jó meleg helyre.

Elköszöntünk Davidtől, és – fagyoskodás ide vagy oda – megvártuk, míg elindul a Roxfort Expresszel.  

- Mehetünk? – kérdezte Remus dideregve, mikor eltűnt a vonat a szemünk elől. 

Válasz helyett bólintottam. Megfogtam Remus kezét. Kesztyűn keresztül is éreztem, hogy teljesen átfagyott. Hoppanáltunk a roxmortsi vasútállomásra.

Az ottani időjárás, ha lehetséges ez, még rosszabb volt. Talán, mert a kastély északabbra feküdt Londonnál, és oda hamarabb elért a hideg. Ahogy csak tudtunk a néhol többméteres hóban gázolva, siettünk a Roxfortba. Valóságos megváltás volt, mikor beléptünk a jóval melegebb kastélyba. Teljesen át voltunk fagyva. 

- Leüljünk… egy kicsit? – kérdezte Remus.

- Igen, jó lenne… 

Bementünk a Nagyterembe, és nem messze a bejárattól helyet foglaltunk. A terem kihalt volt, az asztalokat szépen, precízen megterítették, már az esti vacsorára. Néhány percet ültünk és melegedtünk, majd felmentünk a szobánkba.

Az ablakból jól látszott, hogy sűrű pelyhekben hull a hó, süvít a szél, és még a legmasszívabb fákat is ide-oda csavarja. A délelőtt nagy része pakolászással telt. Mikor végeztem, leheveredtem az ágyra. Sóhajtottam, és elmélázva néztem ki az ablakon, figyeltem a hózivatart. 

- Mi aggaszt ennyire, Stelle? – kérdezte egy idő után Remus.

- Itt valami nincs rendben – mondtam gondterhelten.

- Márciusban is szokott esni a hó.

- Igen… – adtam igazat neki. – De ez akkor sem normális.

- Legalább szép… – motyogta Remus.

- Igen, az… 

Hirtelen valami irdatlan nagy hanggal koppan felettünk. Ijedten kaptuk fel a fejünket. 

- Mi volt ez?! – kérdeztem rémülten, a plafonra bámulva.

- Fogalmam sincs… - motyogta Remus. 

A következő pillanatban egy kvaff nagyságú jégdarab törte ki az üveget. Kezem arcom elé kaptam, és rémülten felsikoltottam. Jeges hó süvített be, egy pillanat alatt sikerült kihűtenie a meleg szobát. Összeszűkült szemmel, dideregve felnéztem. Remus közelebb állt az ablakhoz, mint én; karját összevissza vagdosták a szilánkok. Elhátrált az ablaktól. 

- Remus, jól vagy? – kérdeztem, aggodalomtól remegő hangon.

- Nincs semmi baj - motyogta Remus összeszorított fogakkal. 

Az ablakon hatalmas jéglabdákkal vegyített hó zúdult be. Az ajtóhoz futottunk, kimentünk a folyosóra. 

- Mindenki menjen most azonnal a pincébe! – hallottuk Dumbledore mágikusan felerősített hangját. 

Nem kellett kétszer mondania. Futottunk, ahogy csak a lábunk bírta, le a lépcsőkön, a föld alá, Roxfort pincéjébe…